KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Szájtépés filmszakadásig 2.

• Kovács András Bálint: Sötét filmek A film noire és a modernitás
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Teremtés, lidércnyomás Noteszlapok
• Székely Gabriella: Együttműködik-e a kultúra? Beszélgetés Sára Sándorral
• Mihancsik Zsófia: A bűn iskolái Gyereksorsok és dokumentumok
• Tamás Amaryllis: Nem kor-szerű történet Beszélgetés Almási Tamással

• Schubert Gusztáv: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• Tatár György: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• Tillmann József A.: Hollywood felett az ég Beszélgetés a celluloid-angyalokról
• N. N.: New Age mozi
• Kriston László: Lelkek szélesvásznon New Age a moziban
• Kriston László: New Age és profit
• Altorjay Gábor: Leni és Balázs Egy film vázlata
• Márton László: Mozgó és be van tiltva Weimari tabuk
• Turcsányi Sándor: Ismeri Ön Turzonovovát? Szlovák filmek
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Médiaforradalom Ost-West Internet

• Fáber András: Magritte-dimenziók Alain Robbe-Grillet A szép fogolynőről
• Nánay Bence: A vízcsepp ráér Bill Viola mozgó festményei
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Félkegyelem Kelj fel Jancsi
• Ágfalvi Attila: Terelgetni, visszalépni Beszélgetés Fonyó Gergellyel
• Békés Pál: Devon szirtek Hadszíntér
• Varró Attila: Kamera-színház Férfitársaságban; Barátok és szomszédok
LÁTTUK MÉG
• Ágfalvi Attila: A lé meg a Lola
• Ádám Péter: Az évszázad gyermekei
• Bíró László: Doktor zsiványok
• Pápai Zsolt: A Mars-mentőakció
• Ardai Zoltán: Minden héten háború
• Máriássy Vanda: Az új Éva
• Hungler Tímea: Női vonalak
• Tosoki Gyula: Erin Brockovich – Zűrös természet
• Vidovszky György: Hulla, hó telizsák
• Illés Mária: Tök alsó
• Nyírő András: Brókerarcok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Özönvíz

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Noteszlapok

Teremtés, lidércnyomás

Jeles András

Minthogy mindenki nem lehetünk – el kell fogadni, hogy előbb-utóbb, akarva-akaratlan valakivé alakulunk.

 

Azt kell, hogy gondoljam: eljött az én időm; életem, mint okádékára az eb, visszatér a kezdetekhez – itt vannak hát, jönnek, készülődnek: ugyanazok. Lehet figyelni befelé, az ösztönök mélyére, mit susognak a menekülés reflexei, stb.

... Szinte valószínűtlen, hogy senki sem üvölt fel közülünk tagolatlanul, a végső időknek kijáró hangon, nem sírnak, nem dadognak, nem tépik meg magukat köztereken az „írástudók” – nem! Az összhangzást követik, és cuppognak a jómodortól.

 

Rossz: az ambíció és a kétségbeesés aránya. Egyik sem képes huszárosan uralni a terepet. A kétségbeesés nem hagyja az ambíciót a maga egyenes útját járni, az ambíció viszont örökösen irritálja a kétségbeesést, amitől ez nem jut el a termékeny mélypontra – noha mindkettő ezt akarná.

 

No, mi lenne, ha eccercsak az elvtársak – most az mindegy, hogy itt a Balkánon vagy az Egyesült Európában –, az elvtársak elveszítenék a hatalmi ambíciót, mint egy slusszkulcsot (mint zongoravirtuóz a zenei hallást, mint légtornász az egyensúlyt, mint Svejk a vonzerőt, mint Venyicska Jerofejev – figyeljünk, mert itt a sorrend sem elhanyagolható! – szóval Venyicska elsőbb a Sosztákovics című színdarab kéziratát, s majd az életét, és kábé így tovább) ... és hozzálátnának ott a Parlamentben fraternizálni, és vége-hossza nem volna a szívélyes hangnak, a lapockák lapogatásának, és a végin egyik se szeretné a hatalmat, amit pedig odáig szeretett, mostmár nem köllene neki, mert nem tudna avval valahogy mit kezdeni – fizikailag herótot kapnának ezek a csinos elvtársak –, tudományos szempontból mindez emlékeztetne a száj- és körömfájásra, mer mondjuk ragályos lenne, de gyors lefolyású, és a végeredmény, ahogy már említettem, ilyen kifejezett idioszinkrázia a hatalomtól, és itt állna ez a kis ország egy ilyen hogymondják, demokratikus interregnumban, és ki lehetne írni minden cipőboltra és kisközértre, hogy a HATALMI VÁLSÁG ALATT AZ ÁRUSÍTÁS ZAVARTALAN, és teli lenne minden ojság és tévé egész oldalas hirdetéssel, hogy tessék, vegye át már valaki a hatalmat, de a nép csak gúnyosan röhögne ezen és bemondanák, hogy „asse tudjuk, miről van szó!”

 

... Szaporátlan, hálátlan elfoglaltság, akár a halászoké: egész éjjel megfeszített, kétségbeesett küzdelem, dohog alattunk a lestrapált, büdös masina – hajnal felé aztán mit látunk: pár semmirevaló halacska izeg-mozog a hálóban, gúnyosan hányja-veti magát, mint némely modortalan, elbizakodott prostituált.

Ebben az életkorban úgy vagyunk már, mint céllövöldében azok a bizonyos pléh-figurák: sorban dőlnek el mellőlünk a sorstársaink, érezzük a halk koccanásokat, de semmi különösebbet, semmi említésre méltót nem érzünk. Hiszen megszoktuk ezt a helyzetet, hogy odakészítettek minket a halálnak, ez az, amiből érteni kell, nincs más magyarázat.

(Egyszer, egy pillanatra majd elképedünk, hogy milyen nevetségesen ismerős a koccanás, a találat, amely a nevünkkel lesz eljegyezve. „Egy kavics hangja valami kopott cégtáblán” – idézzük majd álságosan egy rossz regényből – és tovább is mondanánk, ha nem éreznénk, hogy immár semmit se érzünk.)

 

Látogatás a Pala utcában, A.-nál. Halk kávé, A. szája bizonyos mértékig mosolyra áll, amint közli, hogy a Maya meghalt. Hallottam-e stb.

És még azt is mondta, hogy nemsokára a Gyuri is, őszerinte. Tudniillik eléggé igyekszik. És persze várható, hogy ő – az A. – is, kisvártatva stb.

Ha nem érteném a szavakat, s elfogulatlanul, kívülről nézném a jelenetet, azt hihetném, hogy a manószerű, ravasz kis hölgy egy örömteli családi eseményt jelent be igen bizalmasan, amelyet – egyelőre – kéretik titokban tartani.

Jöttem el gyorsan, de észrevettem, hogy néz, felmér engem is, akár egy temetkezési vállalkozó, aki családi körben is – automatice – susogja magában a korrekt méreteket.

Később – vidéki ember egy ilyen idegen városban – láttam, hogy új korszak ez már, és felmerült, hogy mi közöm lehet e körülöttem pulzáló idegen anyaghoz.

 

Szellemünk fürge, kezes – és kissé félelmetes, akár a vakok botja.

 

tévé

Nagy röhögések közepette színészek emlékeznek halott kollégájuk viselt dolgaira.

A figura, aki ilyen módon, e szeretetteljes közvetítésben elénk rajzolódik, oly jelentős, vibráló és valóságos – amilyen például alakításaiban az illető sohasem tudott lenni.

Érdekes, hogy ez is lehetséges: élet, amely teljes valóságát leáldozása után, a hívek elbeszélései által éri el – addig sötét, tehetetlen, pulzáló massza, amely mintegy az „elbeszélés szellemére” vár.

 

Azt gyanítom, hogy az én melankóliám abban leli magyarázatát, hogy nem elégedtem meg, nem egyeztem ki az emberi sorssal. Mintha valakinek lenni – jelentéktelen vagy éppen alantas beosztás volna.

 

Érdekes: itt egy figura – nem is jelentős képességekkel – naivul és elementárisan: kevésnek érezte az egyáltalán lehetséges sorsot: tudniillik az emberi pozíciót.

Ez több, mint különös.

De lehetséges, hogy nem is erről van szó – vigasztalhatatlan lennék, ha a végzet valamelyik küldönce megsúgná: márpedig ez volt számomra kimérve, lemondással világra jönni! – hanem: bátortalan – vagy milyen – voltam azonosítani magam egy bizonyos pozícióval, mintha egyszerre mindenki szerettem volna lenni – ez persze – most látom csak – mégiscsak az emberi lehetőség el nem fogadása volt.

És – minthogy mindenki nem lehetünk – el kell fogadni, hogy előbb-utóbb, akarva-akaratlan valakivé alakulunk; legrosszabb esetben – ez az én esetem – egy olyanná, aki már a kezdet kezdetén megbukott, félreértvén az alaphelyzetet, mert megijedt a saját sorsába való alászállás lehetőségétől és feladatától, egzisztenciája egy széllelbélelt figura egzisztenciája lett, aki bárhol képes otthon érezni magát – mint egy ágyrajáró.

 

ötlet

... Szinte kétségbe ejtette a megállapítás, amit egy tekintélyes ember szájából hallott: „Mindenki úgy hal meg, amilyen.”

Azonnal arra gondolt, hogy „akkor tehát jön, nem marad el a nagy lelepleződés”, majd rögtön ezután tervezgetésbe kezdett, s ez a folyamat utóbb – noha persze kihagyásokkal – eleven maradt, s mint aki egészsége fenntartása érdekében testi tréningre szorítja magát – időnként az utolsó pillanat szcenírozásában gyakorolta –, nem, nem is a képzeletét, hanem teljes lényét, szervezetét: ő volt az aktor, és persze a rendező is. Ezek a jelenetek – érezte jól – arra szolgáltak, hogy domesztikálják a vad és könyörtelen Idegent, de titkosabb céljuk az lehetett, hogy megpróbálják a lelket: vajon a gyötrelmes, tényleg kilátástalan pillanatokban mit produkál.

 

LisztChopinről

„Műveinek ereklyetartóiba temette személyes relikviáit...”

 

Ijesztő összefüggés: amint egyetemessé dagad a horror, úgy dermed, némul el megfenyített gyermekként a nyelv. (Azonban ha a nyelv nem is, a társadalmak szervezetét átjáró téboly és a minden félreeső zugba eljutó rosszakarat a maga módján érintkezik a megalázott és méltatlan élet mind kiszámíthatatlanabb formáival.)

 

Hoppá! 1917 márciusában, a kalamajka tetőpontján – Lenint, mint egy házikészítésű gyújtóbombát és szuvenírt, ekkorra már leszállította a figyelmes német hadvezetés! –, a cár belügyminisztere esténként a meggyilkolt Raszputyin árnyával tanácskozik.

 

„Manapság egyre szomjazzuk a totalitarizmust és undorodunk is tőle, és csaknem mindenki szeret egy bizonyos totalitarizmust, és gyűlöl egy másik fajtát.” (S. Weil)

Kétségtelen: kordokumentum. Manapság ugyanis – immár túl a katolicizmustól legázolt, gyarmatosított kereszténységen és a szovjet rendszerekben lidércnyomássá dermedt kommunizmuson – elképzelhetetlennek látszik bármilyen meggyőződésre, üdvtanra és hasonlókra hivatkozni – a jelen a bűnözés pragmatizmusában él, túl van a szomjúságon.

 

mea culpa

... Uramisten, ha meggondolom, képes voltam szellőként elsuhanó ifjúságom valamelyik forró nyarán egy bizonyos Gy. Lenin, október című könyvét olvasni a Lukács-fürdő édes kollegináktól megszállt fölső teraszán!

Én vétkem, én vétkem, én iszonyú vétkem!

 

pirománia

Nálam ez egyszerű: a tüzet bámulva elragad a szenvedély: jó volna elfeküdni ott a száraz, ropogó hasábokon, imádni a szűzi lángot – már amennyibe' nem volna oly kibírhatatlan – természete szerint – a szépség.

 

szépíró

Kínos ügy: érzékenységekre apellál, akár egy temetésrendező

 

B. Á. (Sinistra körzet etc.)

A szerző, aki az aljasságot közigazgatási tényezővé avató s dögbűzt árasztó császárság módszereit, atmoszféráját – költészetként hasznosítja.

Számomra itt először mutatkozik meg egy író a valóság méltó ellenfeleként.

 

„Az embernek nem adatott meg, hogy teremtsen.” (S. Weil)

 

Nem mintha nem tudnánk megtenni mégis (művészet), csakhogy nem akarjuk megtenni, mert iszonyodunk az ilyesmitől: a beláthatatlan, kaotikus szabadságtól, tehát az elődökhöz kötődünk továbbra is (kultúra, hagyomány). Igen, számunkra minden teremtés lidércnyomás, s még az is, amelynek alávetettjei, kreatúrái vagyunk – noha a szokás, nevelődés etc. az úgynevezett otthonosság illúziójával enyhíti a mérhetetlen aránytalanság nyomán támadó horrort.

 

Meglehet, hogy a haláltudat a kulcs (kód), amely lezárja előlünk a lét nem-számunkra-való dimenzióit.

(Máskülönben az élet nem hogy merő szenvedés – esetleg szüntelen pánik, őrület vagy agónia lenne. Hm. Ki tudja.)

 

Már nem él a kisfiú, aki így szólt: „Mama, húzzál kesztyűt, mert este, mikor hazajössz, belelóg a kezed a sötétbe!”

 

görög töredék

Nyugalom, derű szól hozzád e törött arcból: ... mintha ismernénk egymást. Szinte vár.

 

Későn érő típus vagyok... Jó, de nem kéne erről Őkelmét is értesíteni?!

 

Don Juan-napló

... Elfordultam, elhidegültem tőle – s már hallottam is a rögök zuhogását: egy magányos, beteg embert készültem élve eltemetni.

 

szerelem/I.

... Én azt játszom el, hogy a lényeddel úgy vagyok átitatva, mint önmagammal, és – viszonzásképpen, valamint a szerkezet önműködésének biztosítására – te úgy teszel, mint aki összekeveri, elvéti magát velem.

 

szerelem/II.

... Ötletes gépezet: látom az arcodon az arcomtól, létezésemtől támadt lelkesültséget, szenvedélyt, ez engem oly mértékben lelkesít, hogy szenvedélyes öröm ragad magával, s arra indít, hogy lankadatlanul keressem a közelségedet, ez a szenvedély lesz a te szükségleted, e szükséglet viszont az én szenvedélyem, amely a te szemedben engem elvarázsol, mert érted, hogy a te létezésedtől lettem ellenállhatatlan – látom és szemem tükrözi, hogy mivé bájolódtam a te szemedben, ez persze minden tehetségemet tetszetősen elrendezi, képességeimet ünnepivé fokozza... és így tovább, az első kisülésig, akkor az érzékeny vezetékek elégnek, a gép leáll.

 

szerelem/III.

„Belehalok, ha nem látom (őt) azonnal!” – ez kb. azt fejezi ki, hogy szeretném mozgásba hozni a mechanizmust, mert vágyódom az abban keletkező melegségre, az atmoszferikus elváltozásra, amelyben rendkívüli energiával és plaszticitással érzékelhetjük a szenzációt: az Ő teljes felületén vibrálva tükröződő Lényt, aki én vagyok.

 

„Minden, ami erőszak, megdermeszti a lelket.” (S. Weil)

 

... Néhány nappal ezelőtt – késő, októberi éjjel – sétáltam hazafelé. Nézem: odalenn az aluljáróban az összes telefonfülke foglalt: rongyaikban-vackaikban hajléktalanok kushadtak ott, a függőleges üvegkoporsók alján, akár legyek a befőttesüvegben.

„Föl, föl!” – dörrent az ordítás, mintha sziklák alól jönne: két derék, farkasmosolyú fiatalember érkezett, és bejárták az alvókat. (Végigrugdosták szukcesszive azokat ott, a rongyokon.)

Úgy ítéltem meg, hogy ez az, eljött a pillanat – megdermedhet a lélek. (Nevetséges, de – mit tesz a véletlen – Hérakleitosz jutott eszembe, minthogy az történt, hogy kirugdalták saját, külön világukból az összes alvót.)

 

Sötét, pulzáló, aljas – de lebilincselő előadás, és mi valamennyien – akár a bérstatiszták – űzötten, idegenül, mégis lelkesen suhanunk át a díszletek között, az egyetlen ránk bízott szót mormolva, vagy – félreértve a helyzetünket: művésziesen deklamálva – azt a nyomorult RE-BAR-BA-RÁT, RE-BAR-BA-RÁT.

 

„X megkapta a halálos ítéletét” – hangzik a tárgyilagosnak álcázott és rettegésről árulkodó kijelentés, valahányszor gyógyíthatatlan kórt diagnosztizálnak valakinél.

Csakhogy érthetetlen az efféle zavar, hiszen még a házisertés is teljes életében – akár egy kövér, rózsaszín albérlő, aki valami biztosat szeretne tudni a lakhatás feltételeiről – rossz sejtelmektől űzötten tipeg, csámcsog az ólban: tekintettel a méltóságra, legalább ennyi gyanakvás mindenkitől elvárható.

 

Lenin a Mauzóleumban

Töredelmesen bevallom: engem nyugtalanít. Csak hever ott zöld fények alatt, mint egy horpadt habcsók a birodalmi cukrászda hűtőpultján – mit akar ezzel? ... Ki akar kelni?!

 

„Föl fogom áldozni az utolsó rubelemet és utolsó katonámat is, hogy megszerezzem a győzelmet...” – szögezi le II. Miklós a háború kitörésekor. „Áhá, szóval ilyen hatalmas dolog az a győzelem, most már érdekelne közelebbről is, hogy mi volna az!” – fűzhetné hozzá az ember, adott esetben.

 

 

 

Részlet a szerző Kijárat Kiadónál megjelenő Büntető-század című kötetéből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2949