KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kuki

Örökzöld Baltimore

Ardai Zoltán

A Kuki egy tékozló fiú manifesztuma: a botrányhős John Waters megtért az ártatlanság völgyébe.

 

A jól megcsinált - a mindenekelőtt kellemes - kertvárosi filmkomédia műfaja az idők során levetkezte valahai illedelmességét. Voltak évek, amikor majdnem belepusztult abba, hogy a teljes értékű szatírák sem mutatkoztak bájtalanoknak, sőt, a cseh groteszk - Fellini célzatos követése nélkül - olykor a szatírán is túlnőtt. A könnyed sodrás azonban bármit hitelesíthet, még a tanmesés, érzelmes félszatírákat is, de ezek nem tudnák már felvenni a kellő sodrást, ha kerülnék a rázós gegek lendítőerejét. Nem kerülik tehát az ilyesmit, de helyzetük így sem ígéretes. Európában legalábbis ritkaság lett a gördülékenyen szívhezszóló félszatíra. Amerikai produkció a Kuki is, ez a magányosan libegő, megható mécsfényecske a jelenkor zord moziműsorában. És még csak mintául sem szolgálhat a műfaj európai munkásainak, mert utánozhatatlan eljárással készült. Rendezője előbb kivívta magának a Legveszettebb Szatirikus pozícióját (W. S. Burroughs elismerő címzete szerint „a szemét pápája” volt), majd innen learaszolva, hosszas enyhülési folyamat eredményeként állította be a most nyújtott minőséget. A Kuki egy tékozló fiú manifesztuma: maga John Waters tért meg vele az ártatlanság völgyébe.

Fordulata éppen a trashway Európába ívelésekor, vagyis a Waters-kihatás nagy áttörésekor kezdődött. Jeunet és Caro épp a Delicatessenbe fogtak, amikor Waters engedni látta jobbnak. Felmutatta Cry-Baby-jét, amelyből tüntetőleg hiányzott a korábbi, náthákat áttörő Waters-maróanyag. Csak a jó ütem maradt, alig boszorkányosabban mint a mókus fenn a fán. Már előrevetült a Kuki.

Most pedig itt van. Kuki, az amatőrfotózó gimnazista külső-Baltimore gyermeke (ahol Waters is cseperedett). A vidékies életét épp ilyennek imádó srácra egyszer csak ráveti magát a New York-i sznobfalka, fel is szippantja a top galériák és a magazin-címoldalak szférájába. Ő azonban összeszedi magát, úgyhogy hamarosan az előkelő horda vonszolódik őutána, Cinkotára, ahol még szívbőljövő a kacagás.

E mese didaxisát nem csak megtámasztja, oldja is a film életképi virulenciája, de az is meglátszik, hogy a szelídebb fajta mulattatást Waters megkésve kezdte. Néhány idevágó kulcsművelet egyenetlenre sikerült még itt. Tekintsük előbb azt a nyilván helyes alapérzést, amely szerint a mezei baltimore-i emberek szerethető személyekként is szemlélhetők, és hogy ebből filmen is felvillantható egy és más. Watersnek most ez a legfontosabb, ehhez képest a címszereplő vidám fiú színtelensége eléggé bántó. Ékes ellenpéldaként a berzenkedő kiscsaj-figura (Kuki mosodás barátnője) és az invenciózus nagyanyó fenoménje ragyog elsősorban. Tetszik még, hogy a népi környék sztriptízlokáljának hangulatköre a fonóéhoz, vagy a tengerihántásos évődésekéhez közelít. Ebben a néprajzos atmoszférában még a terpeszbe mozduló táncosnő becses szőrősrésze is (melyről Kuki nagysikerű közelképet készít) leginkább egy kedves kecskehasat asszociáltat. Ami a kritikusabb skicceket illeti, a manhattani társaság bemutatása régies, nixonrezsimes ízű; ezekből a jelenetekből úgy rémlik, mintha Waters a maga Amarcordját kívánta volna leforgatni. Aztán megint felbukkan a Kuki, és már ejtjük is a feltételezést. (Waters dögösen mesterkélt, extravagáns tini volt, aki tudatosan készült a sztár-szerepre.)

Nagyonis muris film ez, csak egyvalamiért kár: hogy Burroughs nem tudott ©vankmajerről.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3963