KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Hétköznapok teleregénye

Digitális ablak

Hirsch Tibor

A szappanopera-nézők csendes többsége nem romantikus cselszövést áhít. Hanem a hétköznapi öröklét nyugalmát.

 

Milyen is lesz a jövő szappanoperája? Mert azt tudjuk, a jelené sokféle. Tudjuk, ebből a sokféleségből műfajdefiníciós problémák adódhatnak, hogy van, aki már e szituációs komédiától ideszámít mindent, és csak a folytatásos kalandfilmet túl húzza meg a határt, megkülönböztet hetetlennek tekintve az epizód-füzért laza pikareszktől. Aki ennél szigorúbb, az is elismeri, hogy a jelen szappanoperájába beleférnek gazdagok és szegények Dallastól a Coronation Streetig, belefér jelen, múlt és a Star Trek-béli jövő, pöröghet klip-ritmusban és klasszikus méltósággal, lehet sültrealista, Twin Peaks mód elvarázsolt, lehet csöpögős, mint a kis Isaura első és második meséje, lehet bűnös és cinikus a Dinasztia mértéke szerint, vagy még azon túl is.

 

 

Elektronikus eklektika

 

Megmarad-e a jövő szappanoperája e tetszetős burjánzás állapotában? – majdnem annyira megválaszolhatatlan kérdés, mint hogy gazdagodhat-e tovább a televíziót és a komputeres világhálót egyesítő jövő médiája, oly módon, hogy megőrzi a mostani képernyős szolgáltatásokat is, hagyományos mozifilmtől a konzerv-varietéig. Avagy evolúció; öntisztulás jön az infotainment territóriumán belül, mert hogy ami sok, az itt is sok, száz virág talán virágozhat, de százegy már nem. Az újjászületés reménye nélkül kell hát elenyésznie ennek vagy annak a népszerű műsor-fajtának, hogy helyébe más kerülhessen. Sőt, az is lehet, hogy a jövő abszolút értelemben média-purgációt hoz, és negyven év múlva úgy fognak emlékezni a kábeles, műholdas, telefonos képek és hangok mostani tombolására, mint ahogy a századvégi építészeti eklektikára tekintünk, mely a ma emberének nem csak ősei szertelenségéről, de büszkeségéről is üzen: mindezt tudtuk, mindezt megengedhettük magunknak.

Egy mai, informatikailag példásan felszerelt háztartásban a működő szolgáltatások teljes rendszere bizony olyan, mint egy Viktória-kori minden idők szépségét, jóságát egyesítő csodapalota. Az egyik képernyőre lassan csorgatja a beépített fax-modem a harsány és ízléstelen web-site szolgáltatást, ugyanolyan stílustalan képet, amilyen a másik képernyőn videóklipként villódzik. Egér, joy-pad, távkapcsoló él egymás mellett, viszonylagos békében, Nintendo a minitoronnyal, palm-top komputer a GSM-el. Körös-körül kihúzni-bedugni való, okos kis kártyák, széles és keskeny szalagok, ezüstös vagy aranyos, vagy fekete bakelit korongok, drótos-, éteri- és infra-kapcsolatban. Ahogy annak idején is megélt vasbeton, gránit és gipszstukkó, nem vetették ki magukból a rézcsöveket, melyek gótikus tornyok és mór stílusú tőzsde-csarnokok között áramoltatták a csőpostát és a központi fűtést.

Megfoghatatlan az egész, de majdnem mindenki érzi – ha még érezni tud a technokrata büszkeségtől –, hogy nem emberi lépték szerint való. Túl sok, túl erős, túl gyors. Okoz vakságot, halláskárosodást, agresszív rohamot, szellemi leépülést, érzelmi visszamaradottságot, továbbá közönséges gerincbántalmat, a rosszul választott infotainment-ülőbútor okán.

 

 

Szappan a jövőből

 

Jöhetne hát a szebb jövő, jöhetne már a média-Bauhaus.

És ha jön, miért ne üzenhetne olyasmin keresztül előre, mely már ma is van, nem is nagyon új, nem is igazán különleges: vagyis a szappanoperák gazdag törzsének egyik erőteljes alfaján keresztül?

A szóban forgó alfajnak nincs egyezményes neve. Talán német és angol teleregények inkább példázzák, mint brazil és amerikai sorozatok, a gyártó ország mégsem elégséges a meghatározáshoz, ahogy a kor, a téma, a szereplők társadalmi hovatartozása sem. Ezekre a sorozatokra jellemző, hogy nagyon hosszúak, hogy az egyes epizódok, fő- és mellékkonfliktus, elegáns csattanó híján önálló mozidarabként tökéletesen élvezhetetlenek, jellemző rájuk hogy a nézői rokonszenv nem csak azt a szereplőt kíséri, aki éppen bajban van, vagyis aki a hagyományos mese-bonyodalom közepébe keveredik, onnan kivágja magát, aki tehát többé-kevésbé filmhősnek mondható, hanem azt is, aki nincs bajban, nem is volt, nem is lesz, a kétszázadik részben sem, szigorú forgatókönyvírói iskolák szerint mégsem lehet mellékalak, mert ahhoz túl gyakran bukkan fel, tesz-vesz, beszél. Ami pedig leginkább jellemző ezekre a szappanoperákra, hogy ha az említett se hős, se mellékalak a konyhában rántottat készít, a rántotta nagyjából annyi ideig sül, mint a valóságban.

Igényes amerikai sorozat-producerek persze egyelőre még máshol kutatják a jövő útjait. Nyilván úgy vélik, ami unalmas, az a huszonegyedik században is unalmas. A mese-sűrítés szabályai hiába több ezer évesek, a klasszikus tételt a maga képére alakítva, eddig éppen az esztétikailag iskolázatlan Hollywood vette őket legszigorúbban. És a játékfilm külön világában egyre szigorúbban is veszi: egyre gazdaságosabb a mozi, egyre szűkszavúbban skiccelendők föl az egyre eredetibb kiindulási helyzetek, példásan feszes ritmusban pergetett képek kellenek, semmi passzázs, semmi el-bóklászás, a hősök keveset és erőset szólnak, csodálatosan originális konfliktusaik közepette. Kilencven percnyi élet avagy álom-esszencia. Arisztotelész a tömegszórakoztatás szolgálatában, száz esztendeje immár.

Hiszen mi is volt az új hullám teoretikusainak legkegyetlenebb leleplező szentenciája „a papa mozijával” szemben? Mondották: a mozivászon nem ablak. És ha ablak is volna, ugyan el ne higgye már senki, hogy éppen azon az ablakon keresztül csupa érdekeset látunk, hogy odakint a világban egymás után jön halál, születés és szerelem, miközben a másikon, az igazin, viszont jó, ha az érkező postás csendre inti az acsarkodó házőrző ebet: mert a valóságos ablak alatti naturáliában ennyi konfliktus jut sűrítés nélkül másfél órára.

A filmművészek úgy gondolták, tenni kell valamit az ablak-hazugság ellen, a mozi szórakoztató mesterei pedig végre végiggondolhatták: persze hogy van ablak-illúzió, nagyszerű kihívás az mindenkinek, aki popularitásban utazik, és a legnagyszerűbb benne, hogy az illúzió fokozható.

És most tessék, nézettségi statisztikák szerint is egyre kedveltebb a profik alkotta, csak azért is forgatókönyvírói dilettantizmust idéző mikrorealista szappanopera. Tömegszórakoztatásra szánt majdnem valóságos ablak-helyzetek füzére.

Ül a néző a képernyő előtt, és kukucskál. Esélye egy-egy igazi mese-fordulatra annyi, mint a horgásznak a tó partján, átlagos halsűrűség mellett. Nem éppen semmi, nem is sok. Várni kell, unatkozni, és közben maga türelem szórakoztat. Ha az igazi ablak előtti bámészkodásban van szórakoztató, akkor az nyilván ilyesmi. A bámészkodó helyzete türelemre, önfegyelemre int. Befogadói protokollja révén rákényszerít a nyugalomra. Ha valóságos ablak előtt bámészkodásról van szó, akkor az mindenképpen pihentet minket, hiszen megállunk a valóságos rohanó világban, ha új divatú szappanoperáról, akkor az a túl harsány, túl gyors médiavilág ellen dolgozik. Tetszik, vagy sem: hősi tendencia.

Zavarba ejtő mindez, hiszen amúgy naponta tapasztaljuk, hogy ami a tömegé, az a gyors, ami az elité, az a lassú. Ha a filmvásznon bukkan fel, akkor kiváltképp így van, legyen szó esetlegességekkel terhelt dokumentarizmusról, resnais-i, robbe-grillet-i andalgásról, jancsói hosszú-snittről, Tarr Béla, Fehér György lassú mozijáról. Hiszen soha, senki nem vonta kétségbe, hogy Andy Warhol az alvó emberről készült valós idejű mozgóképet művészi botránkoztatásra és nem népszórakoztatásra szánta. És mégis, érezhetően hódít a tömegszórakoztatás minimal art-ja. Ma még – ha rákérdezne ilyesmire a közvéleménykutatás – Magenheim doktor és Lenke néni legalábbis egyformán népszerűek. De eljöhet még a pillanat, amikor majd a doktor – és valamennyi hosszú sorozat doktora – még oly temperált konfliktusaikkal is túlságosan hősiesnek találtatnak majd. És onnantól kezdve a közértesnéni lesz az igazi. Aki élete hajóját immár nem veszélyes sziklák, csupán szelíd hullámok közt irányítja. Aki otthon és munkában egyaránt semmi kis szóváltásokat kerülget, könnyen tisztázható félreértéseket tisztáz, jelentéktelen sértéseket csillapít le bölcsen, szemét az örökkévalóságra függesztve. A mi beleérző képességünk ettől nagyon is rátalál, szeretjük őt, vele vagyunk, hiszen jobb napjaink nekünk is ilyenek, ilyen békésen unalmasak, és a szóváltás is konfliktus, akármilyen aprócska, lehet örülni amikor epizódról-epizódra szépen megoldódik.

Kell a pihenés: hogy a reklám után bírjuk empátiával a Cápa-Egy, a Die Hard-Kettő, a Mad Max-Három pokol-bugyrait, az X-akták, a Baywatch sokadik epizódjait, tudjunk aggódni az ottaniakért, akik lám, megint igazi hősök, és a halál torkában igénylik beleérző képességünket. Egyelőre még nem sajnáljuk tőlük. Jól esik a pihenés, és nem lehetetlen, hogy egyszer majd csakis pihenni akarunk. És ha majd pihenni akarunk, talán éppen az az új média hozza majd az áttörést, mely ez idő szerint legkevésbé pihentet.

 

 

Interaktív Lenke néni

 

A Nagy Szórakoztató- és Tudásipari Eklektikán belül ma az dolgoztatja meg legkeményebben az intellektust, alantas ösztönt, érzelmeket és reflexeket, ami interaktív. Meglehet, a sok televíziózás talán butít és nyomorba dönt, de hogy epilepsziát is okozna, efféle figyelmeztetés mégis csupán a játék CD-ROM-ok címoldalán olvasható, kötelező szövegként, ahogy a cigarettás dobozok oldalán is ott a törvény előírta intelem. A gigászi médiaépítmény cyber-zónája manapság végképp nem a pihenésre van fenntartva. Ott érvényes igazán, amit az egészről éreztünk, hogy túl sok, túl gyors, túl erős. Ha egy német rántotta sütögető teleregény volna a szórakoztató eklektikán belül az egyik végpont, akkor egy monstre mászkálós játék (mondjuk a titkos kulcsokban és halálcsapdákban bővelkedő Tomb-Raider III.) volna a túlvégen a másik. Megfáradt nyugdíjasoknak az előbbi, a média-tempót felvenni képes kamaszoknak az utóbbi.

Egyáltalán: minden ami interaktívan szórakoztat, a hatalmas profit ellenére egy nevetségesen kicsiny fogyasztói réteget céloz meg. Gyorskezű kamaszokat a szimulátorok, kitartó kamaszokat a mászkálós játékok, eszes kamaszokat a stratégia játékok. Majdnem ilyen egyszerű ma a szórakoztató multimédia-piac szerkezete. Még néhányszor tíz millió infantilis felnőtt talán ideszámít, hozzá néhány milliónyi általános érdeklődésű komputer-őrült. Számbavéve mindenkit, maximum százmilliókról van szó, miközben kimaradnak a milliárdok.

A piac pedig akkor robban igazán, ha majd meg tudja szólítani ezeket a milliárdokat. A mikrorealista szappanopera háziasszony-nézője lesz a biztos indikátor. Ha egyszer majd ő választja önként és dalolva a karosszékmélyi passzív béke helyett a békés interaktivitást, akkor érezhetik először az új média úttörői, hogy valami új kezdődik.

Azt már most lehet sejteni, hogy a háziasszonynak valóban békés interaktivitás kell majd. A nagymamák ritkán szeretnek öldökölni, vagy egyetlen rossz mozdulat következtében fűbeharapni. Nem szeretik tűzvész-, földrengés-, tőzsdekrach-szimulációban elveszíteni teljes vagyonukat. Ha majd hőst kell választaniuk, bizonyosan nem kívánnak Szuperman bőrébe bújni. És akkor segít majd az interaktív Lenke néni. A mikrorealista teleregény, mely ma még csupán egyetlen alfaj a sok közül, de egyszer még a jövő szappanoperájának törzsévé terebélyesedhet. Elindítja majd cyber-választottját a nyugdíjas néző-játékos a piacra, hogy csirke- és pulykaszárny közt válasszon. Választásának lesznek következményei, ahogy következménye van mindennek, de a következmények így is úgy is viselhetők lesznek. Lesz odakozmált étel, epegörcs, elmulasztott telefon, mert hogy a konyhából rosszul hallani. Az interaktív teleregényben nem kizárt, de nagyon nehéz lesz belehalni egy hétköznapba. Halálcsapda helyett ott lesz a lyukas szatyor, melyből kieshet a pénztárca, titkos kulcs helyett ott a lottószelvény, mellyel legfeljebb hármast lehet nyerni, orkok, trollok, gonosz mágusok helyett néha csöngetni fog a díjbeszedő. És mindez végtelen hosszúságban. Az áttöréshez talán már csak annyi kell, hogy a játék-konstruktőr, életerős fiatalember, a kihívások barátja, ne kérdezzen rá többé, hogy miért és kinek? Ahogy a hagyományos szappanoperák producere is egyre ritkábban kérdez rá, és nyilván minél kevesebbet okoskodik, annál sikeresebb.

Agyunkban kétezer éves mese-szabályok kitörölhetetlen emlékével, az ezredforduló tomboló történet-kultuszába beleszületve, nem könnyű próbatétel. Pedig készül már a jövő. A félálomban játszható komputerjáték. Életnél nagyobb történetek helyett életnél kisebb interaktív szappanopera. Jön, és hamarosan hódítani fog. Szerencsés, aki először próbálkozik vele. Milliomos lesz, aki felejteni tud filmet, drámát, Arisztotelészt.

Nehéz elhinni, hogy igény van erre, és hogy milliók igénye. Nehéz megmagyarázni, miért lesz érdekes kibámulni az olyan képernyő-ablakon, amelyen túl csak annyi történik, amennyi az igazi ablakon túl történni szokott. Nehéz megérteni, kik és miért fizetnek már ma is azért a szolgáltatásért, hogy internet-mozgókép segítségével bekukucskálhassanak egy ismeretlen ember körbe-kamerázott new yorki lakásába, aki éjjel és nappal, huszonnégy órán keresztül csak úgy, és csak annyit tesz, amennyit egyébként tenne, esze ágában sincsen mesévé sűríteni életét, sem művészivé, sem populárissá. Nehéz megérteni, kinek és miért lesz érdekes eljátszani saját életét szabad idejében, amikor végre nézhetné vagy játszhatna valaki másét is. Nehéz elhinni, hogy az egyszerű néző, aki eddig estéről estére saját magánál érdekesebb hősöket ajándékozott meg együttérzésével, egyszer csak gondol majd egyet, és a vágy-teljesítő történetek helyett a történet-mentes élet gépi modelljére szavaz. Szimplább életre mint a sajátja, hiszen amit gép szimulál, úgysem lehet tökéletes.

Nehéz megérteni, miért szeretnek horgászni az emberek, és miért éppen erre vágynak majd a következő évezredben.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3948