KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/július
KRÓNIKA
• N. N.: Szerzőink figyelmébe A gép lelke
• Csantavéri Júlia: Giuseppe De Santis
HORROR
• Takács Ferenc: Százéves a halhatatlan Centenárium
• Stoker Bram: Drakula vendége
• Farkas Jenő: Iliescu kis Drakulája
• N. N.: Drakula-mozi
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Hrabali diszkont Mediawave 97
• Dárdai Zsuzsa: Golfpálya-felkelés Beszélgetés Alanis Obomsawinnal
• Schubert Gusztáv: Lassú tűzön Awara leves
• Báron György: A csíkos ügynök Leptinotarsa
• Csejdy András: Műfajunk: Kortárs giccs Beszélgetés Búzás Mihállyal és Szolnoki Józseffel

• Schubert Gusztáv: A Bastille falfirkái Roland Topor
• Bikácsy Gergely: Malackodás a budoárban Sade márki mozija
MAGYAR FILM
• Sós B. Péter: Önkorlátozás Nincs cenzúra
• Sós B. Péter: Magyar filmjogok: áttekinthetetlen helyzet

• D. Tóth Béla: Miért nem tüntették ki a magyarok Korda Sándort?
• Kelecsényi László: Vágóerkölcsök Szinkronbűnök
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rá csaj még nem volt ilyen hatással Suttogás
• Nádori Péter: Ostoba barmok Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát
• Fábry Sándor: Mindenki másképp csinálja Káma Szútra
FILMZENE
• Fáy Miklós: A nemzeti érzületről
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Nyomul a banda
• Csejdy András: Az Angyal
• Tamás Amaryllis: A nyerő
• Ardai Zoltán: Az Árnyék-összeesküvés
• Vidovszky György: Gyilkos a házban
• Turcsányi Sándor: Légörvény
• Csordás Lajos: Nyerő páros
• Kosztolni Ildikó: Dzsungelből dzsungelbe
• Harmat György: Halálos terápia
INTERNET
• Nyírő András: Agymosakodás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Giuseppe De Santis

Csantavéri Júlia

 

Két évtizednyi csendet véglegesített Giuseppe De Santis halála. Az olasz neorealizmus csak Zavattinivel összevethető Don Quijotéja, a Tragikus hajsza, a Róma, 11 óra rendezője ennyi ideje nem állt a kamera mögé. A 60-as 70-es években készített filmjeinek kudarca elkedvetlenítette, úgy érezte, nincs szükség rá ebben az elpolgáriasult reklám- és pénzszagú világban.

Kritikusként, az új, valóságközeli filmezés elméleti megalapozójaként kezdte a Cinema ma már legendássá vált hasábjain, amellyel kapcsolatban gyakran elfeledkezünk arról, hogy a lapgazda a Duce fia, a dicsőséges afrikai hadjárat hőse, Vittorio Mussolini volt. De Santis írásaiban, pontos, érzékeny, ma is érvényes kritikáiban talán a legsokoldalúbban, de bizonyosan a legérzékletesebben fogalmazta meg az igényt a közvetlenség megteremtésére, a tájak és a bennük élő emberek hétköznapjainak mint drámai valóságnak a felfedezésére. Az ő akkori írásait és visszaemlékezéseit olvasva megsejthetünk valamit abból az izgalommal, szeretettel és reménnyel teli légkörből, amelyben a neorealizmus született. Visconti Megszállottságának asszisztenseként is ő alakította ki a „háttereket”, a környezetnek azt a bonyolult hálóját, amelybe a főszereplők tragédiája visszahullik.

Az érzéki atmoszférateremtést aztán már saját filmjében, a Róma, 11 órában vitte tökélyre. A déli férfi minden nőimádatát belekomponálta a szegény kis római lányok történetébe, akik alatt leszakad a háború nyomait még magán viselő ódon lépcsőház, miközben tömegesen várakoznak egyetlen betöltendő állásra. A kor legvonzóbb ifjú színésznői, Lucia Bosé, Clara Del Poggio, Delia Scala és névtelen római szépségek nevetnek vagy sírnak, tülekednek, veszekszenek vagy csókolóznak érzéki ragyogásukkal ellenpontozva a történet keserűségét. Ez a szenvedélyes életszeretet különböztette meg őt a társaitól, meg az a különleges képesség, hogy meglátta az egyes és a közös, a közeli és tágas dinamikáját, ami a háború szorításában és az első békeévek reményei idején még megfogható erkölcsi kapaszkodónak is látszott. Legszikárabb, legkeserűbb filmjében, a Tragikus hajszában is ez kapcsolja össze a szerelmeseket, a banditákat meg a falu népét, gyönyörű közeliek és lassan kibomló totálok crescendójával.

Azt gondolom, makacs ember lehetett. Az illúziók szétfoszlása után – s ez bizonyára saját magára is vonatkozott – nem volt kedve beállni a sorba. Megelégedett egy régi pillanat emlékével.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1478