KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/július
KRÓNIKA
• N. N.: Szerzőink figyelmébe A gép lelke
• Csantavéri Júlia: Giuseppe De Santis
HORROR
• Takács Ferenc: Százéves a halhatatlan Centenárium
• Stoker Bram: Drakula vendége
• Farkas Jenő: Iliescu kis Drakulája
• N. N.: Drakula-mozi
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Hrabali diszkont Mediawave 97
• Dárdai Zsuzsa: Golfpálya-felkelés Beszélgetés Alanis Obomsawinnal
• Schubert Gusztáv: Lassú tűzön Awara leves
• Báron György: A csíkos ügynök Leptinotarsa
• Csejdy András: Műfajunk: Kortárs giccs Beszélgetés Búzás Mihállyal és Szolnoki Józseffel

• Schubert Gusztáv: A Bastille falfirkái Roland Topor
• Bikácsy Gergely: Malackodás a budoárban Sade márki mozija
MAGYAR FILM
• Sós B. Péter: Önkorlátozás Nincs cenzúra
• Sós B. Péter: Magyar filmjogok: áttekinthetetlen helyzet

• D. Tóth Béla: Miért nem tüntették ki a magyarok Korda Sándort?
• Kelecsényi László: Vágóerkölcsök Szinkronbűnök
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rá csaj még nem volt ilyen hatással Suttogás
• Nádori Péter: Ostoba barmok Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát
• Fábry Sándor: Mindenki másképp csinálja Káma Szútra
FILMZENE
• Fáy Miklós: A nemzeti érzületről
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Nyomul a banda
• Csejdy András: Az Angyal
• Tamás Amaryllis: A nyerő
• Ardai Zoltán: Az Árnyék-összeesküvés
• Vidovszky György: Gyilkos a házban
• Turcsányi Sándor: Légörvény
• Csordás Lajos: Nyerő páros
• Kosztolni Ildikó: Dzsungelből dzsungelbe
• Harmat György: Halálos terápia
INTERNET
• Nyírő András: Agymosakodás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror

Drakula vendége

Stoker Bram

Az alábbi részlet a Drakula 1897-es első kiadásának egyik – terjedelmi okokból kimaradt – fejezetéből való, amely csupán 1914-ben, két évvel Bram Stoker halála után jelent meg nyomtatásban.

Johann felemelt kezével ernyőzte a tekintetét, és a látóhatárt kémlelte. – Ez a hóvihar, ez hamar itt lesz – mondta. Majd ismét megnézte óráját, és a gyeplőt szorosan tartva – mivel a lovak még mindig nyugtalanul kapáltak és a fejüket rázták – felkapaszkodott a bakra, mint aki jelezni kívánja, hogy itt az idő, folytatni kell utunkat.

Bennem dolgozott egy kis makacsság, és nem siettem visszaszállni a kocsiba.

– Mondja csak – mutattam az elágazás felé –, hová visz az az út?

Johann keresztet vetett és elmormolt egy imát, mielőtt válaszolt. – Szentségtelen hely.

– Szentségtelen? Mi szentségtelen?

– A falu.

– Ezek szerint van egy falu arrafelé?

– Nincs, nincs falu. Több száz éve már, hogy senki sem lakik ott.

Feltámadt bennem a kíváncsiság. – Dehát épp most mondta, hogy egy falu van arra.

– Csak volt.

– És hová lett?

Erre aztán Johann belefogott egy hosszú történetbe. Egyszerre beszélt németül és angolul, s a két nyelvet annyira egybezagyválta, hogy nem is értettem pontosan, mit beszél. Annyit mindenesetre sikerült kivennem a szavaiból, hogy valamikor nagyon régen, több száz évvel ezelőtt meghaltak ott bizonyos emberek, akiket annak rendje és módja szerint el is temettek; viszont hangokat lehetett hallani a föld alól, és amikor az elhunytakat kihantolták, a sírokban élettelien pirospozsgás arcú férfiakra és asszonyokra találtak, akiknek a szája vértől vöröslött. Ezért aztán az élők – hogy mentsék életüket (és a lelkük üdvösségét, tette hozzá Johann, s keresztet vetett) – elmenekültek innen máshová, olyan helyekre, ahol az élő élő, a halott pedig halott és nem… nem valami más. A vak is láthatta, hogy mennyire fél kimondani ennek a mondatnak az utolsó szavait. Ahogy haladt előre a történetében, egyre izgatottabb lett. Mintha önnön képzelete kerítette volna hatalmába, úgy beszélt, s amikor befejezte mondókáját, majdhogynem félőrült volt a félelemtől – arca falfehérre váltott, folyt róla a verejték, s úgy reszketett, mint aki attól fél, hogy bármelyik pillanatban valami rettenetes jelenés ölt látható formát itt, a ragyogó napfényben fürdő nyílt síkon.

Végül a kétségbeesés kínjai közepette felkiáltott – Walpurgisnacht! –, majd intett, hogy szálljak be a kocsiba.

Minden csepp angol vérem felforrt ettől a jelenettől, és hátrább lépve e szavakat intéztem a kocsishoz:

– Johann, maga fél. Igen, fél. Menjen csak haza, én majd egyedül is hazatalálok, egy kis séta jót tesz nekem. – A kocsi ajtaja nyitva volt. Kivettem az ülésen fekvő tölgyfa sétabotomat – mindig nálam van, amikor üdülésem során kirándulni megyek – és becsuktam a kocsi ajtaját. – Menjen csak haza, Johann – mutattam a botommal München irányába –, egy angolt hidegen hagy a Walpurgisnacht.

 

*

 

Az égbolton hömpölygő sötét felhők tömegén egyszer-egyszer rést tört a holdfény és megvilágította a tájat. Láttam, hogy ciprusokból és szomorúfűzekből álló sűrűség szélére keveredtem. Amint elállt a hóesés, elhagytam menedékemet és hozzáláttam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a környéket. Úgy gondoltam, hogy akad talán ezek között a régi házromok között, amelyek mellett elhaladtam, egy ház, amely romos ugyan, de legalább áll, és valamiféle ideiglenes menedékül szolgálhat. Ahogy elhaladtam a liget mentén, észrevettem, hogy alacsony fal veszi körül, s ezt a falat követve hamarosan bejáratra találtam. Itt a ciprusok sora sétányt formázott, s ez a sétány valami szögletes építményhez vezetett. De amint megpillantottam az épület-félét, a hömpölygő felhők eltakarták a Holdat, s ezért sötétben voltam kénytelen végigmenni a sétányon. A szél nyilván fagyosabbra váltott, mert menet közben éreztem, hogy reszketek a hidegtől; de reméltem, hogy menedékre találok, s botorkáltam tovább, vakon, de előre.

Megálltam, mert hirtelen minden elcsendesedett. Elült a vihar, szívem pedig – talán a természet hirtelen jött némaságával összhangban – mintha maga is megállt volna. De mindez csupán egy másodpercig tartott, mert a holdfény ismét áttörte a felhőtakarót, és láttam, hogy egy temetőbe vetett a sors, az előttem álló szögletes építmény pedig egy hatalmas márvány kripta. A holdfényt követve vad sóhajjal feltámadt a vihar, s tombolt tovább, hosszú és mély süvöltéstől kísérve, mintha számtalan kutya és farkas vonítana. Elfogott a félsz és a döbbenet, s éreztem, hogy egyre nagyobb a hideg, hogy jeges markába zárja szívem. Majd – miközben a sápadt holdfény továbbra is megvilágította a kriptát – a vihar újabb jelét adta feltámadásának; mintha megfordult és visszatért volna a maga kitaposott nyomán. Kíváncsiságtól nyűgözve közelítettem meg a kriptát, mert tudni akartam, miféle síremlék, s miért áll itt egymagában ezen az isten háta mögötti helyen. Körbesétáltam, és a dór stílusú ajtó fölött elolvastam a német nyelvű feliratot:

 

Dolingen Grófnő

Graz, Stájerország

Kereste és megtalálta a halált

1801

 

A sírbolt tetejének tömör márványát – az építmény néhány hatalmas kőkockából állt – egy hatalmas vasból kovácsolt cövek vagy karó verte át. Megkerültem a kriptát, és megláttam a hátsó falon a feliratot, hatalmas cirill betűkkel felvésve: A HOLTAK GYORSAN UTAZNAK.

Annyira borzongatóan baljós volt ez az egész, hogy valósággal megriadtam és úgy éreztem, csaknem elájulok. Most először jutott eszembe, hogy bárcsak megfogadtam volna Johann tanácsát. És ebben a pillanatban villámcsapásként járt át a gondolat, mely rejtélyes módon támadt agyamban, s rettenetesen megrázott! Hiszen ma van a Walpurgisnacht!

A Walpurgisnacht az évnek azon éjszakája, amikor – embermilliók hite szerint – a Sátán szabadon járja a világot, amikor megnyílnak a sírok, s kilépnek belőlük és járni kezdenek a holtak. Amikor a föld, a levegő és a vizek minden gonosz lénye dáridózik. És ez itt éppen az a hely, amelyet kocsisom mindenképp el kívánt kerülni. Egy évszázadokkal ezelőtt elnéptelenedett falu. Itt, ezen a helyen nyugszik ez az öngyilkos asszony; és itt, ezen a helyen kötöttem ki én is, egymagamban – bátorságom inamba szállt –, reszketek a hidegtől, hólepel borít, és dühöngve ront rám ismét a szörnyű vihar! Szükségem volt minden bölcselmemre, minden vallásos hitemre, amit csak megtanultam az idők során, minden bátorságomra, hogy ne veszítsem el eszméletemet a rémület végletes rohamától!

Ekkor valóságos tornádó tört rám. A föld rengett a talpam alatt, mintha ezer és ezer ló viharzana el körülöttem; a vihar pedig most nem havat hozott jeges szárnyain, hanem szörnyű jégverést – mely olyan szilajul hullott alá az égből, mintha ezer baleári parittyás buzgólkodna egyszerre fegyverével –, a jég ágat-levelet vert le, és a ciprusok koronája nagyjából annyi védelmet nyújtott ellene, mint amennyit a mezőn a kukoricaszár. Először a legközelebbi fához menekültem; de kisvártatva kénytelen voltam elmenekülni onnét és az egyetlen helyre sietni, amely menedéket kínált: a márványkripta dór kapumélyedéséhez.

Ahogy az ajtónak dőltem, az egyik ajtószárny megmozdult és kinyílt. Még egy kripta nyújtotta menedék is ajándék volt ebben a kegyetlen ítéletidőben, éppen beléptem volna a sírboltba, amikor ágakra szakadó villám lobbant, és fényébe vonta a mennyboltot. Ebben a pillanatban, s életem a tanú rá, a kripta sötétjét fürkésző szemem előtt megjelent egy csodás szépségű, telt orcájú és piros ajkú asszony; úgy tűnt, csendesen alszik a ravatalon. De hatalmas mennydörgés követte a villámlást, és engem valami titokzatos erő – mintha egy óriás keze kapott volna fel – kilódított a viharba. Mindez olyan hirtelen történt, hogy még nem is érzékeltem a testi-lelki megrázkódtatást, amikor már odakint záporzott rám a jég. Közben különös, legyűrhetetlen érzés vett rajtam erőt: úgy éreztem, nem vagyok egyedül. A kripta felé fordítottam tekintetem. Újabb vakító villámlás lobbant, s a villám mintha a kripta tetején meredő vaskaróba csapott volna, átjárta az építményt egészen a talajig, robbanó lángja szétrepesztette és törmelékké morzsolta a márványt. A halott asszony, ahogy körülölelték a lángok, szörnyű kínok közepette felemelkedett egy pillanatra, de szívszaggató fájdalomkiáltását elnyomta a mennydörgés robaja. Utoljára ezt hallottam, ennek a két hangnak az ijesztő keverékét. Az óriás ismét markába kapott és elrángatott a kriptától, miközben minden tagomat jég verte, és a környező levegő farkasok vonításától visszhangzott. Amit pedig utoljára láttam, valami nagy fehér nyüzsgő tömeg volt, mintha minden sír kibocsátotta volna magából szemfödeles halottjának kísértetét, s mintha mind körém igyekezett volna gyűlni a záporzó jég fehér ködében.

Lassan, igen lassan kezdtem feleszmélni, s ahogy eszméletre tértem, éreztem, hogy rettenetesen megviselt vagyok. Egy ideig semmire sem emlékeztem, de aztán újra tudtam érezni és gondolkodni. Lábamat szörnyű fájdalom hasogatta, de képtelennek bizonyultam megmozdítani; mintha megbénult volna. Tarkómon és gerincem mentén jeges hideget éreztem, s a fülem, lábamhoz hasonlóan, zsibbadt volt, mégis merő fájdalom. A mellkasomban viszont melegséget éreztem, s ezt kifejezetten kellemesnek ítéltem a fájdalmaimhoz képest. Lidércnyomásnak tűnt, a lidérc nyomásának a szó szoros értelmében, ugyanis valami nehéz súlyt éreztem magamon, melytől csupán igen nehezen tudtam lélegezni.

Ez a félájult állapot elég soká tarthatott, s amikor elmúlt, nyilván elaludtam vagy elaléltam. Utána émelygés fogott el, olyasféle, mint a tengeri betegség első tünete, és esztelen vágyakozás, hogy megszabadulhassak – hogy mitől, nem is tudtam. Nagy-nagy csend ölelt körül, olyan volt, mintha elaludt vagy meghalt volna az egész világ, s ezt a csendet csupán egy állat lihegése törte meg a közelemben. Torkomon valami meleg és érdes dolog horzsolását éreztem, s ekkor tudatosodott bennem a borzalmas igazság, amelytől jeges rémület járta át a testem, és agyamat elöntötte a vér. Egy hatalmas állat feküdt rajtam és a torkomat nyaldosta. Nem mertem megmozdulni, mert az elővigyázatosság ösztöne azt súgta, hogy maradjak nyugton, de a vadállat a jelek szerint megérezte, hogy változás állott be állapotomban, mert magasba emelte fejét. Szempillámmal ernyőzött szememmel is láttam egy óriás farkas két tűzben égő hatalmas szemét. Tátott veres szájában megvillantak hófehér és éles fogai; éreztem perzselő és orrfacsaró bűzű leheletét.

Egy darabig ismét nem emlékeztem semmire. Majd mély hangú morgásra és újra meg újra felhangzó vakkantásra eszméltem, s kicsivel később a messzeségből hahózás hangja ért el hozzám; úgy hangzott, mintha többen egyszerre, kórusban kiáltanák, hogy „hahó, hahó”. Én szólni sem, mozdulni sem mertem. A vörös fény egyre közeledett a köztem és a sötét erdő közötti fehér hótakarón át. Majd hirtelen fáklyás lovasok tűntek elő a fák körül, ügetésre fogott lovakon. A farkas felugrott mellkasomról és a temető felé inalt. Láttam, hogy az egyik lovas – sapkája és hosszú köpenye elárulta, hogy katona, mint a többi is – célzásra emeli karabélyát. De egyik társa felütötte karját, s én hallottam, hogy fejem fölött süvít el a golyó. Nyilván engem nézett farkasnak.

Amikor a katonák a közelembe értek, mozdulni próbáltam, de nem tudtam, mert minden erőm elhagyott, bár mindent láttam és hallottam, ami körülöttem történik. Két vagy három katona leugrott a lováról és letérdelt mellém. Egyikük megemelte a fejem, és a szívemre tette a kezét. – Örömhír, bajtársak! – kiáltott fel. – Dobog a szíve!

 

*

 

Amikor megérkeztünk a szállodába, Herr Delbruck, az igazgató olyan fürgén szaladt le elém a lépcsőn, hogy rögtön tudtam: odabentről figyelve várta érkezésemet. Mindkét kezével megszorította az enyémet, és a féltő gondoskodás kifejezésével az arcán bevezetett a szállodába. A lovas katonák parancsnoka tisztelgett és már fordult is, hogy távozzék, amikor észrevettem, hogy mi a szándéka, és megkértem, hogy jöjjön fel velem a lakosztályomba. Ott megkínáltam egy pohár borral, és meleg szavakkal köszönetet mondtam neki és bátor bajtársainak, akik megmentették az életemet. Ő mindössze annyit mondott, hogy Herr Delbruck már megtette a szükséges lépéseket aziránt, hogy az engem felkutató csapat minden tagja elégedett legyen.

– Dehát Herr Delbruck – kérdeztem az igazgatótól –, hogyan és miért indultak katonák a felkutatásomra?

Herr Delbruck vállat vont, mintha holmi szóra sem érdemes semmiség lenne, amit tett. – Volt szerencsém engedélyt kapni a régi regimentem parancsnokától arra, hogy önkénteseket toborozzak a feladatra.

– De miből gondolta, hogy eltévedtem?

– A kocsis idejött a kocsija roncsain, ugyanis a kocsi felborult, amikor megvadultak a lovai.

– Dehát pusztán ezért csak nem küldött volna ki egy csapat katonát a felkutatásomra!

– Nem, persze, hogy nem – válaszolt Delbruck –, de még mielőtt a kocsis megérkezett, sürgönyt kaptam a nagyúrtól, akinek ön a meghívott vendége. – Egy táviratot vett elő a zsebéből és átnyújtotta. Ez állt benne:

 

Beszterce

Nagyon vigyázzon a vendégemre – a biztonsága számomra nagyon sokat jelent. Ha bármi történnék vele vagy ha nyoma vész, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy megtalálják és gondoskodjanak a biztonságáról. Vendégem angol, tehát kalandvágyó. A hó, a farkasok, az éjszaka ezer veszélyt jelent. Egy pillanatig se késlekedjék, azonnal cselekedjen, ha az a gyanúja támad, hogy baj érte vendégemet. Igyekezetét vagyonom fogja meghálálni. Drakula

 

Álltam ott, kezemben a távirattal, és forgott velem a világ; ha az éber szállodás el nem kap, bizton elesek. Volt valami nagyon furcsa, kísérteties és elképzelhetetlen ebben az ügyben, amitől az az érzésem támadt, hogy életem játékszer csupán, egymással szemben álló hatalmas erők játékszere, s már ez a homályos sejtés is elég volt, hogy valósággal megbénítson. Nem férhet hozzá kétség, hogy valami rejtélyes lény védelmét élvezem. Hiszen egy távoli országból, s szinte egy pillanat alatt érkezett ide az üzenet, amely megmentett a fagyhaláltól és a farkasfogaktól.

 

 

Takács Ferenc fordítása

 

Bram Stoker, Dracula’s Guest, New Wave Publisher, Portland, 1914.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1480