KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Európa filmhét

Kilégzés, belégzés

Muhi Klára

A 8. Európa filmhéten nagy öregek és első, második filmesek munkáit láthattuk egymás mellett. Tapasztalt fiatalokat és fékezhetetlen mestereket.

 

A film, a zenéhez hasonlatosan: kilégzés, belégzés. A nyolcvan éves Bergman mondja ezt, egy közel másfél órán át tartó egyetlen beállításból álló portréban. Egy unikális mozidarabban – a makacs közelire gondolok –, amit a mester mindig szeretett volna megcsinálni, s végül a göteborgi filmfesztivál igazgatója, Gunnar Bergdahl csinálta meg őróla.

Kilélegzés, belélegzés – ez nagyon pontos. Miért is nem lehet elmondani egy filmet? (S miért oly reménytelen írni róla?) Tán mert hiába bizonygatjuk magunknak Hollywood kiütéses győzelme óta, hogy a sztori a legfontosabb. S ha így is lenne, a történetet is a film pulzálásaiból, lélegzetvételéből értem meg. Milyen nagyszerű mozitörténetet lehetne írni, amely a ritmus alapján korszakol: a bukdácsoló, igyekvő némafilm, a szellős, lendületes, mégis pontos hatvanas évek mozija, a hajszolt, felpörgetett, izgága jelenidejű mozgókép. És tagadhatatlan, mindig is más ritmusra járt az akció vezérelte amerikai film, mint az inkább szemlélődő, figyelmes európai.

Az idén nyolcadik alkalommal megrendezett Európa filmhét egyik magaslati pontja volt ez a Bergman-portré, mértékül szolgált az egész fesztiválnak, amely évről évre bizonyság szeretne lenni rá, hogy a szívós közhely az értéket teremtő európai filmről, s vele szemben a léha, akcionista amerikai moziról ma is igaz. De igaz-e? A főváros másik rangos fesztiválja, a revelatív filmektől zsúfolt interkontinentális Titanic például szerintem határozottan az ellenkezőjét állítja. A Toldi mozi vetítőjében gyakran száll fel a sóhaj: te jó ég, már az európai filmeket is Amerikában csinálják!

Maga Bergman éppenséggel tiszteli Hollywoodot. Elragadtatással említi azt az őrületet, amit például Dino de Laurentis mellett tapasztalt meg, s ami szerinte Amerikában a legkeményebb pénzembereket is elkapja, ha filmközelbe jutnak. A világ egyik legnagyobb lélegeztető művésze egyébként naprakész filmügyekben. Igazi mozista, például minden új svéd filmet megnéz. (El tudjuk képzelni, milyen hatása lenne saját filmeseinkre, ha tudnák, hogy mondjuk Jancsó vagy Szabó minden filmjüket látja?) Farő szigetén, ahol Bergman él, saját vetítője van, e pillanatban négyszáz kópiával. Minden nap három órakor kezdődik a mozi: kilégzés, belégzés. Aki akar, vagy épp ott van, vele tart. Murnaut vagy Dreyert, Griffith-t, Cecil B.de Mille-t, Tatit vetít a mester. De nem csak klasszikusokat, mert az igazi mozista a rossz filmeket is szereti. Bergman szerint egyébként a rossz filmek kétfélék: a csodálatosan rosszak és az elviselhetetlenül rosszak. Ez utóbbit úgy is leírhatnánk, hogy légszomja lesz tőle az embernek. A csodálatosan rossz film viszont valahogyan minden butasága, olcsósága ellenére képes elsodorni.

De milyen a csodálatosan jó? S születik-e ilyen egyáltalán, ma Európában, amelynek keleti felében a rendszerváltásokkal összeomlottak a nagy filmgyártó helyek, Moszkva, Prága, Budapest, s a forgalmazás ellehetetlenülése, Hollywood gazdasági k.o.-ja miatt a globalizáció kellős közepén még a virágzó filmországok – Anglia, Franciaország – filmjei is gettóba kerültek? A mostoha körülmények nyilván okai lehetnek az ilyen mustrákon vissza-visszatérő érzésnek, hogy a csodálatosan jó filmeket már mind megcsinálták. Érzékeny, kérdező és kétkedő mozidarabok, csupa hagyományos európai erény, melyekben sehol egy sztár, viszont személyes a kép – ilyenek persze vannak. Meg olyanok is, melyekben konokul ott a vágy – Bergmant idézem megint –, hogy felszakadjon a filmben ‘a történet sebe’, s mi magunk is megsebzetten álljunk fel a stáblista után. Az öregek, a hatvanas években induló, mára klasszikussá ért generáció tagjai ezt nagyon tudták. Az összes újhullámos filmben minden formai bűvészkedés mögött ez munkált: felfakasztani a történet sebét. A történet fogalma persze tágan értelmezendő: egy nemzeté, egy históriai pillanaté, „a férfié” és „a nőé”.

Ez az európai mustra ilyen szempontból érdekes összevetésekre ad lehetőséget, amennyiben nagy öregek és most startoló, első, második filmes fiatalok munkáit láthattuk egymás mellett. A nyolcvanadik éve felé járó Jancsó és Bergman s a hetven éves Chytilová filmje mellett zömében az európai film nagy időszakában, az új hullámok idején született rendezők mutatkoztak be.

Példaként említsük mindjárt Mike van Diem Karakter című filmjét, a filmhét egyik legmívesebb darabját, mely idén Oscar-díjat is kapott. Elképesztő tempót diktál, szorongásos ki-belélegzésre kényszerítve a nézőt. Mintha egy ideges, félismerős alak a véletlen találkozást kihasználva egyszuszra eldarálná az utcasarkon sorsának legtraumatikusabb fordulatait. A húszas években induló történet a patologikus apafigurával, aki – mint Caligari vagy Mabuse doktor – démonikus erővel irányítja teremtménye, különös körülmények között fogant édes fia sorsát, a korszak német expresszionistáit idézi. Mi több, a főszereplő Fedja van Huet rendkívüli módon hasonlít játékstílusában is a Fritz Lang M-jét alakító Peter Lorre-ra. A holland rendező lázas hévvel tolmácsolja a mesebelien kegyetlen végrehajtó és szófukar cselédje fattyának hányattatásait, a gyerek vérizzadásos előrejutását, testi lelki hadakozását brutális apjával, aki mefisztói módon, örökké rosszra törve mível jót fiával. Talán a pénzcsináló, önmagát igába fogó, rakkoló, robotoló európai polgár ősképét szeretné felmutatni Diem; az őspolgárét, akinek erőfeszítésein ez az egész ezredvégi bőség, gazdagság nyugszik. Pontos, jó film a Karakter, tökéletesen megidézi a húszas évek barna-szürke Rotterdamját, remek színészek, rendkívüli atmoszféra…, valami hiány mégis megüli az egészet. A vad indulattal mesélt regényes nevelődési film mögött érthetetlenül rejtve marad a mesélő. A történet sebe – vajon a mesélőnek miért ilyen fontos ez az egész – felfedetlen maradt. S rögtön felüti a fejét a gyanakvás: a tökéletes forma talán csak mesteri stíluskölcsönzés.

Az európai filmbe vetett hitünket már jó ideje az angol rendezőknek köszönhetjük. Jarman, Greenaway, Mike Leigh… semmi divatos vagy frivolan korszerű. A tónus a lehető legkomolyabb. A történet sebében vagyunk mindig, könyékig. A mostani Európa filmhét is szolgált egy ilyen filmmel. John Maybury, Jarman közeli munkatársa rendezte, számos videóklipet is készített, az Ördögi szerelem már az ötödik filmje. A század egyik legnagyobb festőjéről, Francis Baconről szól, s megoldhatatlan feladványok közt egyensúlyoz. Maybury a homoszexuális a festő egyik tragikus kapcsolatán keresztül beszéli el Bacon művészetét, továbbá – s ez egy újabb lehetetlen feladvány – a népszerűsítő vagy hagyományos hommage-szerű attitűd – megmutatni őt munka közben, jól vagy kevéssé ismert képei között – a rendezőt nem érdekeli. Nagyon is érdekli viszont, hogy felidézhető-e a film eszközeivel az a hús, agy, lélek, aki napjaink aukcióinak legkeresettebb képeit festette. S felidézhetők-e maguk a festmények, melyeket ebben a filmben egyetlen pillanatra sem láthatunk. Mert az Ördögi szerelem tulajdonképpen Bacon szemét, látását szeretné reprodukálni. Statikus filmfestménynek álcázza magát, amely nem történet-elvű, csak a festő elmosódó, mégis agresszív formáinak felidézésével foglalatoskodik. Ám igazi meglepetés – angol formatrükk –, amikor Bacon társának halálakor rájövünk, volt itt a mélyben, a háttérben egy bontakozó dráma, s haladt a vég felé: Bacon szeretőjének kiüresedése, elmagányosodása, akit festőnk egyszerűen beledolgozott a képeibe.

A nagy öregek képviselte kontrapunktot ígértem még, Chytilová, Jancsó és Bergman munkáit. Túl vannak már a filmen, úgy láttam. Ha szeretnek is mozizni, a celluloid lehetőségei nem nagyon érdeklik egyiküket sem. A világ fordulása – legalábbis a két kelet-európait – annál inkább.

Chytilová, aki közel negyven éve kezdte pályáját, s mindig is férfiasan kemény rendező volt, Csapdák című filmjében dühös fiatalként ront neki a cseh állapotoknak. Elképesztő történet ad elő vad iróniával, abszurd humorral. Ha reméltük, hogy másként van, hát most megtudjuk, a cseheknél is elszabadult a pokol. Cinikus újgazdagok és aljas politikusok alakítják a polgárok sorsát, adják veszik a koncessziókat, körgyűrűket és reklámozási jogokat, pusztítják a természetet, s luxusautóikon furikázva – ha épp adódik – megerőszakolják a nép egyszerű lányát, a vidéki állatorvosnőt. Aki viszont első kétségbeesésében kimiskárolja támadóit. Mindenki lemérheti magán, milyen közállapotok között él. Ha szíve mélyén egyetért az önbíráskodó állatorvosnővel, és kajánul figyeli a két pali elkövetkezendő megvadult „töketlenkedését”, akkor el van veszve. Biztos, hogy valami kapitalistának álcázott balkáni szeglet az otthona. Chitilová persze egyetért. A leggyilkosabb poénok övezik a gusztustalan miniszter úr és a bájgúnár reklámember odüsszeiáját, ételhordóban a kimiskárolt alkatrészükkel, hogy esetleg a prágai specialista haver majd visszaoperálná…, s ez még csak az expozíció.

Lehet egyébként fokozni, mert Jancsó a Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten című celluloidra vett feketekomédiájában még vadabb. „Kiesik az emberek szájából a popcorn, ha ezt meglátják” – jósolta Grunwalsky, Jancsó társírója, operatőre. Hát nem tévedett… Amit látunk, már nem is film, durva tréfa inkább vagy ördögűzés. A kritikusok majd kereshetik a szavakat. A Mucsi Zoltán vezényelte Hamletből ideszabadult sírásó-csapat és Chytilová töketlenkedőinek országos dolgai csak valami narancsos szellemű, a nyomdafesték ellenállásával kevéssé törődő írásban parafrazeálhatók.

Bergmannal kell hogy zárjuk, ha már ő volt a sorvezetőnk, a szigetlakóval, akit azért meghallgatnék, mit mond a Nekem lámpást adott az úr…-ra. Ez idáig utolsó filmje, a Dúl-fúl és elnémul televízióra készült, és csodálatosan ódivatú. Mélyen, alaposan belélegzünk, majd kis szünet után megkönnyebbülten kifújjuk, ami belénkszorult. A furcsa című darab Bergman korai remekeire emlékeztet, visszatérnek a Fűrészpor és ragyogás és a Hetedik pecsét allegorikus alakjai. A Halál itt egy randa fedetlen mellű, férfiarcú fehérbohóc, aki egy öreg mozist környékez, hogy felajánlja undorító hátsófelét a szomorú, utolsó egyesüléshez. A mozis pedig Bergman egyik nagybácsikája, aki a vászon mögé dugott színészekkel feltalálja a hangosfilmet. Szomorú, könnyes, mégis felszabadító darab, nemes anyagból, amilyenek az ötven évvel ezelőtti nagy mozik voltak. Csak a címe valahogy baljóslatú. Hogy mit is hozott a mozi, a film, hozott-e tényleg valamit – talán erre céloz. Ez az a seb, amit Bergman óvatosan megtapint.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 41-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3956