KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Funès, a színészlegenda

• Hungler Tímea: Özönvíz Hollywoodból Öko-horror
• N. N.: Öko-horror
• Bori Erzsébet: Gátszakadás Magyar ökofilmek
• Karátson Gábor: Meggyűlöltem az aranyat Új Eldorádó
• Győrffy Iván: Már rád tört a vég Katasztrofizmus és televízió
• Beregi Tamás: Noé valóságshow-ja Biohorror
• Tóth András György: Az ökoanarchizmus láncos szamara Zöldmozi: filmek kétkeréken
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: A képek háborúja Média és manipuláció
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Múltvonat, jövővonat Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Varga Zoltán: A vadnyugat sikolya Western-thriller
• Géczi Zoltán: A civilizáció peremvidéken Kult-western: Férfi Laramie-ből
• Nevelős Zoltán: Spagetti a havon Kult-western: A halál csöndje
MEDIAWAVE
• Varga Balázs: Szellem a palackból Mediawave
• Kemény György: Zog-film Mediawave animációk
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mozi-archeológia Magyar filmtörténetírás

• Dániel Ferenc: A fényképmoly Szilágyi Lenke fotókiállítása
KRITIKA
• Csillag Márton: Nincs kontroll Nomen est omen
• Békés Pál: A kviddics nemzedéke Harry Potter és az azkabani fogoly
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Drogtanya
• Köves Gábor: Édes álmok
• Vajda Judit: Maradok!
• Mátyás Péter: A tűz óceánja
• Hámori Dániel: Zsernyákok
• Pápai Zsolt: Pókember 2.
• Kovács Marcell: Megtorló
• Tornai Szabolcs: Bajos csajok
• Tosoki Gyula: Függőség

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar ökofilmek

Gátszakadás

Bori Erzsébet

A környezetvédelemhez kevés a természet szeretete, civiltársadalom nélkül ömölhet a cián, gyűlhet a szemét.

 

A magyar ökofilm nem volt, hanem lesz.

Európa szerencsésebb végében a hetvenes évektől egyre nagyobb teret nyertek a zöld mozgalmak és az ökológiai kérdések, de Magyarországon még mindig nem közös téma a környezetvédelem. Dokumentumfilmeseink a nagy társadalmi problémákkal birkóznak (nem ritkán kisebb, patyolat méretű problémák álcájában), amelyek mellé a nyolcvanas évektől belépnek a múltfeltárás nehéz munkáját végző történelmi dokumentumfilmek. Kisebb gondunk is nagyobb lehetett annál, mondhatnánk, pedig nem arról volt szó, hogy a magyar kevésbé szerette a természetet vagy hidegen hagyta lakóhelyének, szűkebb-tágabb életterének minősége. Nem a környezettudat hiányzott, hanem a civil társadalom, amely megfogalmazhatta és képviselhette volna saját érdekeit a közigazgatás és a gazdaság szereplőivel – akkori gyűjtőnevén az állammal – szemben.

Aztán történt valami, ami felért egy gátszakadással. Pedig gátépítésnek indult. A dunai vízlépcsőnek, vagy csak a Műnek nevezett projekt végül átcsapott a társadalom tudatküszöbén, mozgásba hozta a lomha tömeget és hatalmas vízgyűjtővé formálódott, amelyben politikai, nemzeti, függetlenségi és emancipációs törekvések, környezetvédelem, passzív ellenállás és szabadságmozgalom keveredett szétválaszthatatlanul, és egyre nőtt, dagadt, míg végül a fél országot magával ragadta. Egy évtizedekig alávetett, kiskorúsított közösség gyorsított tanfolyamon járta ki általa a felnőtté válás, az állampolgári öntudat és felelősségvállalás iskoláját. Egy ideig úgy tűnt, mindhiába. Fogalmazhatunk úgy is, hogy végül kénytelenek voltunk rendszert váltani, hogy megakadályozzuk a vízmű magyarországi szakaszának megépülését.

Mindezt kitartóan és részletekbe menően dokumentálta Csillag Ádám monumentális vállalkozása, amely időközben maga is folyójelleget öltött, összefutva, fő- és mellékágakra szakadva (Dunaszaurusz 1-2. 1984-88; Dunatorzó 1-2. 1991-93; Rekviem a Kék Dunáért, 1992; Hej, Dunáról fúj a szél,  2000;  A híd, 2001).

A Dunáért folyó küzdelmekkel szinte egyidőben egy másik környezetvédelmi ügy is sorompóba állította a nemzetet: a romániai falurombolás. Végül ennek a megállításához is rendszert kellett dönteni, hogy ma, 2004-ben ott találjuk magunkat, ahol a part szakad: Verespatakon falurombolással egybekötött ökológiai katasztrófát készítenek elő. A nagysikerű főpróbán már túl vagyunk: ez volt a 2000 januári ciányszennyezés, amitől 1200 tonna hal pusztult el a Tiszában, és a régió egyik utolsó élővíze évekre tetszhalottá vált. A döbbenetes méretű pusztítást, amelyet a térség legnagyobb környezeti katasztrófájának neveztek Csernobil után, a világ minden televíziója bemutatta, a tudósítások mellett riportok, összeállítások, rövidfilmek készültek róla. És elindult az a két dokumentumfilmes vállalkozás, amelyeket ebben az évben mutattak be a szemlén, a televízióban és a moziban: Hegedűs Pétertől az Örökség: egy halász története és Kocsis Tibortól az Új Eldorádó. Eltérő stílusú és megközelítésű filmekről van szó, voltaképpen a tárgyuk is más, hiszen Hegedűs egy algyői halászemberről, Kocsis pedig Verespatakról forgatott. De nem nehéz felismerni, hogy ugyannak a drámának két felvonását látjuk.

Kocsis Tibort bátran nevezhetjük ökofilmesnek. Diplomamunkája az emlékezetes A Wapra jelentés volt, egy pszeudo-doku a nagyvárosi levegőszennyezés „áldásos" hatásairól Swift Szerény javaslatának modorában. Nem egyszeri kalandnak szánta a témát, a Duna tévé környezetvédelmi magazinjától (Talpalatnyi zöld) természetfilmeken át jutott el Verespatak aranyáig. Ami csak a jéghegy csúcsa: amikor Kocsis vizsgálódni kezdett a ciánszennyezést elindító Nagybánya tágabb környékén, ökológiai bombák tucatjaira lelt az Erdélyi Érchegységben. Ahol 2000 éve, a római idők óta folyik a bányászat, amely a középkortól felvirágoztatta a szász városokat és úgy a nyolcvanas évekig biztos kenyeret adott a térségnek. Verespatak és környéke, a hat érintett település lakói ma két pártra szakadtak: a Pro Roşia Montana (a város román nevéből) tömöríti a kanadai-román vállalkozás támogatóit, akiket a tartós munkanélküliség, a régió elhanyagoltsága és a kilátástalan élethelyzet motivál - őket is meg lehet érteni, akármilyen rövid távon gondolkoznak is –, hasonló indokokkal védték annak idején a nagymarosiak a dunai vízlépcsőt. A munkalehetőség és az infrastrukturális fejlesztések mellett azzal érvelnek, hogy a környezet már amúgy is szennyezett, tele van meddőkkel, mérgező nehézfémekkel, a föld mélyét kilométereken át vágatok és tárnák lyuggatják, a kisebb folyók, patakok már mind halottak, a természet itt már rég nem mondható érintetlennek. Az Alburnus Maior (Verespatak római neve) köré tömörülnek azok, akik ellenzik a bányát és nem akarnak elköltözni. Óriási tétek forognak itt, Európa legnagyobb aranylelőhelyéről van szó, és a vállalat, amely hogy, hogy nem rendkívül előnyös megállapodást kötött a román állammal, nem riad vissza az agresszív és törvénysértő módszerektől. Még nincs környezetvédelmi hatástanulmány, így kitermelési engedély sem, de nyomásgyakorlással kész helyzetet akarnak teremteni, megszabadulni a lakosság minél nagyobb részétől, hogy aztán a makacskodó maradék is kénytelen legyen beadni a derekát, mert ki akar egy holt városban élni?

A Roşia Montana Gold Corporation terve egy innen elszármazott, kalandor üzletember fejéből pattant ki és az öntudatlan alattvalók, a nyomorukból ki sem látszó emberek, a korrupt hivatalok és a kiskirályok Romániájára épült. Ceauşescu Romániájában lehetett volna keresztülverni, amely – muszáj ebben reménykednünk – nincs többé. Lenyűgöző „projekt” a maga orcátlanságában és gátlástalanságában: részben vagy egészében, templomostul, temetőstül, kastélyostul, szász polgárházastul letörölni hat települést a térképről. Robbantásokkal darabokra zúzni a hegyet. Egy völgyet gáttal elzárni és itt tárolni 518 hektáron a cianidos zagyot - összehasonlításképpen a nagybányai derítő 6 hektáros. Mindezt 15 év alatt lezavarni, adómentesen kitermelni az aranyat, aztán köd előttem, köd utánam. Erre a tervre még a széplelkűnek nem mondható Világbank is nemet mondott, még sincs okunk megnyugodni: az Európai Parlament környezetvédelmi bizottságának svéd elnöke igencsak visszafogottan nyilatkozik Kocsis Tibor filmjében. Az unió pártolja a bányászat újraélesztését, csak tartsák be a környezetvédelmi előírásokat. Bár nehéz elképzelni, hogy léteznek irányelvek arra, hogyan kell eurokomform módon lerombolni több száz éves településeket, vagy hogyan lehet környezetbarátilag tárolni egy egész völgyet megtöltő cianidos zagyot.

Az Új Eldorádó a Tiszától indul, s onnan halad Nagybánya és az ottaninál ezerszer nagyobbra tervezett verespataki pusztító forrás felé. Hegedűs Péter lefelé, folyásirányban haladt, és Algyőn talált rá Mészáros Balázsra, aki filmjének hőse lett. Egy halász abból a 260-ból, akinek a cián elvette a kenyerét, a családi örökségét. Az én apám, nagyapám is a Tisza mellett nőtt föl, nem messze onnan, Csongrádon, ahol akármerre mész, hamarosan nekimész valamelyik folyóágnak, az emberek ladikkal járnak kiásni a krumplit, leszedni a gyümölcsöt és idényben mindennap halat esznek. Ettek. Mert levonult ugyan a cián, új halakat telepítettek, s pár év alatt a folyó derekasan összekapta magát, de az öreg óriásharcsák helyett ma nehézfémek rejtőznek a mederben, kinek kell már a tiszai hal? Balázst kivált súlyosan érintette a katasztrófa, mert ő nagyhalakra szakosodott, s miközben a társai a gyászév letelte után visszatértek a munkájukhoz s beérték azzal, amit a lábadozó folyó adni tudott, Balázs nem találta a helyét. Képtelen volt belenyugodni a dolgok állásába és nem bírta elfogadni, hogy úgy menjen minden tovább, mintha mi sem történt volna. Összeveszett a halászati szövetkezet elnökével, próbára tette a családja türelmét és szeretetét, a halásztársak fejcsóválva azt mondták rá: bekattant. Könyvet kezdett írni az „örökségéről". Több mint két év telik el a ciánszennyezés óta. Edit, Balázs felesége, aki a legtovább hitt benne s tartott ki mellette, a szemünk láttára roppan össze. És Balázs még mindig nem tudja, mit kezdjen magával. Petróleumlámpánál írja tovább a könyvét, s amikor a filmesek elindulnak Nagybányára, az Aurul vállalat telephelyére, ragaszkodik hozzá, hogy hangtechnikusnak álcázva velük tartson, és a saját szemével lássa, honnan jött a cián. Megtudja, hogy a katasztrófát nem váratlan természeti csapás, mondjuk földrengés vagy árvíz idézte elő, csak egy szimpla melegfront, amikor a januári kemény fagy után néhány fokkal megemelkedett a hőmérséklet. Pestre is elutazik, hogy beszéljen a magyar állam nevében eljáró ügyvédekkel, itt szembesül azzal, hogy a per még évekig elhúzódhat, s ha megnyerjük, a halászok akkor sem kapnak semmit, mert senki nem járt el a nevükben. Közben a halászati szövetkezet vezetője nem bírja tovább a nyomást és lemond. Balázs veszi át a helyét, és 600 kilométert utazik a folyó mentén, hogy megszervezze a halászokat és még a határidő lejárta előtt kártérítési igényt nyújthassanak be. Aztán a fejébe veszi, hogy elmegy Ausztráliába az Esmeralda vezetőihez.

És válságba sodorja a film rendezőjét. Akit eleve egy erkölcsi válsághelyzet indított filmje elkészítésére, Hegedűs Péter ugyanis ausztrál állampolgár, és személyes felelősséget érzett azért, amit az egyik hazája a másikkal tett. Ausztrál illetősége megnyitott előtte olyan ajtókat is, amelyek másoknak zárva maradtak, de amikor Perth-ben felkereste az Esmeralda központját, akkor kiderült, hogy ilyen vállalat gyakorlatilag nem létezik. Három ember egy irodaház néhány bérelt helyiségében: az egyik az ügyvezető, egy másik a lojális titkárnő, a háttérben pedig az arctalan részvényesek, akik semmit nem tudnak, és semmiért nem felelnek a saját pénzükön kívül, amit busás profit reményében fektettek be a mesebeli Drakulaországban. Joggal merül fel a kérdés, hogy mi lesz így a magyar állam (meg a magyar és román állampolgárok) sokmilliárdos kártérítésével.

De nem ez az igazi kérdés. A nagybányai, két focipálya nagyságú zagytározó most üresen áll, az Esmeralda részvényeit kivonták a tőzsdéről. A befektetők és a károsultak, köztük a tiszai halászok csak akkor láthatnak némi pénzt, ha a vállalat újra beindítja tevékenységét, ugyanazzal a technológiával.

Három év telik el a filmben, 2003 karácsonya van. Mészáros Balázs – néhol Kohlhaas Mihályéra emlékeztető – pályája véget ért: kijutott Ausztráliába és átadott egy halászkést az Esmeralda menedzserének, aki bizakodva tekint a jövőbe: a cég részvényeit újra jegyzik a tőzsdén. Hegedűs Péter teljesítette vállalását, elkészült az Örökség: egy halász története, amely nemcsak Balázst, hanem a nézőt is elvitte minden fontos helyszínre, megosztotta velünk kételyeit, erkölcsi dilemmáit és kellő teret hagyott a kérdéseinek. Amelyekhez hozzáadódnak Kocsis Tibor Új Eldorádójának kérdései. Csupa nyitott kérdés.  „A valóság felfedezésében csakis azok lehetnek érdekeltek – írja B. Nagy László –, akik meg akarják változtatni ezt a valóságot, ily módon a dokumentumfilm a legmesszebbmenően ’ki van szolgáltatva’ az adott pillanatban érvényesülő tendenciáknak.” Magyar ökofilm nem volt, de már van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1999