KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Funès, a színészlegenda

• Hungler Tímea: Özönvíz Hollywoodból Öko-horror
• N. N.: Öko-horror
• Bori Erzsébet: Gátszakadás Magyar ökofilmek
• Karátson Gábor: Meggyűlöltem az aranyat Új Eldorádó
• Győrffy Iván: Már rád tört a vég Katasztrofizmus és televízió
• Beregi Tamás: Noé valóságshow-ja Biohorror
• Tóth András György: Az ökoanarchizmus láncos szamara Zöldmozi: filmek kétkeréken
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: A képek háborúja Média és manipuláció
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Múltvonat, jövővonat Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Varga Zoltán: A vadnyugat sikolya Western-thriller
• Géczi Zoltán: A civilizáció peremvidéken Kult-western: Férfi Laramie-ből
• Nevelős Zoltán: Spagetti a havon Kult-western: A halál csöndje
MEDIAWAVE
• Varga Balázs: Szellem a palackból Mediawave
• Kemény György: Zog-film Mediawave animációk
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mozi-archeológia Magyar filmtörténetírás

• Dániel Ferenc: A fényképmoly Szilágyi Lenke fotókiállítása
KRITIKA
• Csillag Márton: Nincs kontroll Nomen est omen
• Békés Pál: A kviddics nemzedéke Harry Potter és az azkabani fogoly
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Drogtanya
• Köves Gábor: Édes álmok
• Vajda Judit: Maradok!
• Mátyás Péter: A tűz óceánja
• Hámori Dániel: Zsernyákok
• Pápai Zsolt: Pókember 2.
• Kovács Marcell: Megtorló
• Tornai Szabolcs: Bajos csajok
• Tosoki Gyula: Függőség

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Katasztrofizmus és televízió

Már rád tört a vég

Győrffy Iván

A National Geographic, a Spektrum és a Discovery műsorán a világ mindig éppen az utolsó ítélet állapotában van.

 

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a természeti és társadalmi ismeretterjesztő filmeket sugárzó tematikus tévécsatornák filozófiáját, alighanem Jerzy Andrzejewski fenti regénycíméhez érkeznénk: Már rád tört a vég. Ezeken a csatornákon ugyanis minden „egybefolyik”: a múlt drámai eseményeinek és személyiségeinek felidézése, a jelen társadalmi problémáinak és divatjelenségeinek boncolgatása, a jövő technikai fejlődésének felvillantása, és természetesen az embert körülölelő világ élet- és halálképeinek lepergetése mind-mind egyetlen végpont felé mutat. A néző magányosan üldögél karosszékében, és görcsösen kapaszkodva, kimeredt szemmel bámulja a rettenetet: az időn és téren átívelő globális katasztrófát.

A National Geographic Channel, a Spektrum Televízió és a Discovery Channel egymással homlokegyenest ellenkező kulturális sémákat kever. Szinte minden étvágygerjesztő vagy ünneprontó dokumentumfilmen átsejlik az archaikus hőskultusz: legyen szó a vadon élő, zsákmányszerző állatokról vagy a történelem nagy alakjairól. A „tudományos” csatornák meghaladott, vagy éppenséggel ellentmondásos történetfilozófiai koncepciókkal dolgoznak. Hasonlóan a környezettudatos gondolkodás hiányos szemlézéséhez, a társadalomelméleti elképzelések is skizofrén módon jelennek meg, vagy éppen nagyon is hiányoznak e televíziókból. A tudomány és technika fejlődésébe vetett vakhit például az ember okozta természeti katasztrófákkal és a természet puszta „gonoszságából” fakadó bosszúszomjas pusztítással keveredik – ember legyen a talpán, aki kiigazodik azon, tulajdonképpen milyen „üzenetet” kíván sugallni egy átlagos tematikus adó. Az emberről és a társadalomról szőtt mesék már csak azért is hihetetlenek és hiteltelenek, mert átjárja őket a biológiai determinizmus. Az emberi kapcsolatokat, a nevelődést szinte kizárólag a DNS vagy a hormonváltozások szabják meg e televíziók műsoraiban, kivéve azt a szintén gyakori esetet, amikor a társadalmi jelenségek felszínes, bulvárszintű áttekintése zajlik. A természetnek sincs saját története, pusztán az emberi invenció lázában felsejlő szimptómái vannak, amelyek nem alkotnak egységes logikai sort, nem épülnek szervesen egymásra: a fölébük istenként magasló ember jogosultsága, hogy közöttük kénye-kedve szerint válogasson. Egy élőhely vagy mikrokörnyezet élővilágát ezért sohasem ismerhetjük meg átfogóan, különböző szemszögekből, más-más elméletek vagy történetek mentén, csakis az éppen odaérkező krokodilvadász vagy természetbúvár pupilláján keresztül. A tematikus adók tele vannak olyan műsorokkal, amelyekben X.Y. felfedezi a természetet, hosszú sorozatokon át barangolhatunk vagy kalandozhatunk Z-vel – azzal a hétköznapi hőssel, aki volt elég bátor és érdekes ahhoz, hogy behatoljon a másik világba, és ott maradandó nyomot hagyjon maga után. Mert – és ezt egy pillanatra sem téveszthetjük szemünk elől, hiszen e televíziók folyton felhívják rá a figyelmünket – az ember és a természet a leggyakrabban ütközőzónában, a végítélet végtelenségig húzható időtlen jelenében találkozik.

Mintha csak Richard Wagner bolygó hollandiját fogadták volna fel örökös narrátornak: „Csak egy reménység maradjon meg nékem, / csak egy megálljon rendületlenül: / bármeddig hajtson is csírákat a Föld – mégis el kell pusztulnia. / Ítélet napja! Végítélet! / Mikor virradsz fel éjszakámban? / Mikor dördül el a megsemmisítő csapás / melytől összeroskad a világ?”

 

 

A gonosz vonzásában

 

A „tudós” csatornák szerint az emberi személyiség a tömeg akaratánál vagy a személytelenebb társadalmi-gazdasági folyamatoknál erőteljesebben befolyásolja a történelem alakulását. Néró, Sztálin vagy Hitler láthatóan jobban érdekli őket, mint Michelangelo, Shakespeare vagy Mahátma Gandhi. A feszültségkeltő dramaturgiába ez jobban illeszkedik, a hatás fontosabb az ismeretnél. A vizuális megjelenítésen – a történelmi hátteret festő kosztümös történelmi „minidrámákon” – erősen érződik a karizmatikus hős hollywoodi sémája, amelyet többek között Joseph Campbell mitikus hőskultuszt elemző írásai alakítottak a negyvenes évek végétől, és lettek forrásai olyan nagyszabású szériáknak, mint a Csillagok háborúja, a Rambo, a Robotzsaru vagy a Mad Max. A romantika és a modernizmus előtti tradicionális hős olyan ideálképként, szerepmodellként jelenik meg, amely csodált vagy utánzásra érdemes vonásokból áll össze, és sokkal több köze van az irodalmi-mitikus képződményekhez, mint a történelmi „valósághoz”. De az ellentmondás – a történelmi közeg és a történelmietlen feldolgozás kettőssége – nem csupán ebben áll, hanem abban is, hogy A kalandok világa vagy A Baktérítő kalandorai (National Geographic Channel), illetve a Rándulj ki Rick-kel és a Túrák a vadonban (Spektrum) típusú túlélőtúrák hőse már egészen másféle személyiség: ő a kollektív emberiség teremtő vagy pusztító erejű képviselője.

Az egyéniséget hatalmasra növelő elméletek ma már nem örvendenek nagy népszerűségnek a társadalomtudósok körében. Sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki: az egyén tudatos tettei szoros kölcsönhatásban vannak a befolyásán kívül eső általános folyamatokkal. Plutarkhosz Párhuzamos életrajzaitól Thomas Carlyle hatféle hőstípusáig és tovább azonban bőven van muníciója a személyiség kultuszának is. A híres történész – bírálói szerint inkább próféta – Toynbee például egész civilizációelméletét a teremtő erővel rendelkező kisebbség és a mimézis képességével rendelkező többség viszonyára helyezi: a szellemileg kifulladt elit és a vele összetűzésbe került többség az adott civilizáció megroppanását és pusztulását, majd új civilizáció létrehozását okozza. Heinrich Rickert már jóval Toynbee előtt kétségbe vonta a hőskultusz történetfilozófiai hasznát, az ezredforduló történésze, Carr pedig nemes egyszerűséggel infantilisnak minősíti az átlagon felüli képességekkel rendelkező egyén történelmi hajtóerejének ideáját, amely szerinte csak a történelmi tudat primitív szintjén, például a görögöknél, illetve a reneszánszban toborozhatott komolyabb híveket. „Könnyebb a kommunizmust ’Karl Marx agyszüleményének’ nevezni, mint eredetét és jellegét elemezni, könnyebb a két huszadik századi világháború okát II.Vilmos és Hitler egyéni gonoszságában, mint a nemzetközi kapcsolatok rendszerének teljes összeomlásában látni”. A maga részéről nem ad igazat sem Tolsztojnak, aki a nagy embereket csupán az eseményeknek nevet adó címkéknek tekintette, sem Collingwoodnak, inkább Hegelhez csatlakozik, aki szerint a kor nagy embere abban nagy, hogy szavakba és tettekbe önti korának akaratát, így azt elevenné teszi. A nagy ember „egyszerre terméke és cselekvő részese a történelmi folyamatoknak, egyszerre képviselője és terjesztője azoknak a társadalmi erőknek, melyek megváltoztatják a világ arculatát és az emberek gondolkodását” – állítja Carr.

A tematikus csatornák nem így gondolkoznak. A Spektrum Televízió Hidegháborús patthelyzetek című sorozata például az „őrült” Hitler, a „paranoiás” Sztálin, az „engedékeny” Roosevelt, a „keménykezű” Truman és „rendszeralkotó” Churchill játszmájának ábrázolja a második világháborút és az utána követő éveket, és azt bizonygatja, hogy „az egyén is erősen rányomhatja bélyegét a történelemre”. De hasonlóképpen az egyedi személyiségre tapad a legendák Arthur királyát, Darwint, James Joyce-ot, a ma kiemelkedő futballistáit és más sportágak kiválóságait, vagy éppen Titót és Glenn Millert előtérbe állító műsoraiban. Ezek a műsorok felemásan hatnak, hiszen azt a látszatot keltik, mintha a történelem nem lenne más, mint jelentékeny és jelentéktelen egyének jól vagy rosszul megoldott házi feladata.

 

 

Nonstop apokalipszis

 

Az viszont már nem annyira a tematikus csatornák hibája, sokkal inkább az uralkodó korszellem sajátja, hogy a történelmet kizárólag az ember történeteként értelmezi és elemzi, és ügyet sem vet az ökoszisztéma egészére, a természet legfeljebb látványos háttér. Ez persze racionális álláspont, és megóv a végletektől. Például a televíziókban is népszerű katasztrófaelmélet hajszolásától (e felfogás csírája a biológiában Cuvier nevéhez fűzik, de Lamarck és Darwin óta ritkán idézik), amely minden jelentős ökológiai változást a pusztulásra hegyez ki, minden nagyszabású társadalmi-gazdasági történést, fejlődést (az emberré válástól a letelepedésig, a civilizációépítéstől a gazdasági felemelkedésig) a katasztrófákra vezeti vissza, és a többség pusztulását szükségszerűnek ítéli a kisebbség továbblépése, végső soron az egész emberiség jóléte szempontjából. A gondolat zsurnaliszta változatát egyébként már Ady Endre is bírálta egy párizsi feljegyzésében: „Ez a katasztrófa-elmélet kalmárok száján üzlet, írók és gondolkodók száján együgyűség. S ha nem együgyűség, akkor megvásároltság, de okvetlenül hazugság, piszkos füst”. A történelem szikár embertörténetként kezelése azonban ma szintén átalakulóban van. Jacob Burckhardt Világtörténelmi elmélkedéseiben még azt írta, „a mi kiindulópontunk… a szenvedő, törekvő és cselekvő emberé, úgy, ahogyan az van, mindig is volt, s lesz is”, Marc Bloch pedig a jó történészt az emberevő óriáshoz hasonlította, aki tudja, ott a zsákmány, ahol emberhúst szagol. Michael Stanford néhány éve született történetfilozófiai áttekintése azonban sejteti egy új álláspont körvonalazódását, amikor a „kisebbségi” és „elnyomott” társadalmi csoportok vagy személetmódok előretörése kapcsán a változó történelmi perspektívát elemzi. Igaz, egyúttal azt is megjegyzi, az emberi szükségleteket nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, „mert nem vagyunk istenek, mártírok, robotok vagy rovarok”.

Mi köze ennek az ismeretterjesztő tévécsatornákhoz? Csak annyi, hogy műsoraik kevés kivétellel megrekedtek abban a szellemtörténeti állapotban, amikor kritika nélkül lehetett az ember demiurgoszi szerepét lelkes, „emberközpontú patriotizmussal” alátámasztani és védelmezni, és amikor gondolkodás nélkül rá lehetett mutatni nevezetes személyekre, csatákra, bűntényekre vagy felfedezésekre, amelyek egy az egyben a saját másukra alakították a múltat. Ez a nagyvonalúság a jövendőről szóló fantazmagóriákban is megfigyelhető: a járványoktól, hurrikántól, vízözöntől sújtott emberiség bízhat saját alaposan próbára tett túlélőkészségében, technológiai fejlesztései és a tudomány szállította isteni lelemények talán átsegítik a krízisen – de addig is fenékig kell ürítenie a bürökpoharat, át kell vészelnie az ökológiai köntösbe öltöző Antikrisztus csapásait.

A National Geographic, a Spektrum és a Discovery műsorán a világ ugyanis éppen az utolsó ítélet állapotában van. A tévénézőnek a klasszikus és új keletű katasztrófafilmekhez hasonlóan fel kell készülnie a legrosszabbakra, de reménykedhet a „hepiendben”. A különbség, hogy az egész estés játékfilmeket dramaturgiai nyújtópadra kell húzni, hogy az év minden napján egész napos izgalomban tudják tartani a közönséget. A televízió azonban ezt könnyedén képes elérni a szlogenek sulykolásával, miszerint „a természet visszavág – hamarosan”, vagy „még mindig jól érzi magát? – légikatasztrófák, keddenként este 10-kor”, vagy „elgondolkodott már azon, hogy egy 300 kilométeres sebességgel érkező szélvihar mit tehet a házával vagy akár Önnel?”. Olyan, a Reality TV-n is futó sorozatokkal, amelyeket halálos veszélyben forgó emberek helytállásáról vagy bukásáról forgattak (Kegyetlen bolygó: Természeti csapások és Viharos történetek – National Geographic Channel). És olyan ismeretterjesztő etűdökkel, amelyek átható halálszagot árasztanak (Az özönvíz – National Geographic Channel, És eljött a világvége – Discovery Channel). Ezzel messzire nyúló, de alaposan kizsigerelt hagyományt követnek: a szakrális lényegétől megfosztott, látványos kozmikus katasztrófákkal kísért istenítéletét.

Az ember gonoszságával szinkronban az egész bibliai történelmen átszivárog az isteni ítélet, az özönvíztől az egyiptomi kivonulás tíz csapásáig, a bábeli szétszóratástól Szodoma és Gomorra tűzhaláláig, a Mózes elleni lázadást elfojtó földnyílástól Isten harcba avatkozásáig és a Jézus halálát kísérő különleges jelenségekig. Aztán a bibliai utolsó ítéletkor a Nap megfeketedik, a vérszínű Hold nem világít többé, a csillagok a földre hullnak, az ég pedig eltűnik, mint egy felgöngyölt tekercs, a hegyek és szigetek átrendeződnek, Isten haragjának angyalai fekélyt támasztanak, a vizek vérré változnak, és minden bennük élő elpusztul, hőség, vihar, földindulás és jégeső keletkezik – hirdeti a Jelenések könyve. Jézus pedig azt jövendöli Máté evangélista feljegyzése szerint, hogy háborúk, döghalálok, éhségek, földindulások lesznek a világ végének előhírnökei. De az apokrif iratok sem jósolnak túl sok jót: Ezdrás apokalipszise a földrengéstől a testvérháborúig sorolja a végső rettenet jeleit, Hénokh hegyeket olvasztó lángokról, szétzúzódó földről és a rajta élők vesztéről fest látomást. A Koránban pedig ezt olvashatjuk: „Amikor azonban a tekintet elvakul, / és homályba borul a Hold, / és egyesül a Nap és a Hold, / azon a napon azt mondja az ember: ’Hová van még menekvés?’ / De nem! Nincs menedék!” És ezt is: „Honnan tudhatod, mi a katasztrófa? / Azon a napon, amikor az emberek szétszórt molylepkékhez válnak hasonlóvá, / és a hegyek olyanok lesznek, mint a kártolt gyapot!” A tematikus adók annyira belekábulnak az általuk csokorba rendezett, a fentiekhez kísértetiesen hasonló ítéletnapi jelenségekbe, hogy nem látják, vagy nem akarják meglátni mögöttük a lényeget. Isten helyén csak egy lyuk tátong, a Sátán tehetetlen mumus, az emberfölötti ember azonban kényelmesen eljátszadozik a világgal. Hiába a klímakatasztrófával, nukleáris háborúval, az ökoszisztéma összeomlásával való szüntelen fenyegetés, ha a differenciálatlan hatáskeltés ellenvírusa alaposan legyengíti valószerűségüket.

 

 

Tágra zárt szemmel

 

Ugyanúgy, ahogy a múltat és a jövőt is egyszerű vizuális nyersanyagnak tekintik, nincsen kiforrott elképzelésük a jelenről, így a nekik táptalajul szolgáló „nyugati civilizáció” speciális helyzetéről sem. A sokkal inkább ember-, mint természetközeli, szélsőségesen individuális szemléletű csatornák nem azonosítják látásmódjukat a nyugati szemlélettel, továbbra is úgy látogatnak India, Afrika vagy Óceánia tájaira, hogy hátizsákjukban cipelik a gyarmatosító készletet. (Lásd Ismeretlen India; Őslakók – Spektrum, Tiltott rítusok: A kannibalizmus; Az emberáldozat; A fejvadászat – National Geographic Channel.)

Miközben az emberiség már-már önmagát fenyegeti pusztulással, és a természet csupán gigantikus erejével asszisztál ehhez, az ember végsőkig röghöz kötött lényként jelenik meg, aki képtelen máshogy cselekedni, mint ahogy sejtjei diktálják. A Nemek harca két felvonásos darabja a Spektrumon például nem csak a válogatás nélkül minden témában elsütött háborús analógiát szemlélteti, hanem a nemi sztereotípiákat is erősíti. Azt sugallja, az örökítőanyag és az emberben lezajló vegyi folyamatok felelősek mindenért, a környezet, a társadalom és a kultúra szerepe elhanyagolható. Pedig a négy éve készült, és éppen a serdülő- és felnőttkort, a két nem változékony kapcsolatát fókuszba állító dokumentumfilm készítői bőven tanulmányozhatták volna a néprajz, a kulturális antropológia, a szociológia ide vágó szakirodalmát, Margaret Meadtől napjainkig. Komoly erőfeszítéseket tesznek például, hogy számba vegyék a nők és férfiak – természetesen biokémiailag meghatározott és rigorózusan kettéválasztott – tulajdonságait, holott már Mead úgy tartotta, hogy ezek „egy nemen belüli eltérése olyan nagy, hogy már-már összeférhetetlen”.

A katasztrófák, a rejtélyek, a grandiózus összecsapások, a tragédiák, a botrányok, a tabuk és a perverziók szervezik az életet, a múlt csak akkor fontos, ha valami szenzációgyanús érdekességgel tud szolgálni a jelennek – legalábbis a tévékből így látjuk. Egy tárgyi emlék vagy hajdan volt élőlény, kultúra nem önmagáért érdekes, kizárólag felfedezője (a „hős”) kedvéért bontakozik ki a homályból – ezt látjuk az Elliot – A rejtélyes dinoszaurusz, az Eltűnt világok, az Inka múmiák: Egy elveszett birodalom titkai, a Génvadászok vagy a Krokodilóriás a múltból című adásokban is (National Geographic Channel). A Discovery adásszerkesztőit botrányok és bűntények izgatják a Vakmerő haramiák, a Méregkeverő nők, a Szenvedélye a halál vagy a Történelmi szexbotrányok műsorra tűzésekor. Az asszírok öröksége című sorozatukban véres, misztikus körítéssel tálalják mondanivalójukat, egyfajta ismeretterjesztő fantasyt készítenek, így a műsort gyakran megszakító önreklámokkal és kommerciális betétekkel együtt az általuk felkínált alternatív történelmet is a fogyasztási javak közé emelik. A Spektrum A maja templomok őrei című darabjában a maja kultúra és történelem felskiccelésébe kezd, majd leragad a romok között élő leguánok harcánál, és arra a következtetésre jut: mindegy, mi volt a múltban, mára a természet „visszahódította” a tájat, és „a pusztulás bűze szállta meg a hajdan virágzó városokat”. Az ember és természet közötti engesztelhetetlen harcra épül a National Geographic Channel Szombat esti állatmeséinek legtöbbje (A hangya, amely felfalta Amerikát, Ízeltlábúak támadása stb.), a Ragadozók a mélyben, az Ördögök a mélyből, Atermészet lidércei. A technika csodálata és az apokalipszisen túlmutató optimizmus szülte Az Éden létrehozása, a Határtalan építészet, a Mérnöki csodák és A holnap világa című műsorokat (National Geographic Channel), A klónok bolygóját, a Technopoliszt, a Prométheusz-elvet, a Tudomány és elektronikát, A tudomány a tengerért, a Noé új bárkáját és a Technikavalkádot (Spektrum). Utóbbiban például a tudomány és a technika egymással karöltve azon fáradoznak, hogy megkönnyítsék mindennapi életünket, és minél „közelebb hozzák a jövőt”.

A kultúra, a történelem – csakúgy, mint a természet – a tematikus csatornákon tehát díszlet- és látványelemnek kell, kirakatnak az adrenalintermelés elsöprő szándéka előtt. Ez nem jelenti, hogy ezek a csatornák esetenként ne mutatnának fel értékes ismereteket, remekbe szabott felvételeket vagy megfontolandó gondolattöredékeket. De aki hiteles forrásként akarná használni a televíziót, óriásit csalódna. A múlt sok kis képkockából áll össze, és mivel ezeket lehetetlen tökéletesen helyreállítani, legjobb, ha saját magunkat, a jelenre és jövőre vonatkozó vágyainkat, félelmeinket és látomásainkat vetítjük bele – ez a félreérthetetlen törekvés bukkan elő az áldokumentum-folyamokból. Hiszen minden igaz, ami annak látszik, ami a szemnek érvényes. A szivárványhártya és benne a pupilla pedig akkor tágul a legnagyobbra, ha a világot elemésztő pusztulással, az utolsó ítélet katasztrófájával kell szembenéznie.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1978