KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmépítészet

Alphawille-től Abraxasig

Ágfalvi Attila

A filmeknek lakniuk is kell valahol. Tati Playtime-ja és Godard Alphaville-je a hatvanas évek modern falanszterében játszódik.

 

Érdekes szemléletmódra utal a magyar „építés” szó: éppé tenni, azaz kijavítani, kipótolni valami eleve csorba, hiányos, el nem készült dolgot; befejezni egy megkezdett munkát, sőt, tágabb értelemben beteljesíteni a törvényt, helyrezökkenteni a világrendet: nem csoda, ha az építész mifelénk gyakran küzd valamiféle elhivatottság-érzéssel, és a műtárgyak, melyeket világra hoz, egy ilyen elhivatottság eltörölhetetlennek szánt, mégis esendően evilági lenyomatai. Nem kell persze magyarul tudni ahhoz, hogy valaki az építési tevékenység legszerényebb célkitűzésének a világjobbítást tekintse. Már az ókori görögök…, de a reneszánsz építészek egészen biztosan az égi rend földi mását akarták megteremteni épületeikkel, és a szociális utópiák korától ez a törekvés erős társadalmi mondandóval kapcsolódott össze. Az első nemzedék, mely végül kiharcolta, hogy a gyakorlatba is átültethesse elképzeléseit, méghozzá nem elszigetelt kísérletek, hanem egészpályás letámadás formájában, a leegyszerűsítve modernistáknak nevezett társaság volt: Gropius, Le Corbusier, ismerjük a névsort. Ők bizony nem kisebb céllal vágtak neki a harcnak, mint hogy rendet vigyenek a káoszba, és kijavítsák azt, amit az elődök elrontottak. A kezdeti idők lenyűgözően forradalmi lendülete (mely Le Corbusier-t például arra ragadtatta, hogy „Párizs szanálása” című tervében nemes egyszerűséggel néhány száz szalagházra redukálja a Fény Városát, ahol csak az Eiffel-torony, a Notre Dame és még pár nevezetesség meredezett volna magányos szoborként) a háború utáni tömegtermelés közepette egy fölényes mindent jobban tudásba ívelt át – legalábbis kétséges eredménnyel. Mert igaz ugyan, hogy tízezrek átkozzák belakhatatlan és megszerethetetlen lakásaik tervezőit, további tízezreknek viszont csak álmaikban szerepel egy összkomfortos kis börtöncella egy jobb fekvésű telepen, ami azért mégis csak jobb a vizes, büdös, sötét lyuknál a nyóckerületben.

A modern építészet igen jól fest a látással befogadható művészetek tálalásában. Tényleg egészen érzéketlennek kell lenni például ahhoz, hogy Lucien Hervé fényképeit nézegetve ne érezzen az ember valami időntúli szépséget Niemeyer elrettentő példaként idézett brasiliai épületei láttán. Az esztétikum absztrakttá tisztult, ritka levegőjű ormain járunk, és a kortárs filmtől nem áll messze a kamera elé kerülő-kényszerülő dolgok ilyen stílusú mutogatása. Ehhez a tényhez járul az a kényelmes helyzet, hogy a modern építészet elsőrendű közvetítője korunk összes olyan témájának, amivel kapcsolatban a magas művészetek mondanivalót szimatolnak: elidegenedettség, magány, erőszak. Az építészet hangsúlyos feltűnése a mozivásznon csaknem mindig ezen két jelenség (az esztétizáló formalizmus és a szociológiai rögvalóság) valamelyikének köszönhető.

A modern építészet a hatvanas években volt ereje teljében. A világháborús pusztítás megkövetelte erőltetett építési ütem kikényszerítette a dogmatikussá egyszerűsített funkcionalista elvek egyeduralmát. Az angliai eredetű „Új Brutalizmus”, Louis Kahn betonszarkofágjai, a francia „új városok” falanszterei azt az érzetet kelthették, hogy az építészeknek most már aztán tényleg mindent szabad. Ha mi szörnyülködünk (joggal) az Árpád-híd óbudai oldalán álló több száz méter hosszú panelház látványán, akkor mit szóljanak a franciák, akiknek André Lurçat egy közel négyszer ilyen hosszú ufót pottyantott le valahol délen (ráadásul ez utóbbi még összevissza kanyarog is). Pedig a franciáknak a középkor, a normann idők és a ciszterci örökség óta világos, áttekinthető építészeti hagyományaik vannak, nem csoda, hogy a nyomasztóan súlyos romanika is náluk formálódott kecses, világias gótikává. A szűk esztendők után a hatvanas évek közepére építészeti téren is éreztetni kezdi hatását luxusigény: az 1958-tól épülő Défense-negyed már az üveg-acél korszak építészetét alapozza meg. Ez az amúgy remekül kitalált, földalatti autó- és tömegközlekedési rendszerével máig előremutató példának bizonyuló városrész (amelynek felhőkarcolói tövében így déli társaikhoz hasonlóan zavartalanul pétanque-oznak, azaz golyóznak a nyugdíjasok) lesz az ihletője, részben helyszíne is két, ’64-65-ben készülő francia filmnek. Az egyiket Jacques Tati forgatja, a másikat Jean-Luc Godard. Playtime és Alphaville. Két nagyszerű film. Két nagyszerű építészet-film.

Godard-ról már akkoriban elterjedt nézet, hogy minden szabályt felrúgó, öntörvényű alkat, de az még ma is meglepő, hogy anti-utópiájához (noha annak több köze van a fi-hez, mint a sci-hez) nem készíttet egyáltalán semmilyen díszletet: a hatvanas évek Párizsát fogja úgy fényképeztetni, mintha a távoli jövő helyszínein járna. Nem elég erős magyarázat a különös ötletre, hogy ő és újhullámos társai olyan utálkozással vegyes csodálkozással tekintettek a díszletben forgatott filmekre, mint thrash-metál gitáros a bendzsóra (egyébként egy ’65-ös interjúban be is vallja, hogy beteljesületlen álma egyszer egy filmet teljes egészében stúdióban forgatni). Ennél is meglepőbb azonban, hogy Tati, aki a maga stilizált, mérnökien kiszámított, de a szociológiai pontosságig realista módján készíti filmjeit, ráadásul eddig a plein-air lelkes hívének mutatkozott, akkora díszlethegyet építtet, amekkora alighanem Carax Pont-Neuf-filmjéig nem áll majd gall földön. Összesen 15.000 négyzetmétert építettek be, a több száz munkás az öt hónapnyi építkezés során 50.000 köbméter betont és 1.200 négyzetméter üveget használt fel.

Tati és Godard látszólag elég ésszerűtlenül járt el. Csakhogy ha ők így döntöttek, azt nyilván okkal tették. Mindjárt itt van egy látszólagos ellentmondás. Godard szereplői úgy mozognak a helyszíneken, mintha csak díszletben – idegen, élettelen helyeken – mozognának. Ezzel szemben Tatinál mindenki otthon érzi magát – Hulot úr kivételével, de hát hol érezné magát Hulot úr otthonosan. Nem kis részben éppen ez kelt komikus hatást: mindenki elfogadni látszik a teljesen ésszerűtlen tereket, tárgyakat – mindez akkor fokozódik abszurdumig, amikor az összetört üvegajtó kilincsét fogó ajtónálló nyitó-mozdulata nélkül se ki, se be ember nem mehet, a tátongó méteres lyuk ellenére. (Még tovább akkor csavaródik a geg, amikor egy részeg, a „csukott” ajtóra fittyet hányva, a portás rémülete ellenére betöri – a semmit.) Hulot, legyen bár teljes zavarban, folyamatosan kommunikálni igyekszik az őt körülvevő épülettel és annak berendezésével. Persze minden visszájára fordul: a modern építészet megköveteli használójától egy bizonyos rítus végrehajtását. A beavatottak építészete ez, a tervezők összekacsintása: az üzenet a lényeg („én is ismerem ám Mies barcelonai pavilonját” – a kifinomultság utolérhetetlen példája a modernisták számára –, „én meg Philip Johnson üvegházát is láttam”), az emberi tényező másodlagos. A vitrinbe kiállított ember röhögtető csetlés-botlása csak növeli az élvezetet. Elég szomorú szadizmus ez, főleg ha meggondoljuk, hogy a modernisták első nemzedéke kifejezetten filantróp emberekből állt.

Godard Alphaville-je ehhez képest szinte vigasztaló: a vasbeton arcú Eddie Constantine szemmel láthatóan meg se rezzen a harminc méter hosszú és előírásosan másfél méter széles folyosók labirintusában. Egy önmagában véve talán nem túl zseniális, de finoman kétértelmű szójáték jelzi ember és világ viszonyát: az HLM, az „olcsó bérlakás” (habitation a loyer modéré) Alphaville-ben mást jelent: Hopital de la Longue Maladie, a „hosszú betegség kórháza” lesz belőle, ahová azokat zárják, akik nem tudtak elég gyorsan alkalmazkodni az új világhoz. Maguk a panelházak a kórházai azoknak a betegségeknek, amelyek nem jöttek volna létre nélkülük: valóban hosszú betegség, élethosszig tart. További aggodalmat kelthet, hogy Raoul Coutard kamerája végig úgy fényképezi az eseményeket, mintha magunk is ott lennénk, s ez alól a hatás alól azért nehéz kivonni magunkat. Tati megkomponált világához illően megkomponált képei a külső szemlélő sajnálatát vagy nevetési ingereit váltják ki. Alphaville-ben viszont a kamera szemével mi magunk pásztázzuk a vigasztalan helyszíneket. Ebből következik még egy további furcsa hatás: mint említettem, a modern építészet jól fényképezhető. (Nem utolsó sorban azért, mert az épületek egy része eleve azért olyan, amilyen, hogy jól lehessen publikálni – illeszkedjen a portfólióba. Ennek fontosságát már az egyetemen megtanulja a hallgató.) Statikus képeken jól mutatnak az arányok, az árnyékok játéka és a többi. Mozgás közben azonban minden lelepleződik: az érzékenyen térbe állított csigalépcsőn kacskaringózni egyszer-kétszer még csak-csak elmegy, de naponta hússzor? Vagy milyen érzés ki-be járni épületek végtelen során úgy, hogy mindenhol ugyanaz a térélmény fogad, legyen szó hálószobáról, irodáról vagy gépteremről? A Playtime állóképei lezárják a teret, de a kép tere többnyire egybeesik a filmbéli helyszínnel: a kiállítási tárggyá alacsonyított ember szerepének megfelelő tálalásban részesül; ha nevetünk rajta, a kívülálló fölényével tehetjük ezt. Alphaville-ben viszont bármerre nézünk, bármerre mozdulunk a kamerával együtt, ugyanazt látjuk, mint Lemmy, a titkosügynök: igencsak benne vagyunk a szószban, vele együtt. Itt nyer további értelmet az a tény, hogy melyik film milyen környezetben forgott: a makett-filmnek külső szemlélői vagyunk; a megvalósult rémálom nem más, mint a saját otthonunk. Ez a jelentésréteg még akkor is „átjön” a képeken, ha minden háttér-tudásunk hiányzik: Tati stilizált világa és Godard realizmusa önmagában is ezt a hatást éri el.

A Playtime a szenvedélyes kommunikációt távolságtartó, a képsík felszínén tartott (de cseppet sem felszínes) fényképezéssel mutatja meg. (Amúgy ezt a felszínt a tükör-világ, az akvárium-effektus káprázatosan sokrétegűvé lényegíti.) Az Alphaville tökéletes távolságtartását viszont a szenvedélyesen nyomuló, gyakori nagyközelikkel és a B-filmek érzelmes megvilágításait idéző fény-szobrokkal operáló operatőri munka ellenpontozza. Hulot-Tati a maga díszlet-világát, végeredményben egy színpadias, sőt cirkusz-hangulatú világot (hiszen Tati eredetileg bohóc lenne) igyekszik fesztelen kedvességgel belakni, s miközben jól kiröhögjük a kudarcaiért, magunk is csak a végén vesszük észre, hogy az elhanyagolt „emberi tényező” azért egész jól a maga képére formálta (elsősorban az éttermi jelenetben) ésszerűtlen környezetét. (Pár dolog összetört, leszakadt, no de sebaj.) Ezt azért tudja elérni a rendező Tati, mert saját eszközeivel veszi fel a harcot a „világ” ellen (… magát a stilizált világot stilizálja, írnám kissé félve), így a röhögés róla lepattanva az őt lehetetlen helyzetbe hozókat találja el. Godard-nál az ellentétes alaphelyzet miatt a folyamat is ellentétes: Lemmy Caution a maga valóságos tereiről szenvtelen keménységgel tudomást sem véve – miközben azért valódi értékén viszonyul az őt körülvevő világhoz– egész egyszerűen oda utalja azt, ahová való, és ahol született: a puszta absztrakció, a tervezőasztal és a mértani stilizáció magányába. „A csillagközi terek végtelen csendje félelemmel töltött el” - válaszol a titkosügynök Pascallal a központi agy egyik kérdésére: miféle szférák zenéjének a szépsége Alphaville szépsége?

A történet nem csak a moziban érkezett el két különböző úton is egyfajta végponthoz, az építészet is kifelé indult el Alphaville-ből. Egy Venturi nevű amerikai építész éppen ezekben az években teszi közzé elhíresült kiáltványait: az egyik a Learning from Las Vegas címet kapja. Kérdés persze, hogy jobban jártunk-e a Disney-világ adaptálásával, az új historizmussal és a műanyagokkal, mint a mértani absztrakcióval meg a vasbetonnal. Mindenesetre a posztmodern kor filmese már nem a Défense-ba jár forgatni: Terry Gilliam Brazilja már egy másik franciának – katalánnak –, Ricardo Bofillnek és az ő – amúgy Rohmer-filmben is (Barátom barátja) feltűnő – neo-neo-barokk Abraxas-építészetének köszönhet sokat. No de ez már egy másik történet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 47-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3958