KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/október
KRÓNIKA
• Muhi Klára: Zsurzs Éva

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő filmes Bresson-óramű
• N. N.: Robert Bresson filmjei
CYBERVILÁG
• Nádori Péter: Az ötödik elem Kamaszos báj sok lézerrel
• Tóth András György: Mézières és Moebius Képregénytől a filmig
• Kömlődi Ferenc: Túlélési stratégiák Douglas Rushkoff könyve
• Bíró Yvette: Szintről szintre Chris Marker-multimédia
• Nyírő András: „Emil” Ha elolvasta, tépje össze

• Forgách András: Iráni mesék Filmhét után
MAGYAR MŰHELY
• Sós B. Péter: Húzóágazat? Filmtörvény
• Bori Erzsébet: Diplomatafilm Beszélgetés Bereményi Gézával
TELEVÍZÓ
• Dessewffy Tibor: Kis Magyar Időutazás Rendszerváltó évek
• Dániel Ferenc: Színkép-sugárzás Spektrum TV
VIDEÓ
• Turcsányi Sándor: A szabad világ foglyai Michael Cimino filmjei
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lengyel kapcsolat
FESZTIVÁL
• Róka Zsuzsa: Örömfilmfesztivál Ouagadougou
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nem azok a fiúk Witman fiúk
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A kaukázusi fogoly
• Bori Erzsébet: Ragyogj!
• Simó György: Ál-arc
• Turcsányi Sándor: Fedőneve: Donnie Brasco
• Békés Pál: Hullámsír
• Harmat György: Első csapás
• Csordás Lajos: Az elnök különgépe
• Tamás Amaryllis: Raszputyin
POSTA
• Jeles András: Nyílt levél Forgács Péternek
• Forgács Péter: Tisztelt Szerkesztőség!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Spektrum TV

Színkép-sugárzás

Dániel Ferenc

Az útifilm az egyik legkelendőbb tévéműsor, a világpolgár otthon akar lenni a világfaluban. A Spektrum szárnyakat ad.

 

Nem felemelő, inkább csak megnyugtató érzés, hogy a képekkel telített univerzumban fel-feltűnnek figurák, hús-vér alakzatok, akikre vevők volnánk viszonylag magas tetszési indexeinkkel. Én történetesen vonzódom Clive James-hez: középkorú, joviális úr, ausztrál (kissé vidékies, néha elfogódott, sohasem eléggé jólöltözött), a BBC alkalmazottjaként úgynevezett „anzix”-okat csinál. Sorra járja a világ nagyvárosait, híres és hírhedt helyszíneit, a turisták látogatta frekventált célpontokat, hogy mint afféle átlagutazó képes beszámolókat forgasson róluk. Persze, minden egyes útikártya trükkös ellentmondásra épül – szarkasztikusan: ciceronénkat a BBC grandiózus hitelkártyája „fedezi”, s megannyi zárt kapu, privát klub, rejtőzködő híresség – hogy, hogy nem – kész feltárulkozni az angol nemzeti televízió kéredzkedésének. Mindez nincs se elsumákolva, se agyonpedálozva. A gyártás a háttérben zavartalanul működik.

Clive kellemes, mulattató útitárs – hétről hétre a Spektrum televíziós csatorna műsorában – még irigységemet is oldja, amikor landol itt-ott. Los Angeles. Párizs. Miami. Sidney. Tokio. Dallas. Serengheti. Chicago… nem tudom, a következő adáskor hová készül. Mindenesetre el tudja hitetni, hogy csapongó kóborlásainak legfőbb célja a céltalan élménygyűjtés. A világfalu nagy objektumai bizonyítási kényszer nélkül is léteznek.

Életmódjukról, furcsaságaikról, működési rendellenességeikről, lokális színezetükről, hírhedt dolgaikról nézvést bölcsebb, ha alkalmi benyomásainkra bízzuk magunkat, minthogy ítélkezzünk felettük. Ez Clive könnyed üzenete.

Belekalkulálva természetesen önnön baldóverségét, apró bosszúságait, hiú kis sikerélményeit – ahogyan a turista kimért ideje elröppen. Elröppenni kényszerül a BBC szerkesztőinek cselvetéséből is, amely ennek a sorozatnak huzamosabb tartózkodást nem engedélyez.

A brit dokumentaristák általában nagyon értik a csíziót. Követvén a Spektrumon futó sorozataikat, szinte észrevétlenül tudatosodik az emberben, hogy funkcionális és ízlésbeli megfontolásokból válogatják témáikat, megbízható moderátoraikat s a hozzájuk illő imázst, sőt, dramaturgiát. Mintha eleve számításba vennék földgolyónk úgynevezett (és agyonragozott) szűkülését, fenntartva ama kikötést, amely az univerzum kimeríthetetlenségére vonatkoznék. Soha nem érünk a végére. A nézőben csikorgó hiánytünetek áldásnak mondhatók, mert átélhetővé teszik a számára, amit a szakspecialisták régóta hangoztatnak, hogy tudásunk szüntelenül átrendeződik, s hogy ez el is várható olyan létezőktől, akik születésük és haláluk között szakadatlan változásoknak vannak kitéve. Azon, hogy mi jó, mi rossz – nagyban megy a vita. De mindenekelőtt jobb látni (pontosabban közvetve, áttételesen befogadni) azt, ami van, vagy aminek látszik.

Humbug-e a hipnózis, vagy valóban hasznosítható módszer a gyógyászatban? Az egymással élesen polemizáló nézőfelek érveire bőven jut „bizonyító kép”, amely állít vagy cáfol. Freud, Jung leszármazottjai vitáznak, s nagy könnyebbség, hogy nem muszáj vakon hinnünk bármelyiküknek.

Olykor merésznek tűnik a felvetés, amely az emberi és az állati magatartás, kifejezésmód rokon voltát „ennyire szembetűnően” meri láttatni. Úgy vicsorítanánk, röhögnénk, mint a majmok? Az agresszió vagy ellentettje, a meghunyászkodás rítusaiban ennyire „visszaütnénk”? Ki tudja? – mindenesetre az angol kultúrantropológusok inkább szabadkoznak a jelenség láttán, minthogy agyongyőzködnének.

Ez inkább jenki sajátosság. Az amerikai film apologétáival nincs kedvem vitatkozni egy olyan mindenen áthatoló utilitárius vagy sikerelvű szemléletről, amely töretlen bizalommal mondja a magáét bármilyen tárgykörben: maffiaháborúktól a pulzárokig, a repüléstől vagy az őstörténettől a divat-állatokig. Tény, hogy nincsenek skrupulusaik. Úgy feszülnek alkalmi témáiknak, hogy ott minden ki lesz merítve. Némely kutatók egész életükben a delfinek kommunikációs rendszerét próbálják föltérképezni? Mindez egy amerikai forgatócsoport számára nem jelenthet gondot. A témához rendelnek egy-egy ügyeletes filmsztárt, az átveszi a kormánypálcát (magához vonzza a felvevőgépet), diktálja az iramot, kommentál, utánoz, a titok közelébe hatol, megrendül (megrendülését bőven tolmácsolja), s még le sem telik a rendelkezésére bocsátott műsoridő, már összegez is. Ha fikciós játékfilmről lenne szó, kit érdekelne? Ám a dokuműfajban sajnos az ilyen gördülékeny, gyorstalpaló módszerek inkább viszolygást váltanak ki. Belőlem olykor gyanakvást is: mire föl diadalmas ez a jegesmackó? Ez az emberközelt tűrő ordascsalád? Mire föl állítja X zsaru, hogy Marilyn Monroe megrendezett halála úgy volt megrendezve, ahogy? Vajon minden kiöregedett olajsejk szavahihető OPEC ügyben? Folytathatnánk.

Mindegy, végtére is láthatunk kiöregedett, vagy a nagy bizniszből kikopott olajmágnásokat, térképeket, hirtelenjében feltárt kőolajmezőket. Az orosz-szovjet összeomlást ékesen bizonyító olajkitermelő telepeket Szibériából, ahol egyszerre látható a poszt-sztálini technológia gigantomán romjaival és a behatoló új amerikai gépezet, amely mínusz negyven fokban is képes emberi körülményeket biztosítani. Ilyenkor a sikereszmény kézzelfogható. Fúrómunkások dolgoznak fűtött, hőszigetelt tornyok belsejében.

Ráhangolódás kérdése, hogy a magamfajta befolyásolható néző mennyire engedje át lelkét a globális kataklizma képeinek, hiszen a Spektrum nem fukarkodik zöldek finanszírozta filmek bemutatóival. Mihez van közvetlenül közöm? Az ember azt hinné, hogy az Északi-sarkvidék valami távoli, érintetlen, tiszta földrész: jéghegyek, makulátlan tisztaságú tengervíz, zártláncú flóra-fauna. Könnyűbúvárok hatolnak a felszín alá, mintákat gyűjtenek a jégtáblák aljzatából, s a laboratóriumi vizsgálatok kimutatják, bizonyítják, hogy az ott makacsul gyülemlő finomszennyeződés közép-kelet-európai eredetű. Vagyishogy a Mártírok útjánál mért szmog, az ajkai kibocsátású mocsok – lassú áramlások révén – arktikus károkat okoz. Különös, rossz érzés, rosszabbul érint és váratlanabbul, mint amikor egzotikus rovarfajok kipusztításával bennünket vádolnak. Néha arra gondolok, hogy a zöld filmekbe kódolt, kopogásszerű felelősségrevonás, mivelhogy monoton, a néző tűrőképességét edzi leginkább, de ez nem igaz egészen. Mi is figyelmesebbé váltunk; kormányok s pusztító ágazatok is meghátráltak már.

A műsorcsatorna, amelyről írok, nagy kaleidoszkóp. Mintázatai szembesítenek a még érintetlen naturával, a rombolással, a historikummal, furán kirívó „esetekkel”, soha nem látott népcsoportokkal, hobbi-mániákusokkal, győztes és bukott politikusokkal, elgondolkodtató rítusokkal, az emberi tevékenység szégyenteljes vagy diadalmas monumentumaival, élesen dokumentált részletekkel, tengernyi szemtanúval, szakértővel. Nyilvánvaló, hogy e mintázat-sokaságban éppúgy el lehet veszni, mintha Borges Alefjét bámulnánk; de hát, végtére is szelektív lényekként módunkban áll a válogatás. Én például a cápászokat unom, a gnúk drámai vonulására már rá se tudok nézni; de a művészetek úgymond válsága közepette a pápua dzsungeltemplomok mágikus szobrai s öregedő alkotói egyszerűen lenyűgöznek. Vagy a mai Ulan-Bator dermedt élete fagyos lakótelepekkel, jurtákkal, üzemanyag nélkül, megszállói által elhagyatva, jövőtlenül? Település, amely talán senkinek sem kell majd? – s én bámulom, mint afféle tehetetlen világpolgár?

Különös, hogy világpolgár-nézőként hamarabb kiszolgálnak, mint olyasvalakit, aki mégiscsak hazai és regionális kötöttségű. Saját övezetem mindennapjairól, bizarrériáiról, nyílt/rejtett titkairól alig-alig közvetítenek „nem irányzatos” képeket, holott mindez csak szemléletmódosítás dolga lenne. Így azután várok. S nem nagyon fog meglepni, ha a fentebb leírt kaleidoszkópban jelennek majd meg Közép-Kelet-Európánk képszilánkjai.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1663