KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Funès, a színészlegenda

• Hungler Tímea: Özönvíz Hollywoodból Öko-horror
• N. N.: Öko-horror
• Bori Erzsébet: Gátszakadás Magyar ökofilmek
• Karátson Gábor: Meggyűlöltem az aranyat Új Eldorádó
• Győrffy Iván: Már rád tört a vég Katasztrofizmus és televízió
• Beregi Tamás: Noé valóságshow-ja Biohorror
• Tóth András György: Az ökoanarchizmus láncos szamara Zöldmozi: filmek kétkeréken
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: A képek háborúja Média és manipuláció
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Múltvonat, jövővonat Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Varga Zoltán: A vadnyugat sikolya Western-thriller
• Géczi Zoltán: A civilizáció peremvidéken Kult-western: Férfi Laramie-ből
• Nevelős Zoltán: Spagetti a havon Kult-western: A halál csöndje
MEDIAWAVE
• Varga Balázs: Szellem a palackból Mediawave
• Kemény György: Zog-film Mediawave animációk
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mozi-archeológia Magyar filmtörténetírás

• Dániel Ferenc: A fényképmoly Szilágyi Lenke fotókiállítása
KRITIKA
• Csillag Márton: Nincs kontroll Nomen est omen
• Békés Pál: A kviddics nemzedéke Harry Potter és az azkabani fogoly
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Drogtanya
• Köves Gábor: Édes álmok
• Vajda Judit: Maradok!
• Mátyás Péter: A tűz óceánja
• Hámori Dániel: Zsernyákok
• Pápai Zsolt: Pókember 2.
• Kovács Marcell: Megtorló
• Tornai Szabolcs: Bajos csajok
• Tosoki Gyula: Függőség

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kult-western: Férfi Laramie-ből

A civilizáció peremvidéken

Géczi Zoltán

Anthony Mann rendhagyó pacifista westernjének hőse az eszében és nem a pisztolyában bízik.

 

Anthony Mann mozija nem tartozik a westernfilmek szigorúan vett elitjéhez, nemigen lelni olyan best of listát, mely a legkiválóbb alkotások közé méltatta volna. Holott a Férfi Laramie-ből (1955) amellett, hogy remek film, egyszersmind valódi kuriózum is: úgy lopta be magát a nagy túlélők közé, hogy következetesen szembemegy a western egynémely írott és íratlan szabályával, és váddal felérő kritikával illeti a lőfegyver kultuszát.

Anthony Mann és James Stewart nyolcadik közös filmje hagyományos komponensekből összeállított, de korántsem konzervatív szellemű western. Hagyományos, mert jól ismert archetípusokat vonultat fel: Will Lockhart (James Stewart) rejtélyes múltú, szándékában tántoríthatatlan idegen; Alec Waggoman (Donald Crisp) befolyásos, vagyonos és kérges szívű nagybirtokos; egyetlen sarja, Dave Waggoman (Alex Nicol) felelőtlen és erőszakos fiatalember; Vic Hansbro (Arthur Kennedy) pedig keménykötésű és nemkülönben keményfejű, gazdájához lojális férfiú. Az expozíció szintén kerüli a váratlan kanyarokat és szédítő fordulatokat, takarékosan bánik a meglepetésekkel. A Laramie-ből érkező Will Lockhart színleg szállítmányozással foglalkozik, valójában öccse halálát kívánja megtorolni, keresi azt a személyt, aki ismétlőpuskákat adott el az indiánoknak, ám, miként az lenni szokott, az idegen városban támogatásra nem lel, ellenségeinek számát viszont aggasztó tempóban szaporítja. A hatalom helyi gyakorlói kéretlenül is reá testálják a kisebbségben lévő ellenzék hálátlan szerepét, konszenzussá emelt ellenszenvüket félreérthetetlen cselekedetek által hozzák tudomására: ingóságait elpusztítják, méretes pofonokkal kívánják móresre tanítani, nyomába orgyilkost küldenek, majd hamis váddal börtönbe juttatják. Alig két személy akad Coronado városában, ki szívesebben látja a jövevényt élve, mint holtan. Egyikőjük Barbara (Cathy O’Donnell), a vegyesbolt elbűvölően bájos tulajdonosa, nemkülönben a Waggoman család sarja, egyszersmind – tovább mélyítendő a konfliktust – Vic menyasszonya, illetve Kate Canaday (Aline MacMahon), a környék utolsó független gazdálkodója. Utóbbi jogi csűrcsavar segítségével menti ki a börtönből az idegen fegyverforgatót, hogy vele erősítse a Waggoman-família által fenyegetett ranch védelmét, ám, miként az lenni szokott, senki sem enged a huszonegyből: Lockhart konokul kutakodik tovább a Dutch Creep-i mészárlásért felelősséggel tartozó személy után, miként ellenlábasai sem nyughatnak.

Mindezek alapján a Férfi Laramie-ből lehetne akár oly poshadt, mint az öreg marhaitatóban algásodó víz. Mégsem az, karakterei sokkalta összetettebbek, mint egy hagyományos western esetében, a szereplők folytonosan változó kapcsolatai pedig merőben műfajidegen történéseket fiadznak. A felsorakoztatott jellemeket tekintve szembeszökő furcsaság, hogy címszereplőnk nem hidegvérű revolverhős vagy holmi zabolátlan nehézfiú, de még csak nem is nyegle cowboy, nyoma sincs benne a John Wayne-re jellemző nyers erőnek, sőt, némely helyzetekben kifejezetten nyápicnak tűnik. „A gyűlölet nem áll jól magának”, figyelmezteti Lockhartot egy kevéssé utálatos helybéli, rámutatva a figura alaptermészetére. A keletről jött idegen számára a bosszú vérségi kötelék okán magára vett keserű teher, s nem életcél: akár tűzön-vízen át is teljesíteni kívánja kötelességét, de nem munkál benne a pusztítás sötét szándéka, szívében egyetlen zug sincs, hol megtelepedhetne a gonosz. A film legerőszakosabb jelenetében – amely az ’50-es évek westernjeihez mérten nyugodtan nevezhető kirívóan kegyetlennek – Lockhart az ésszerűség határain túl is megkísérel konszenzusra jutni az őt számon kérő fegyveresekkel, izommunka és lövöldözés helyett józan ésszel kívánja rendezni a vitás kérdést, ám végül maga húzza a rövidebbet, hisz állatait lemészárolják, szekereire csóvát vetnek, őt magát pedig lasszóval fogják be, s áthúzzák egy vígan lobogó tábortűzön. Rendes westernhős ilyenkor felkel, leporolja ruháját, fejére biggyeszti Stetson-kalapját, és véres elégtételt vesz a megalázó sérelmekért, Lockharttól azonban nem futja többre, minthogy másnap reggel néhány jól elhelyezett ökölcsapással dekorálja ki a garázda tettért felelős Waggoman Jr. képét. A főszereplő még az életére törő férfiakba sem ereszt ólmot: a késsel rárontó orgyilkost futni hagyja, legfőbb ellenlábasát jól irányzott kézlövéssel teszi harcképtelenné, megmenti Alec Waggomant a biztos haláltól, holott a férfi korábban puskával támadt rá, de még a végső leszámolás pillanatában sem képes meghúzni a ravaszt – helyette a megkárosított indiánok rendezik a számlát. Will Lockhart a legszelídebb, legtisztességesebb ember a civilizáció nyugati peremvidékén, ki anyagi érdekein túl akár büszkeségét is hajlandó félrevetni, ha áldozata a béke szent ügyét szolgálja.

A pacifista fegyverforgató főszerepbe helyezésén túl nemkülönben műfajidegen húzás, hogy ebben a westernben – az örök mumusként emlegetett, pusztán dramaturgiai kényszerűségből, egyetlen röpke perc erejéig szerepeltetet apacsokon kívül – senki sem követ el világraszóló gazságokat, az egymást érő, egymásból eredő tragédiákat az ingatag erkölcsű figurák indulatból hozott, helytelen döntései idézik elő. A legfőbb opponensnek más vágya sincs, minthogy elnyerje édesapja tiszteletét, miként szövetségese és mentora, Vic sem holmi cinikus gazember, csak egy keményen dolgozó cowboy, ki mindössze évtizeden átívelő, tisztességes munkája gyümölcsét kívánja betakarítani, hogy önálló egzisztenciáját megalapozván végre-valahára feleségül kérhesse szívszerelmét. Eredendően gonosz ellenfelek helyett megtévedt emberek okozzák a bajt, kik kisiklani látszó sorsuk korrigálása érdekében követnek el kifogásolható cselekedeteket.

A Férfi Laramie-ből elsősorban és legfőképpen James Stewart filmje. A karrierje csúcspontján lévő színész imponáló alakítást nyújt Will Lockhart szerepében – paradox módon mégis az ő személye okán nem érhetett a film kritika felett álló klasszikussá, mint a Délidő, vagy a Fakó lovas. Az 1950-es években Stewart oly zseniális rendezőkkel forgatott, mint Alfred Hitchcock, Otto Preminger, s persze maga Anthony Mann; oly híres mozikban brillírozott, mint a Hátsó ablak (1954), a Szédülés (1958), az Egy gyilkosság anatómiája (1959), a Stratégiai légierő-parancsnokság (1955), vagy a Meztelen nyom (1953) – ily parádés felhozatalban pedig könnyen elkallódik egy csendesebb hangvételű, kritikai megjegyzésekben bővelkedő alkotás. Az Anthony Mann filmjeit jellemző idealista fényképezés szervesen összeér Stewart nyílt és őszinte, gyűlölni nem tudó figurájával, ily szépen fotografált, békében és csendben teljes környezetben már csekély mennyiségben is kirí az emberi gonoszság. Maradva a morális dilemmáknál, a kései kritika számos esetben emlegette fel a Lear királyt, mint kézenfekvő irodalmi párhuzamot, arra hivatkozván, hogy az élete során csak a vagyonnal törődő, fiát annak mihasznasága ellenére is rajongásig imádó Alec Waggoman megvakulása szimbolikus jelentőséggel bír: a férfi feltörte és termőre fordította a senki földjét, ám olyannyira beleveszett a birodalomépítés feladatába, hogy minden mást elhanyagolt, s hagyatékát kire bízni már nem tudja. A felvetést a forgatókönyvíró fia cáfolta meg, mondván, Thomas Flynn vajmi keveset adott az európai műveltségre, soha életében nem olvasott Shakespeare-t, így bajosan nyúlhatta le a klasszikus drámát. Ennek ellenére is létjogosultnak tetszik az ötletimport vádja, hisz a Férfi Laramie-ből végső soron azon értékekről szól, melyek ritkán jutnak főszerephez a hagyományos westernfilmekben: az emberség, a könyörület, a megbocsátás és a mindenek felett álló tisztesség mellett tör pálcát.

A film folyásával valamennyi szereplő megmérettetik, s mindenki súlya szerinti elbánásban részesül: az igaz emberek életben maradnak, az igaztalanok elhullnak. A Dutch Creek-i mészárlás bűnös közreműködői érdemeik szerint, golyók és nyilak által végzik, ám a súlyos veszteségek senkit sem tesznek, nem tehetnek boldogabbá – kárpótlásra csak az öreg Waggoman lel, ki egyetlen fiával és szeme világával fizet bűneiért, ám oly sok év magány után társra talál. Will Lockhart pedig, beteljesítvén erkölcsi kötelességét, mi egyebet is tehetne, mint magányosan tér meg oda, ahonnan jött: csók, ölelés nélkül válik el a szívének kedves nőtől, és belelovagol a széles pusztába.

A Férfi Laramie-ből az „ártatlan westernek” egyik utolsó, kirívóan ártatlan képviselője, egyszerre korszakhatárt jelző és önmagában is maradandó értékkel bíró alkotás. Élesen elválik benne a tisztesség és a bűn, a szereplők hovatartozását szavaik és tetteik alapján egyaránt könnyedén felismerni, a szilárd erkölcs és a józan ítélőképesség felülkerekedik a lőfegyverek szentségtelen hatalmán és a bosszúvágy vak mámorán. 1955-ben még le lehetett forgatni egy ily leplezetlenül naiv filmet, ám néhány évre rá megjelent Sergio Leone, s vele beköszöntött a spagetti-western korszaka, a tobzódó erőszak és az amorális hősök ideje: az ő világukban pedig a Will Lockharthoz hasonlatos makulátlan férfiakat bármely jöttment hamiskártyás hátba lövi fél maréknyi dollárért.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1981