KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Karel Reisz (1926–2002)

• Báron György: Elfilmesítés Kaurismäki-univerzum
• N. N.: Aki Kaurismäki nagyjátékfilmjei
• Bikácsy Gergely: Itt a Földön… A múltnélküli ember
• Karátson Gábor: Égen, fák közt, fű alatt Mikrokozmosz; Vándormadarak
• Győrffy Iván: Saját képére Természet a televízióban
• Kriston László: Világmegváltók kíméljenek Beszélgetés Godfrey Reggióval
• Bakács Tibor Settenkedő: Fehér-fekete, igen-nem 8 mérföld
• Forrai Krisztián: Fehérszemét eltakarító Rapperek háborúja
• Szőnyei Tamás: Gördülő képek A Rolling Stones moziba megy
• N. N.: Rolling Stones-filmek
• N. N.: Mick Jagger színészi alakításai
KULTUSZMOZI
• Vágvölgyi B. András: L. A.-től N. O.-ig, és vissza Kultuszmozi: Szelíd motorosok
• Muhi Klára: Háromszázezer dolláros ötlet

• Ágfalvi Attila: Filmszínháztól multiplexig Pesti mozik az ezredfordulón
• Sipos Júlia: Nem is olyan régi idők Mozi-relikviák
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: A film végül állókép marad Beszélgetés filmes festőkkel

• Bodolai László: Sirkecitől az Ararátig Új török filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Opus magnum helyett A film szerint a világ
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Razglednicák a hátországból Arccal a földnek
• Palotai János: A bűnös vadász Az ifjúság megnyugtat
• Ágfalvi Attila: Csoportterápia Papsajt
• Schubert Gusztáv: Tripla nulla Halj meg máskor!
DVD
• Pápai Zsolt: Hamupipőke flörtje a melodrámával Sabrina
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Tökös, a Török, az őr meg a Nő
• Mátyás Péter: A szállító
• Harmat György: Egy fecske csinált nyarat
• Vaskó Péter: Bella Martha
• Kömlődi Ferenc: Kocka
• Kis Anna: Szétcsúszva
• Hungler Tímea: Mindenütt nő
• Csillag Márton: Ali G Indahouse
• Herpai Gergely: A kincses bolygó
• Pápai Zsolt: Harry Potter és a Titkok Kamrája

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Papsajt

Csoportterápia

Ágfalvi Attila

Kollektív film kollektív félelmekről. Öt fiatal filmes önironikus groteszkbe hajló nemzedéki vallomása.

 

Mi történik, ha az ember elmúlt 30 éves, viszonylagos anyagi jólétben él, a húszas évei elején bejáratott életformáján, szokásain nem tud és nem is akar változtatni, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan, fokozódó nyugtalansággal tölti el ez az állapot? Filmet rendez – ez a Papsajt készítőinek válasza. Kézenfekvő, gondolhatjuk, hiszen ha nem is minden fiatalember kezd el filmeket csinálni abban a furcsa életkorban a midlájf krájsziszen innen, a kamaszkoron túl, azért igazán minőségi filmrendezők sora választotta magánéleti problémáinak megoldása helyett azok filmes eszközökkel történő ábrázolását, Ingmar Bergmantól Woody Allenig. Nem titok, hogy a tárgyalt film hangvétele inkább utóbbi önironikus, groteszkbe hajló stílusához áll közelebb, mintsem a svéd mester hűvösen izzó önmarcangolásához. Már csak azért is, mert a problémák, melyekkel hőseink viaskodnak, a közvélekedés szerint messze nem olyan fajsúlyosak, mint Bergman filozofikus kérdésfelvetései. Csakhogy minden relatív: az egyik barát számára például egyszer eljön a nap, amikor a vécécsészére ereszkedtében elcsodálkozik a hasán mély árkok szabdalta hurkákká összeálló bőrén, és a jelenségben meglátja a hízás, csúnyulás és öregedés visszavonhatatlan jelét, s mindez akkora lelki töréshez vezet, aminek fiziológiai következményét, egy már-már életveszélyes szorulást csak egy kínosan mulatságos körülmények között beadott beöntés képes elmulasztani.

A fent idézett – egyébként „tuti siker, mer’ olyan vulgáris”-jellege mellett is nagyszerűen felépített és eljátszott – jelenet csak egy szélsőségessé torzított példája a film számos találó lélektani megfigyelésének. Első ránézésre a Papsajt nem is tűnik többnek, mint azon tétel fényes igazolásának, miszerint legalább egy jó filmet minden tehetséges ember biztosan tudna csinálni, ha olyan témáról szól, amit nagyon jól ismer – adott esetben saját magáról. Hogy aztán ha nem pusztán érdekes, hanem jó is lett, az annak köszönhető, hogy készítőinek magáról a filmezésről is eszükbe jutott valami, és sikeresen megbirkóztak azzal a dilemmával, hogyan lehet filmet csinálni akkor, amikor nem lehet filmet csinálni. Azt persze nem tudják feledtetni, hogy videótechnikával készült filmet látunk, de az első húsz perc után ez a zavaró élmény fokozatosan háttérbe szorul amögött, hogy az ember egyre inkább moziban érzi magát. Nem technikai bravúrra kell gondolni; egyszerűen attól lesz egységes az egész, hogy mereven beállított kamerák előtt játsszák a jeleneteket, melyeken belül nem nagyon van nézőpontváltás, továbbá a játékidőt is hozzálassították a reális időhöz, így egyfajta kandikamera-hatás művészileg megerőszakolt változata jön létre. S van egy igazán bravúros beállítás is, ami egészen emlékezetes látványt produkál: képzeljék csak el, hogyan nézhet ki egy asztal üveglapja alól, függőlegesen felfelé irányított kamerával felvéve, amint a barátok üvegtányérokból spagettit esznek…

Említsük még meg azt is, hogy kiválóan sikerült az amatőr stílusban „önmagukat alakító” szereplők és a profik játékának összehangolása, például az idézett beöntős jelenetben Kulka János mentős-alakítása minden rájátszás nélkül jelentősen fokozza a jelenet mulatságosságát; vagy feltétlenül szólni kell Benedek Miklós összehasonlíthatatlan hangsúlyairól az összekötő jelenetekben, amint láncdohányos pszichológusként okosakat mond a konkrét témához csak távolról kapcsolódó lélektani gubancokról.

A Papsajt, jellegéből és témájából adódóan, nem feltétlenül képes lekötni másfél órára bárki figyelmét, és mi tagadás, távolról sem kelti egy remekmű képzetét (az ilyen filmekről szokták írni, hogy éppúgy lehetne háromszor ilyen hosszú, mint feleennyire). Egy estét azonban annak is megérhet, aki nem annyira fiatal férfiak lelki problémáira kíváncsi, hanem egyszerűen csak egy jól sikerült, új magyar filmre, amelynek távoli felmenői és rokonai között kétségkívül nem az ötvenes-hatvanas évek nagy, komor legendáit fogják emlegetni, hanem talán egy sokkal fiatalabb és frissebb, de ezek szerint legalább olyan termékenyítő hatású filmes hagyományt, a Vattatyúk és az Európa Kemping burleszkjeit.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2049