KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/szeptember
KRÓNIKA
• Dobai Péter: In aeternam memoriam amice Vayer
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Azt a berbereknek kell megcsinálni Párbeszéd Jeles Andrással
• Székely Gabriella: A belgaság dicsérete Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Stőhr Lóránt: Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél Beszélgetés Szabó Ildikóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Millennium mambó, kánkán, haláltánc Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Gelencsér Gábor: JLG, a játékos Korai művek
• Gelencsér Gábor: Egy lány és egy pisztoly Godard szerelmesfilmjei
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Új Éva A Tomb Raider film-játék
• Herpai Gergely: Pixeldívák Nők a számítógépes játékokban
• Herpai Gergely: Amerikai szépség Final Fantasy – A harc szelleme
FESZTIVÁL
• Vizi E. Szilveszter: Népszerű tudomány Millenniumi Tudományos Filmszemle
• Báron György: Tiszavirág-filmek Szolnok
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Elvágólag Magyar sztárok
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Közelmúlt-analízis Tarantino előtt 1.
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Csak lazán Moszkva tér
• Bakács Tibor Settenkedő: Filmszeletek a pizza korából Pizzás
• Takács Ferenc: Szalmaszezon Szalmabábuk lázadása
• Turcsányi Sándor: Egy érzés béklyójában Umca, umca, macska-zaj
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Betépve
• Ádám Péter: A síró ember
• Bori Erzsébet: Rózsatövis – A francia pite
• Elek Kálmán: Jurassic Park 3.
• Harmat György: Dr. Dolittle 2.
• Köves Gábor: Yamakasi
• Hungler Tímea: Áldott a gyermek
• Ágfalvi Attila: Éjjel-nappal fiatalok
• Tamás Amaryllis: Élni tudni kell
• Pápai Zsolt: Gengszterek gengsztere
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A képernyős ember

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Umca, umca, macska-zaj

Egy érzés béklyójában

Turcsányi Sándor

Kusturica újabb balkánozása önéletrajzi rock and roll-film.

 

Balkán Tourist, persze mi más, csak ne használtuk volna annyiszor, annyifelé. Egy szarajevói, egy jugoszláv punk, etnopunk, akármilyen zenekar valóságos európai turnéjának valóságos képei. Volt egyszer egy zenekar, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján alakult Vucskó farkas (olimpiai díszállat) hazájában, Szarajevóban Zabranjeno Pusenje néven. Hogyan fordítsam ezt le, olyanoknak számítottak ők ott, mint itt a nagyon-nagyon kicsivel utánuk színre lépő URH, Kontroll Csoport, sőt a mieink közt volt egy Balkán Tourist vagy Futurist is. Mi volt bennük a közös? Hát nem a hangzás, annyi szent, hanem a hozzáállás: zenélünk, és közben megmondjuk, mi van. Mármost arról, hogy mi van a nyolcvanas évek elején, még rockszínpadokról sem volt szokásban osztani észt.

Az, hogy mi van (volt) még csak hagyján, de hogy mi lesz (volt/van), azt azért ők sem gondolták volna. Mi lett? Úgy híják, balkáni borzalom (válság, háború), ami olyan közel volt hozzánk, hogy valódi jelentőségét, szörnyűségét felfogni sem voltunk képesek, oda lett pár ország, de a zenekar megmaradt. Bevették Kusturicát, biztos mer olyan muzikális, a nevük meg No Smoking lett, ami ugyanazt jelenti, csak angolul. Övék a világ, Róma, Párizs, Berlin (itt lesznek/voltak a Szigeten is), de az ő világuk már nincs sehol. Vagyis ki tudja, hogy van?

Nos, erre a kérdésére próbál meg Emir Kusturica az Umca, umca, macskazaj című filmjében immár nem először válaszolni, most némileg más műfaji keretek közt, mint eddig. Amit látunk, ha nagyon lecsupaszítva akarjuk kezelni a dolgot, egy nettó rockandroll turnéfilm, volt már ilyen ezer, utazik a banda valami buszon, az arcok jópofáskodásra hajlanak, mesélnek magukról, a zenéhez meg a könnyű élethez fűződő bensőséges viszonyukról, köszönnek mindent anyjuknak, apjuknak, jófülű zenetanáraiknak. Éljenek a csajok. A muzsika és a parlandó alá egyéb képeket szokás ilyenkor vágni, megjelenik az otthon, a kedves városok, az első kutyám, az utolsó szerelmem. Az ilyesfajta mozit, ha valami véletlenül, hát a zene szokta elvinni, de legtöbbször az sem, csak a rajongók sikoltoznak, röhögnek a zsöllyében. Látszólag minden ugyanaz, Kusturica tisztára ilyen rockandroll-movie-t készített, mégis minden egészen más.

Nem kell különösebb kockázatvállalás ahhoz, hogy kibökjük: a Macska-zaj figyelemre méltó, komoly mozimű. Ja, jópofáskodnak benne a zenészek, na és. Voltaképpen szükségtelen is a rendező korábbi erőfeszítéseire utalnunk, hiszen ez a jópofaság nyilvánvalóan stratégiai természetű. Ne szépítsük a látható fejekben: a hosszú élet titka. A laza a magasban. Hogy történjék bármi, csináljatok, amit csak akartok, még velem is, de ami itt van (a fejben), az égbe menekszik. Én akkor is az a nagypofájú jugoszláv barom vagyok, akinek ha meglátja a Colosseumot, az a legfontosabb, hogy ott verte Bruce Lee laposra Chuck Norrist, és akkor is azokban a belgrádi zenés kiskocsmákban érzem a legjobban magamat, amik már nincsenek is, mégis vannak. Böfögök, ordenáré vagyok, de dalból van a lelkem, arany a szívem, s ha rángatnak, odacsapok.

Oh, istenem, micsoda sötét frázisok ezek, a Balkan Tourist katasztrófaturizmust hirdető nyári katalógusa se mondta volna szebben. Hála Istennek nem erről van szó. Vagyis végig erről van szó, csak az eszköz elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy Kusturica elmondhassa, mi van, vagy ha szigorúak akarunk lenni, elárulhassa magát, ám ez műélvezeti szempontból szavamra, édesmindegy (különben meggyőződésem, hogy tudja, mit beszél).

Szóval, hogy az apám kereskedett ópiummal, umca, umca, umcaca, az enyémnek még ahhoz sem volt mersze, tehetsége, oszt ezér szegény voltam, mint az állat ladiladilom – ez már más, mint merő önreflexió. Meg az összes többi minden is ebben a filmben, még a zene is, sőt az csak igazán. Az önreflexivitás, mint a Balkán szindróma veleje Emir Kusturica életében és művében. Magyarul az, hogy a Balkánról nem lehet sehogy máshogy sehol sem beszélni, csak balkánozva, ha tetszik, balkániul. Hogy a Balkán, az más. Legyen béketárgyalás, jólnevelt európai elemzés emigráns résztvevőkkel, mozi vagy rock koncert. Hogy a Balkán, az más, és jönnek a lózungok a nagy szívről és a hegyes késről, jön a cigányokkal és fúvósokkal följavított zenebona.

Kusturica a keretei közt lehetséges, legragyogóbb gyöngyszemekkel rukkol itt elő. Művéből a napnál is világosabban megtudható, hogy ez az önreflexív stratégiai jófejségre épülő érzelmi lét talán a hosszú élét titka. Hogy azzal, hogy a Balkán az ász, istenviláguntig el lehet húzni, de az örökkévalósághoz több kell.

Belátni és kimondani: nem más, és innen elölről kezdeni az egészet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3441