KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Karel Reisz (1926–2002)

• Báron György: Elfilmesítés Kaurismäki-univerzum
• N. N.: Aki Kaurismäki nagyjátékfilmjei
• Bikácsy Gergely: Itt a Földön… A múltnélküli ember
• Karátson Gábor: Égen, fák közt, fű alatt Mikrokozmosz; Vándormadarak
• Győrffy Iván: Saját képére Természet a televízióban
• Kriston László: Világmegváltók kíméljenek Beszélgetés Godfrey Reggióval
• Bakács Tibor Settenkedő: Fehér-fekete, igen-nem 8 mérföld
• Forrai Krisztián: Fehérszemét eltakarító Rapperek háborúja
• Szőnyei Tamás: Gördülő képek A Rolling Stones moziba megy
• N. N.: Rolling Stones-filmek
• N. N.: Mick Jagger színészi alakításai
KULTUSZMOZI
• Vágvölgyi B. András: L. A.-től N. O.-ig, és vissza Kultuszmozi: Szelíd motorosok
• Muhi Klára: Háromszázezer dolláros ötlet

• Ágfalvi Attila: Filmszínháztól multiplexig Pesti mozik az ezredfordulón
• Sipos Júlia: Nem is olyan régi idők Mozi-relikviák
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: A film végül állókép marad Beszélgetés filmes festőkkel

• Bodolai László: Sirkecitől az Ararátig Új török filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Opus magnum helyett A film szerint a világ
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Razglednicák a hátországból Arccal a földnek
• Palotai János: A bűnös vadász Az ifjúság megnyugtat
• Ágfalvi Attila: Csoportterápia Papsajt
• Schubert Gusztáv: Tripla nulla Halj meg máskor!
DVD
• Pápai Zsolt: Hamupipőke flörtje a melodrámával Sabrina
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Tökös, a Török, az őr meg a Nő
• Mátyás Péter: A szállító
• Harmat György: Egy fecske csinált nyarat
• Vaskó Péter: Bella Martha
• Kömlődi Ferenc: Kocka
• Kis Anna: Szétcsúszva
• Hungler Tímea: Mindenütt nő
• Csillag Márton: Ali G Indahouse
• Herpai Gergely: A kincses bolygó
• Pápai Zsolt: Harry Potter és a Titkok Kamrája

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Rapperek háborúja

Fehérszemét eltakarító

Forrai Krisztián

A rapzenében a csúcsra kerülni olyan, mint felvételt nyerni egy maffiacsaládba. S a kockázati faktor is hasonló.

 

You can’t learn this shit in no history book. Ezt nem tanítják a történelemkönyvek – summázza a rapkultúrát a 8 mérföldben elhangzó The Rap Game egyik sora. És valóban: a rap szájról-szájra terjed, a tanítók pedig a szövegmondók, az MC-k, akik maguk is egymástól tanultak. Az már más kérdés, hogy mire tanítanak: úgy tűnik, kiveszőben a valóvilág-krónikások, akiknek üzeneteit (le)veszi a széles tömeg. Még szerencse, hogy van a világon Eminem, a kívülálló egyedülálló: white trash, Amerika tékozló fia.

Ütős ganxstazoleezmussal szólva a rap kemény játék. A csúcsra bekerülni olyan, mint felvételt nyerni egy maffiacsaládba, és az „exitálás” is sokszor hasonló. Ha meg nem akarsz a csúcsra jutni, bele se kezdjél. A legmenőbb rapperek, a playa-k, famíliát vagy céget igazgatnak, és önmagukat brandesítik; ha nincs minimum egy saját neveddel fémjelzett ruhakollekciód, senki vagy. Alulról ide felkapaszkodni csak rajtuk keresztül lehet, és akkor alkalmazkodni kell a szabályokhoz. Ma már egy Puff Daddy, Master P, Jay-Z vagy DMX családjához frissen igazoló kezdő rapper elsőre többmilliós lemezeladást fog produkálni a köré épített gépezetnek köszönhetően, és aztán vagy ő is saját vállalkozásba kezd, vagy elsikkad, vagy a cég jól felfogott érdekében drive-by shooting áldozata lesz.

A trükk az, hogy a fent jellemzett (striciből, drogdílerből, piti bűnözőből vagy éppen középosztálybeli ficsúrból lett) rapperek többsége – annak ellenére, hogy sokkal inkább üzletemberek, mint előadóművészek – a szó technikai értelmében nagyon jó MC: Jay-Z ennek iskolapéldája, aki saját pályáján – New Yorkban – verhetetlen a szócsavarásban, szövegei viszont nem lépnek túl a kivagyiskodó világuralom-hirdetésen, mások lealázásán és halálos megfenyegetésén, illetve saját anyagi javainak részletezésén. (Puff Daddy ellenben nemcsak műmájer, de MC-nek is nagyon gagyi.) Ezek a rapperek hamis ígéreteket hirdető gettó-próféták – az eszképizmus területi képviselői, akik egymásra licitálva kínálják a dalszövegekben, klipekben és lemezborítókon hirdetett terméküket: a társadalom peremén élő feketék vágyálmait a luxuséletről. (Aminek nagyjából így fest az alaptípusa: egyedire tervezett sportszerkó, kint hordva több kiló arany, egy pohár Curvoisier az egyik kézben, egy marijuanás trombita a másikban, Gucci-ruhába bújt nagymellű macák a legújabb típusú Mercédesz hátsó ülésén, a CD-játszóból döng a rapzene.) Vagy ami még rosszabb: a gangsta rapperek, akik saját valós vagy színjátszott bűnözői életmódjuk parabolájával keresik halálra magukat.

Szóval cirkusz, szemfényvesztés – de hát erről szól a showbusiness. Vagy nem? Mert akadnak a fentiekre rácáfoló ellenpéldák: olyanok, akik alulról jöttek, de a hirtelen jött „bling-bling” (ez a most dívó szleng a gazdagságra) ellenére is megmaradt az éleslátásuk, meg nyelvük társadalomkritikus, szociálisan érzékeny éle. Az ő mondanivalójukra a mainstream rapperek hadoválásával szemben csak kevesek kíváncsiak, illetve csak kevesekhez jut el, és akkor is általában megmarad a földalatti terjesztésben.

De hová akarok kilyukadni. Konkrétan Eminemhez. Ő a rapperek igen ritka fajtájának díszpéldánya: afféle harmadik utas, aki külön kategóriát képez. Nem playa és nem is gangsta rapper. Szövegeivel a lecsúszottakat, a soha felkapaszkodni nem tudókat képviseli, viszont milliók kíváncsiak rá. Eminem a rap fehér hollója.

Merthogy neki még a rapbiznisz fordított irányú diszkriminációjával is számolnia kellett. A rap minden rassz felett a fekete amerikaiak zenéje; az a műfaj, amit a fehérek nem igazán tudtak kisajátítani. Ha végigvesszük a mainstream sikert magáénak tudó fehér MC-k és rapzenekarok listáját, csak az egyik kezünkre van szükség. Etalonnak ott a Beastie Boys, akik ráadásul még zsidók is. Keménykötésűnek ott volt a House of Pain, akik ír örökségükre voltak piszok büszkék. Bohócnak meg Vanilla Ice és Snow. Ez igen sovány. Ráadásul, ők fehér környezetből indultak, és elsősorban a fehéreknek szólnak/szóltak –

ellentétben a 14 éves kora óta rappelő Eminemmel, aki a fekete többségű Detroit leglepukkantabb környékén nőtt fel, és az élet sivárságától menekülést nyújtó rímcsatáit fekete MC-k ellen vívta; úgy, ahogyan ez a 8 mérföldben celluloidra került. Ezekből a battle-ökből – két MC verbális vívása – többnyire győztesen került ki, sőt egy idő után már az is nagy szó volt, ha valaki ki mert állni ellene. Az addig szegény és sanyarú sorsot mutató szabadulástörténet itt vett pozitív fordulatot: egy rímolimpia után felfedezte őt a rapzenei producerek producere, Dr. Dre, és a szárnyai alá vette, ezzel tulajdonképpen ajtót nyitott neki a legfelsőbb körökbe, lévén a rapvilág egyik legnagyobb hatású és respektű keresztapa-szerű figurája. Na jó, szóval Eminemnek szerencséje volt, nem vitás. Mint ahogy az sem, hogy lélegzetelállító beszédtechnikájú rapper, aki mestere a belső rímeknek, az áthajlásoknak és a punktuációnak. Amit mond, arra pedig egész Amerika felkapta a fejét.

Eminem tulajdonképpen Slim Shady, aki Marshall Mathers (= M & M). Utóbbi a valódi személy, aki az előbbi kettőt teremtette. Vagy ki tudja? A három eddigi albumának tudathasadás-trilógiája (The Slim Shady LP, The Marshall Mathers LP, The Eminem Show) összemossa a határokat. Ami biztos, hogy telibe találta a fehér középosztálybeli Amerika gyenge pontját: több millió Jerry Springer freak show vendég osztályonkívüli Marshall Mathers fenyegetését. Ők azok, akik Em’ számára az ihletet adják. Szókimondó, alpári, erőszakos, homofób, gyűlölködő – sérült személyiség gyilkos és politikailag teljesen inkorrekt humorral. A siker reflektorfényében úgy viselkedik, mint egy tőrőlmetszett white trash: bunkó módon és bután – élvezi a felhajtást, de fél tőle. Ugyanakkor ott munkál benne saját múltjának hozadéka, a rengeteg feldolgozatlan frusztráció: drogfüggő, őt abúzáló anyja, tönkrement kapcsolata kislánya anyjával – ez a két legfőbb témája. Amikor ezeket beszéli ki magából, saját fajtáját diss-eli (ócsárolás, a rímpárbajozók legfőbb fegyvere) és teszi nevetségessé.

Szövegeivel, továbbá megnyilvánulásaival, balhéival állandó botrányt és felhajtást generál, amire a következő lemezén reflektál, amivel újabb lemeznyi reflektálandó botrányt és felhajtást generál. Eddig így működött Eminem sója, amivel külső pályáról feljutott a rap-topra. A kérdés csak az, hány szezonra lesz ez még elég.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2036