KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/július
KRÓNIKA
• N. N.: Szerzőink figyelmébe A gép lelke
• Csantavéri Júlia: Giuseppe De Santis
HORROR
• Takács Ferenc: Százéves a halhatatlan Centenárium
• Stoker Bram: Drakula vendége
• Farkas Jenő: Iliescu kis Drakulája
• N. N.: Drakula-mozi
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Hrabali diszkont Mediawave 97
• Dárdai Zsuzsa: Golfpálya-felkelés Beszélgetés Alanis Obomsawinnal
• Schubert Gusztáv: Lassú tűzön Awara leves
• Báron György: A csíkos ügynök Leptinotarsa
• Csejdy András: Műfajunk: Kortárs giccs Beszélgetés Búzás Mihállyal és Szolnoki Józseffel

• Schubert Gusztáv: A Bastille falfirkái Roland Topor
• Bikácsy Gergely: Malackodás a budoárban Sade márki mozija
MAGYAR FILM
• Sós B. Péter: Önkorlátozás Nincs cenzúra
• Sós B. Péter: Magyar filmjogok: áttekinthetetlen helyzet

• D. Tóth Béla: Miért nem tüntették ki a magyarok Korda Sándort?
• Kelecsényi László: Vágóerkölcsök Szinkronbűnök
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rá csaj még nem volt ilyen hatással Suttogás
• Nádori Péter: Ostoba barmok Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát
• Fábry Sándor: Mindenki másképp csinálja Káma Szútra
FILMZENE
• Fáy Miklós: A nemzeti érzületről
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Nyomul a banda
• Csejdy András: Az Angyal
• Tamás Amaryllis: A nyerő
• Ardai Zoltán: Az Árnyék-összeesküvés
• Vidovszky György: Gyilkos a házban
• Turcsányi Sándor: Légörvény
• Csordás Lajos: Nyerő páros
• Kosztolni Ildikó: Dzsungelből dzsungelbe
• Harmat György: Halálos terápia
INTERNET
• Nyírő András: Agymosakodás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mediawave

Mediawave 97

Hrabali diszkont

Csejdy András

A győri fesztivál nemcsak a filmeseké: Közép-Európa egyik legizgalmasabb összművészeti fóruma.

 

Három-öt éves periódusokban országunk szocialista építői, a népköztársaság értelmiségi kultúrzsoldosai, hivatalból és mérnöki pontossággal akarták megtervezni a jövőt. Az osztály nélküli társadalom megvalósítása felé törekvő tudósok és rendszergazdák igyekeztek ellene tartani annak a minden szempontból hátrányos folyamatnak, ahogy behorpad ez a Kárpátoktól ölelt medence, mert különböző gazdasági, migrációs és szociológiai szempontok miatt létrejött az agglomerált hidrokefália, a mi Budapestünk, amely nőttön nőtt és romlott, dagadt és kezelhetetlenné vált. Többek között ezért dolgoztak vidéki művházak, színházak és tanácsirodák mélyén sokan, hogy városuk őshonos lakóit, valamint a vonzáskörben élőket helyben tartsák és lehető körülményeket teremtsenek a maradáshoz, uram bocsá’, felhívják magukra a főváros figyelmét. Hogy Győrben kétévente megrendezték a KGST-tagállamok filmfesztiválját, ennek tudható be, ami a Mediawave szempontjából csupán annyiban érdekes, hogy adott volt egy hagyomány, amiből ki lehetett indulni, amihez képest lehetett mást csinálni.

Hét-nyolc éve soha korábban nem tapasztalható energiák szabadultak el ebben az országban – zömük elhalt, becsatornázódott, intézményesült, professzionálissá vált, a dolgok rendje és módja szerint. Kevés kezdeményezés tud eleget tenni a joggal növekvő elvárásoknak úgy, hogy közben jottányit sem enged az induláskor lefektetett elvekből, nem tagozódik be a hivatalos struktúrába, és nem rostálódnak ki belőle a kezdeményezői, akik személyes garanciát jelentenek a folytonosságra.

A Mediawave ilyen.

Hiába lehetetleníti el évente a városvezetés, a svájfolt költségvetés, hiába kell újra és újra art-menedzseri furmányokkal anyagi és védnöki támogatást szerezni a mára világszinten jegyzett fesztiválnak, ez a sokoldalú, kultúraközi, műfajfüggetlen eseménysorozat tavaszról tavaszra létrejön. A rendezők túlköltekeznek, szaladnak a szponzorok és félígéretek után, adminisztrálnak, számláznak, mert fanatikusan hisznek az általuk és miattuk történő dolog fontosságában. Elkezdték mániából, folytatták kötelességszerűen, mára pedig, pozitív visszacsatolás, ez a győri hét tömegeket mozgat és vonz a programok színének helyére.

A Mediawave definiálhatatlan. Elsőül is nemzetközi, interkontinentális filmfeszt, another connection, egy másik kapcsolat, amely kategóriákon kívüliségét és felettiségét, másságát már önmaga definíciójában hordozza: fényírók fesztiválja. Hét nap mozi, három vetítőben párhuzamosan mutatott képsorok, szekcióba tömörített globális válogatás a bőséges választékból. Idén ezer közeli film készítője szállt ringbe, derüljön ki, átcsúszik-e az előzsűri sűrű rostáján. A negyedének sikerült: kétszázötven darab, egypercestől bő két óráig terjedő filmmel ismerkedhetett meg, akit leginkább a mozgókép érdekelt a kínálatból. A főprogram műfajtalanul tömörítette a kisjáték-, non-fiction, tánc-, zene-, dokumentumfilmeket és animációs műveket, nem beszélve azokról a kevert zsánerekről, amelyek meghatározásánál teoretikus szépészek és esztéták fuccsoltak volna be, ha jelen vannak. A munkatársak szerkesztettek továbbá általános tematikus kategóriákat, kisebbségi blokkot orosz nomádokról, Auschwitzot túlélt gyerekekről, kanadai indiánokról és szexuális diverzánsokról, a meleg és leszbikus munkákat egy nagyobb csokorba szedték, szerepelt a menüben női mozi, amely a zsidó-leszbikus identitást képezte vászonra, a különböző porlepte dobozokból előbányászták többek között Jean Vigo (1905–1934) száznéhány percnyi életművét, tömböt alkottak a televízió számára készített video- és dokumentummunkákból, amelyek közül a magyar darabok, különös tekintettel a KVB tévés kísérleteire, szétfeszítették a befogadó közeg kereteit, voltak ezen kívül ifjúsági filmek, zanzák nyári videotáborok terméséből, szelekció az angol Amber Group alkotásaiból, ízelítő a Margaret Mead fesztiválfilmjeiből, latin-amerikai és ázsiai panoráma és korábbi Mediawave-nyertes alkotások, amelyek csak akkor és csak ott voltak láthatóak.

A Mediawave meghatározhatatlansága mégsem a filmkínálat sokszínűségében keresendő, normális helyeken a szófán ülve, távirányítóval a kézben bebarangolható ez a rétegzett, sokszínű, horizontálisan terpeszkedő világfalu. A Mediawave a központi szellemiséget féltve őrző és reprezentáló mozgóképfolyam köré szervezett koncertektől, performanszoktól, kiállításoktól és színházi produkcióktól számít eseménynek, azért lehet rászokni, mert művészeti ágak és alkotók, önkifejezési módok és kreatív megnyilvánulási formák között teremt természetes és szerves átjárást. A sebtiben összevágott Fesztiválhíradóban résztvevők és érintettek nyilatkoznak a hely vonzó szelleméről, arról az atmoszféráról, amelytől ez az összejövetel biztosan Közép-Európa egyik legizgalmasabb összművészeti fóruma, alulexponált ismerősök és vadidegen civilek magyarázzák a kaszáló kamerának, mi a keresnivalójuk a Rába partján, egy villanás erejéig látjuk, ahogy a külföldi jazz-sztár alá a magyar créme de la créme (Dresch, Dudás, Grencsó, Baló...) jammel, az omladozó zsinagógában a legnagyobb kortárs ütős ritmusaira ráng térdből az egész auditórium, a Szent György-napi sárkányölés urbánfolklorisztikus ökörködésbe fajul, tüzek égnek a vizeken, Héderváron, a kolorádó bogárnak állított, resztlileninekből öntött bronz szobrot földművelésügyünk első számú embere, a Miniszter avatja fel, miközben hamiskás rezesbanda nyomja a háttérben, újgúr rokonaink készülnek a helyi erőkkel összemérni futballban a tudásukat…

1997 áprilisában Magyarország, nehéz elhinni, lehet szórakoztató. Másképp, mint a Grüssgottal közeledő karóranepper a kohómeleg sétálóutcán a biedermeier Mozart Café előtt, máshogy, mint a vendéglátóipari egységnek álcázott, lerovancsolt TU százvalahányas plüsskupleráj, amit Elvis Parknak ismer, aki a kerülőutakon bekkeli ki az Önök pénzéből Önöknek épített autópálya fizető szakaszát, másért, mint az abdai echte Ungarische fakkskanzen matyóbabástul, trikolór-rakott házivegyes savanyástul – szórakoztató a szó bumfordian bohumili értelmében, hrabali az egész, mit kerteljünk, Győrött és Hédervárott Bohumil Hrabal szelleme működött közre, aki nyolcvan felé az ötödiken gondolt egyet és a galambok után eredt, és akinek az idei Mediawave szeretettel és érthetően ajánlotta magát. Itthon vagyunk.

Ugyanakkor átellenben és paralel mindenhol otthon. Pedig sokfelé kalauzolnak bennünket a vászon urai, sokféleképpen provokálnak, férkőznek a kegyünkbe, keresik és többnyire megtalálják rajtunk a fogást, mennyi ember, mennyi nép, mennyi messze szép vidék lett meg nekünk egy helyben ülve, és sokféle rabsorssal, nyomorral szembesültünk. Micsoda is történhetett velünk a vetítőtermekben, hogy érdeklődésünk homlokteréből kieső műfajok és területek férkőztek hozzánk közelebb, agyagból képzett, esendő figurákat sajnáltunk meg és tánckarok koordinált mozgását értelmeztük magánhasználatra, és amikor estére visszavonhatatlanul egymásra kopírozódtak képek, színek, hangok és hangulatok, már-már hajlamosak voltunk azt hinni, hogy jó film van, meg rossz film van, kész és passz, aztán eltelt egy kis idő, visszazökkentünk, bele a normális rendmenetbe, és akkor mégiscsak kísérteni kezdtek snittek, mondatok és gegek, rettenetes szempárok és harmonizáló testek, műfajmixek, technikai újítások, gyémántcsiszolt szakmai fogások, gömbölyded vagy torokreszelő, déjà vu-esélyes érzések, amelyeket ezek a nagyvilágból érkezett kicsi kis filmek váltottak ki belőlünk.

Jutott sok, maradt valami.

Egy meglepetés. „Surprise!” („Meglepetés!”; Veit Helmer, Németország) – hat percnyi fergeteges polaroid-börleszk, egy kézzel utószínezett technikolor vicc például, amely éppúgy épít a keatoni hagyományra, mint a hitchcocki suspense-re. Mindennek, amit látsz és amire készülsz, pont a fordítottja igaz. Meztelen lány alszik negédesen a franciaágyban, a barátja tesz, vesz, távozik, távolról mozgásba hoz egy fabrikált rendszert, ama lehetne kínzókamra-kellékbemutató, pedig csak egy furmányos feltaláló próbálja meg ébredésre bírni kedvesét. A poén lelőhetetlen, mert minden másodperce baltacsapódástól nyílvessző reppenésig, hidegzuhanytól reggeli szervírozásig szakadatlan hökkenet és csurom humor, egy tökéletesen kivitelezett esettanulmány arról, milyen nehéz egy kényszeresen kreatív balfácán ezermester csajának lenni. Guten Morgen, Liebe! – méltán kapta meg a legjobb játékfilm díját. Abszurd a kulcsa a Memorial Day-nek is (Az emlékezés napja; Daniel Carey, USA). Az Egyesült Államokban ezen a napon emlékeznek meg a haza szolgálata közben életüket vesztettekről, és ekkor sokan kerekednek fel, látogatnak rokont, mennek az erdőbe piknikelni. Az ötvenes években valamelyik country zene sújtotta, napszítta tájon egy poros mellékúton feje tetejére áll a világ, mert egy hidrogénszőke poszt-tinédzser felborult a kocsijával. Bekötve ül, nem olvasott Örkényt, és várja, hogy történjen már végre valami. Érkeznek is sorra a közép-nyugati prototípusok, csokornyakkendős tehetetlen, kockás inges vezércserkész, James Dean-replikáns a babájával, átlag amerikai nők és férfiak, csak a mentők késlekednek. És akkor egy „leblende” után, ami az idő múlását hivatott jelezni, kezelni kezdik az egybegyűltek a képtelen helyzetet, fényképalbumot mutogatnak a szorult helyzetben lévő srácnak, itatgatják, törölgetik a homlokát, és mikor túlfeszül a húr, önerőből oldják meg a problémát: feszítővasak, tölgyfaágak segítségével kerekeire fordítják az automobilt, visszaáll a normális állapot, a peches sofőr pedig csendben lefekszik a földre és meghal. A szatirikus vonulatba tartozik a What Become Known as… the Eleanor Affair (Ami az Eleanor-ügy néven vált ismertté; Ginger R. Rinkenberg, USA) is. A harmincas évekbeli városka nőegylete meghívja az ország első asszonyát, Mrs. Rooseveltet, fogyasztana el velük egy helyi specialitásokból összeállított ebédet. Sürögnek-forognak, készülnek a nagy napra, amikor az ötletgazda véletlenül benyit a sosem zárt házak egyikébe, és ott anyaszült meztelenül találja két középkorú, decens asszonytársát. Juli néni, Mari néni, letye, fetye, lefetye, a hír futótűzként terjed és deformálódik, a pletyka természete szerint rokkázzák nyelvükkel tovább a tisztes polgártársnők az inflagrantit, fülbe súgnak, fejbe beszélnek, rövid idő alatt a zárt közösség boszorkánynak kiáltja ki a szemérmetleneket. A választott szatirikus hangütés azonban nem ismer lehetetlent, a számonkérő közösség készséggel fogadja el az átlátszó magyarázatot, miszerint meztelenül tornáztak, mert a tudomány állása szerint úgy a legegészségesebb. Gondolatban ekkor mindegyikük felszabadul, lélekben kirúgnak a hámból, látják magukat pőrén pörögni, mulatói tánckarként kánkánozni, a kétely a közös feladat elvégzésének adja át a helyét.

A zsűri említésre sem tartotta érdemesnek a Sheltert (Menedék; David Kost, USA), ami pedig szellemességével, kult- és B-filmes humorával a fikciós mezőny legjobbja volt. Salvatore nyolc év után először érkezik vissza szülővárosába, hogy elvégezzen egy feladatot. Nézi a kerti törpékkel belakott előkerteket, hallgatja a jóravaló, Disney-naivitású mintacsalád szentesti beszélgetését a vacsoraasztal fölött, szól a Stille Nacht, villanykörtefüzérektől otthonos a cudarul havas főutca, ő pedig menti a bőrét, mert megbízatása értelmében hidegre tett néhány rosszfiút, akik a helyi Don szolgálatában álltak. Képzeljük el azt, hogy valaki Tarantinót nyomja vissza a trash gyökerekhez, ahogy egyetlen jeleneten, sőt, képsoron belül képes hozni a Keresztapa legemlékezetesebb pillanatait úgy, hogy közben egyszer sem vált ki belőlünk érzelmeket, nem félünk, nem örülünk, amikor időlegesen kimászik a slamasztikából, nem rezzenünk össze, ha fül mögött egy árral keresi meg a csalihaver agyának lágyát, vigyorgunk, ahogy bőrtalpú cipőben csúszkál vagy sebesülten lendül át egy léckerítésen, ami dirib-darabra törik alatta, nem egy balfácán, mégis kifogy Zippójából a benzin, nem érző lélek, a párkányon ülve mégis melodramatikus mondatokat rebeg gimnazista kedvesének az elmulasztott polgári lét esélyéről… Huszonnyolc hibátlan percet látunk, zseniális stílusgyakorlatot, ahol minden klisé és utalás, Twin Peaks és Fargo, bársonyos fikció és szappanos karikatúra. A Menedékben egyik hatáselem úgy oltja ki a másikat, hogy közben derűsen feszült figyelemmel várjuk, nehogy vége legyen ennek a mulatságos közhelygyűjteménynek. David Kost írta, rendezte, játszotta és vágta méregerős debütáló darabját. David Kost fiatal – fogunk még felőle hallani, ehhez nem fér kétség.

Hogy milyen ótvar és deprimáló a világunk, számomra leginkább a groteszk, ironikus, vicces és pozitív filmek nagy száma jelzi. Mert a mezei mozista bőven kivehette részét a borzalmakból, elég ha a fődíjas Experimentum Crucisra (A kereszt kísérlete; Popov Taras – Vlad Tulkin, Kazahsztán) gondolunk, amely eléggé el nem ítélhető módon tünteti magát dokumentumnak egy kiskorú javító-nevelő intézet iszonyú belviszonyainak bemutatásakor. Ebben az intézményben a stiklis kis csibészekből évek alatt megroppant embergyűlölőket, potenciális sorozatgyilkosokat farag a nagy tradíciókkal rendelkező, lényegét tekintve önazonos szovjet büntetésvégrehajtó rendszer. A szerencsétlen kis- és középkamaszok szögesdrótból font krucifixet nyelnek, korrodált vasszöget szívnak mellre és citrompótló-esszenciát csöpögtetnek a szemük golyójába, csakhogy ideiglenesen kikerüljenek abból a körbedrótozott zónából, ami talán túlélhető, de amit nem biztosan érdemes túlélni, mivel odakint hozzávetőleg ugyanez várja őket. Az apokaliptikus üzenetnek finoman ágyaznak meg a film készítői, ügyesen trackelik a soundot viszockijos balladától Marianne Faithfulon át Alice Cooperig, szociológiailag pontosan szerkesztve mutatják be a spirituális menekülés keskeny ösvényeit, szépen vágják egymás után a képeket, mégis hamisnak tetszenek a megrendezett, kifundált beállítások, az instruált alakítások ugyanis alkotásetikai kérdéseket vetnek fel, mert a választott eljárás által stilizálttá válik az önmagában förtelmes zárványlét, szinte hiteltelenné torzul a magában tragikus, nyers anyag.

A rémségek gigantikus diszkontja óriási választékkal várta Győrött a roppant realistákat: láttunk egy tüzetes beszámolót a kanadai mohikánok anyaföldjükért folytatott eltökélt küzdelméről, hallottunk vallani kubai alattvalókat, akik minden mindegy alapon lélekvesztőn vágtak neki az Újvilágnak, figyeltük egy meggyurmált agyagfigura civilizációval folytatott szakadatlan és hiábavaló küzdelmét, hogy a szemünk előtt porladjon homokkupaccá a sivatagban, végignéztünk egy gyönyörűen fotografált középkori történetet, amelyben elvermelnek, pellengérre állítanak és véresre vesszőznek egy újszülöttgyilkos magdeburgi leányanyát, mégis, az érvényesen filmre vitt lehetetlenség ellenére alapvetően derűs hangulatú programot állítottak össze a fényírók fesztiválfelelősei.

Mondok példákat. Egy tizenegy perces ironikus román etűd (Tíz perc a munkásosztállyal, Florin Iepan), a gyárban kocsizó kamera tragikomikusan számol be az észrevétlen eltünedező proletariátusról, az áldokumentarista, filozofikus narrátor-rendező zsebkendőnyi területen beszélteti és ütközteti az álombrigád tagjait, ez az egész csak díszlet, mondja, Spielberg forgathatta volna itt a Jurassic Parkot, viccesen árad a panasz, mert oda az üzemi kórus, nekik papírjuk van arról, hogy ők még a Román Szocialista Állam polgárai, majd a főszereplő moderátor provokatívan közvetít egy hívő keresztény és egy zsidó felekezetű kolléga között, amint egymást győzködik a maguk igazáról, egy másik tagbaszakadt overallos szaki Hamlethez hasonlítja magát, és felolvas egy általa írt szerelmes verset, és ebbe a melankolikusan szeretetteljes emlékrögzítésbe még az is belefér, hogy Iepan egy hanyatt fekvő Lenin-szobor mellett kifejtse téziseit a világ és az emberiség állapotáról. Szívünkből szól.

A zsűri által jutalmazott alkotáshoz, A kereszt kísérletéhez képest egy másik kazah film, a Mennyország (Sergey Dvortsevoy) nyerte volna a közönség díját, ha lett volna olyan. Ez az egyszerű életkép egy nomád törzsről kicsit olyan, mint Kosztolányi Boldogsága. A semmi kellős közepén lepényt süt a homokban egy asszony. Kétéves forma gyerek ül a padlón, marokkal tömi szájába a kását, zavarják a legyek, a kamera fixen áll a statívon, elpityeredik a kisfiú, dülöngél, felborul, úgy marad, elalszik. Boci próbál inni az alumínium vizestartályból, beszorul a feje, a kisközösség apraja-nagyja segédkezik a mentésben, nevetnek, valami történt. Aztán amikor az állatok lelegelték a tundrát, a törzsfő kiadja az ukázt, eggyel odébb állnak, tevegelnek a Paradicsomba. Attól működik ez a film, hogy nyoma sincs benne kultúrantropológiai megközelítésnek, az ezotéria lefoszlik a celluloidra rögzített dokumentumról, embereket látunk, akik nagyon máshol és nagyon másféleképpen élnek, mégis közünk van hozzájuk, percek alatt megszerettük őket.

A szeretet a központi fogalom a lengyel–venezuelai A szél suttogásai (Franco de Pena) című műnek is: nézünk egy gyönyörű öregembert, aki Tumero nevű szamarával kaptat egy végeérhetetlen, sáros lejtőn, nógatja és dédelgeti, énekel hozzá, egyetlen társához, és mikor kimúl, botjával kopogja hozzá a ritmust a föld alá. Látunk aztán egy cserzett idős parasztasszonyt, aki tizennégy éve készül az ura után, hófehér lenvászon hálóingben beszél az elhunythoz, kettőre teríti meg az asztalt, és erősen várja, hogy találkozhassanak végre. A filmet a rendező azoknak ajánlotta, akik hisznek a lehetetlenben.

Ha én műsorigazgatója lennék valamelyik induló magántelevíziónak, a törvényileg szabályozott közszolgálati kötelezettségek miatt, presztízsből és a verbuválandó nézőtáborom jól felfogott érdekében azon nyomban felvenném a kapcsolatot a Mediawave szervezőivel, akik hetedszerre is bebizonyították, pontosan tudják, mi a ciné java.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 14-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1483