KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/február
MAGYAR MŰHELY
• Lukácsy Sándor: A múltat be kell vallani Tutajosok
• György Péter: A National Geographic verzió Tutajosok
• Bíró Zsuzsa: A színtévesztő Megjegyzés a Wallenberg rejtélyhez
• N. N.: Phőnix utca Wallenberg emlékezete
• Jeles András: Szédült kronológia Jegyzetlapok
• Zsugán István: A bűntett: szenvedélyes műalkotás Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A talány rendezője Beszélgetés Fehér Györggyel

• Dániel Ferenc: A terror szülőszobája Ördögök
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: A versailles-i fattyú Azok a lengyel ötvenes évek!
• N. N.: Az „ötvenes évekről” szóló fontosabb játékfilmek
• Kovács István: Végzetes tévedés
VIDEÓ
• N. N.: Szovjet underground
• Sneé Péter: Farkasok birodalma Szovjet underground

• Gelencsér Gábor: Magyar anziksz Az Amerika-kép
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Dalol a klitorisz Emmanuelle
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Hagyjátok Robinsont!
• Báron György: Az amerikai birodalom hanyatlása
• Zalán Vince: Kettős szerepben
• Bikácsy Gergely: A tizenöt éves lány
• Fáber András: Vénuszcsapda
• Tamás Amaryllis: Sínek a semmibe
• Lajta Gábor: Törvényes maffia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Tutajosok

A National Geographic verzió

György Péter

 

Mikor Elek Judit elhatározta, hogy elkészíti a maga Tiszaeszlár-verzióját, nyilván átérezte annak a felelősségnek a súlyát, amit a politikai tabu megszűnése, a szabad beszéd lehetősége rótt rá. Hiszen, mint arról ő maga vallott a Filmvilág hasábjain (1989/3.) a téma már régen foglalkoztatta, csakhogy az elmúlt évtizedekben annak feldolgozására nem kínálkozott alkalom. Valóban, a Kádár-korszak „isteni békéjének” álságos csendjébe nem nagyon illett bele a zsidókérdés nyilvános tárgyalása – tekintettel annak máig érezhető feszültségeire.

Tény, hogy Solymosi Eszter történetének feldolgozása nehézségekbe ütközött. Erdély Miklós 1979-ben forgatta Verzió címmel az ő változatát, ezt a remekművet máig nem láthatta a nagyközönség. Erdély merész filmnyelvi újításokkal teli, a tiszaeszlári események belső összefüggéseire koncentráló alkotását átjárták a feltehetően kínosnak vélt aktuális áthallások: példának okáért a csendbiztost ifj. Rajk László játszotta, ami feltehetően okot adott némely hatóságok ingerültségére. Erdély filmje maga is nyomozás: a magyar avantgarde mestere arra a kérdésre keresett választ, mi is vehette rá az ifjú Scharf Móricot, hogy képtelen hamis vallomását megtegye. Az ő filmjében – ez a verzió lényege – Scharf Móricot titkos vágyakozás fűzi Solymosi Eszterhez, e bevallhatatlan szerelem miatt érzett bűntudat fordítja a gyermeket szülei és vallása ellen. Erdély filmje föltűnően szegény alkotás (a BBS-ben forgatta), de talán éppen ezért távol áll tőle minden üres külsődlegesség, minden ízében kimunkált munka: amely a vágás, a visszajátszás, a filmzene hatásos montázsaival szinte ellenállhatatlan erővel kényszeríti nézőjét arra, hogy saját előítéleteivel szembesüljön, szembenézzen a zsidókérdés lényegével.

Elek Judit nem a perre összpontosít. A főszereplői, a tutajosok, a nagy perben csak mellékszereplők, szerencsétlen és primitív emberek, akiket vétlen áldozatként kever a hatalom a történetbe. Elek Judit filmje etnográfusi hűséggel mutatja be ezeket az embereket és azt a zárt, Isten háta mögötti világot, ahol archaikus körülmények között élt egymás mellett rutén, zsidó és magyar. Ez a világ, ott a Kárpátalján nem pusztán a Monarchia keleti széle, de egyben mintegy a civilizáció határa is volt. Mai ismereteink erről a világról fölöttébb hézagosak. Leginkább Ivan Olbracht Kárpátaljai trilógiájából értesülhetünk elsüllyedt mindennapjairól. (Spiró Györgyé az érdem, hogy Magán-iktatójában fölhívta figyelmünket Olbracht egyetemes jelentőségű remekművére.) Az Átokvölgyében nem volt érvényes az európai időszámítás, az ipari forradalom és a nemzetállam új szokásai és értékrendje. Mint Olbracht írja: „Itt még él az Isten.”

Nem kétséges, hogy Elek Judit különleges fontosságot tulajdonított a letűnt világ rekonstruálásának, a filmidő fele a havasokban, illetve az útrakészülés részletes bemutatásával telik el. A kérdés csak az, milyen szándék indította a rendezőnőt, hogy újrateremtse filmjében e valaha volt zárt világot? Úgy gondolom, Elek Judit kizárólagos célja a néprajzi hűség volt. Pontosan bemutatni az Átokvölgye mindennapi életét, felidézni azokat a keleti zsidókat, akikre olyan különös borzongással nézett évszázadokon át a „művelt és civilizát Nyugat”. Joseph Roth, aki a Zsidók vándorúton című halhatatlan esszéjében állított emléket ezeknek az embereknek, így ír erről: „Ez a könyv lemond mindazok tetszéséről és helyesléséről, de ellenkezéséről és netán kritikájáról is, akik a keleti zsidókat lenézik, megvetik, gyűlölik és üldözik. Nem azokhoz a nyugat-európaiakhoz szól, akik, csak mert liftes és angolvécés házakban nőttek fel, feljogosítva érzik magukat, hogy rossz vicceket faragjanak román tetvekről, orosz bolhákról, galíciai poloskákról.”

Mára mindez a múlté. A civilizált Nyugat nem undorodik már a keleti zsidóktól, ők ugyanis már nincsenek. Ellenben erős nosztalgiát érez a kor iránt. A Tutajosok többek között épp erre a nosztalgiára tekintettel idézi fel hihetetlen aprólékossággal, részletező kedvvel – mintegy néprajzi, kultúrantropológiai teljességgel – ezt a világot. A film érzéki naturalizmusa, az Eastmancolor nyersanyag internacionális, álságos hűsége jól szolgálja ezt a célt. Mert ebben a filmben minden jellegzetest láthatunk. Láthatjuk Isten és ember meghatóan érzéki kapcsolatát: a hófödte hegyek koszorúja között imádkozó ortodox zsidót, részletes bevezetést nyerhetünk az imaszíjtekerés technikájába. Megismerkedhetünk a zsidó mindennapok apró részleteivel is: miként kell ünnepelni, étkezés után vidáman és meg-hatottan énekelni a gödölyéről, mint is illő kikísérni a kapuig a munkába induló tutajost, a Férfit, feleségnek, apró gyereknek, kutyának egyaránt. A hosszú jelenetek tévedhetetlen pontossággal fényképezettek, az eastmancolorizmus mindent eleve determinál. Gyanúnk lassan bizonyossággá érlelődik. Ebben a filmben nem Herskó Dávidot és Csepkovicsot látjuk (egyikük történetesen zsidó, a másik pedig rutén), nem, mi itt magát a keleti zsidót és magát a rutént látjuk. Nem élő emberek vonulnak el előttünk, hanem kultúrantropológiai esetek. Ezért aztán hiába a jobbnál jobb színészek, nem tudják életre kelteni őket. Jeleneteik illusztrációk egy hosszabb képriporthoz. Mintha a National Geographic Magazint lapozgatnánk.

De miért és kinek készült ez az archaikus riportázs? Milyen ízlést szolgál és fejez ki a néprajzi bemutató, melyben az imádságtól a mulatásig minden népszokás megtekinthető. Úgy hiszen, a „civilizált Nyugat” elégül itt ki, egy kiváltképp értelmiségi divatot szolgál ez a film. Meglehet, akaratlanul, Kelet-Európa divatban van, s főképpen divatban vannak az onnan származott zsidók, kiváltképp azért, mert az egykori életforma mára csak emlék, nosztalgia forrása csupán. A keleti part értelmisége számára Isaac Bashevics Singer novellái váltak e nosztalgia nevében divatos fogyasztási cikkekké, meglehet, egyszer még a Tutajosok képsorai is alkalmat adhatnak nekik a múltakon való üres merengésre. Nem volna meglepő. Gondoljuk meg, hogy New Yorkban számunkra hallatlan összegeket ígérnek egy-egy Scheiber Hugó vagy Kádár Béla képért. Egyikben a zsidó zaklatottságot („expresszionizmust”) látják, másikban a népi motívumokkal kacérkodó, álnaiv modernkedést. Vajda Lajos (akit a mi itthoni és exportálhatatlan ítéletünk szerint összehasonlíthatatlanul nagyobb festőnek tekintünk) ugyanott szinte eladhatatlan, mert művein nem ismerhetőek fel azok a kultúrjegyek, melyek a nosztalgiát táplálhatnák. Az Átokvölgyében történő események, a mindennapi élet részletes bemutatása kizárólagossá válik ebben a filmben, s ez oda vezet, hogy a kor egészéről szinte semmit sem tudunk meg. Elek Judit filmjéből egyszerűen hiányzik a korabeli Magyarország. Holott a titok felfejtése – miért akkor és ott lobbant föl az ellenszenv parazsa – csak e magyar világ egészének bemutatásával volna lehetséges. Krúdy oly fontosnak tartotta Tisza-eszlárt, hogy Eötvös Károly után újabb, hatalmas könyvet szentelt e kérdésnek. Úgy vélte, még a lelkiismeretes Eötvös sem juthatott birtokába a teljes igazságnak, mert nem ismerte a Nyírséget, ahol mindez megesett. („Eötvös Károly nem ismerhette a tiszaeszlári pör előzményeit, úgynevezett kulisszatitkait, mert dunántúli ember volt”.) Hiába tudunk szinte minden külsődlegeset a tutajosokról, ha semmi emberileg és szociológiailag lényegeset nem tudunk meg arról a mindennapjait élő Magyarországról, ahol Vay csendbiztosok és Eötvös Károlyok élhettek kortársakként. A személyes motivációk és a szociológiai háttér elhanyagolása miatt a tutajosok és a vallomásokat erőszakkal kicsikaró Vay csendbiztos viszonya üres, sőt értelmezhetetlen marad. Mivel Magyarország felidézése elmarad, a vallomások megszerzésének módja csakis külsődleges lehet. A filmen eluralkodik a westernekből ismerős macho szellem, amely minden összecsapást férfias erőpróbaként értelmez. Látjuk például a vad Csepkovicsot, akinek teste és szelleme egyaránt lebírhatatlan. Hiába kötik ki, locsolják vízzel, törögetik ujját gonosz szerszámokkal, mit sem számít. Ő nem vall. A dialógusok Sergio Leone jobb napjaira emlékeztetnek, a színészek Charles Bronson erényeivel büszkélkedhetnek. Csakhogy itt ezért nem jár dicséret. Üres férfiasság és látványos kínzások képei követik egymást, ahogy az egy east-mancolorizmus szabályai szerint készült iparművészeti tárgyaknál szokás. Időről időre azért visszatér a komolyabb tónus, a néprajzi hitelesség igénye: ilyenkor ima közben látjuk Herskó Dávidot, aki egyébként rosszul állja a „férfias próbát”, és megtörik Vay csendbiztos kezei közt.

Szociológiai hitelesség híján sajnos a „nagy pör” jelenetsora is súlytalan marad. A Tutajosok tárgyalóterme nem a századvég Magyarországán, hanem az internacionális kommerszfilmgyártás műtermeinek egyikében található. Ennek megfelelően alakulnak az ott zajló események is. A bírósági filmek közhelyei szerkesztik a filmbeli pert: a nagyszerű ügyvéd újra és újra átlát a hamis vallomások ködfalán, s eljut az igazságig. A felmentő ítélet elhangzása után az elégedett Eötvös egyszerűen rágyújt egy jó szivarra, – a tüzet intelligens segédje adja – és a füstöt kifújva bátran néz bele Vay csendbiztos zavaros szemeibe. Sajnos így, és csak így győz a sötét múlt képviselői fölött a XIX. század felvilágosult liberális elméje. Ami valaha történelem volt, férfiak párbajává egyszerűsödik.

Mindez azonban mégsem ennyire egyszerű. A film ugyanis lassan nézőpontot is vált, és a vélhetően szociológiai felmérésekből rekonstruált „átlagmagyar” tudatvilágának perspektívájából követi az eseményeket. így aztán az aljas (Vay csendbiztos), vagy az igazságos és bölcs (a bíró, Eötvös) magyarok különös, a civilizált emberre jellemző távolságtartással figyelik a keleti zsidókat. Újra és újra elálmélkodnak a sok szakállas zsidón, akik mindig nagyon izgatottak, magyarul alig tudnak, ruháik és szokásaik idegenek. Vallásos hitüknek vagy megrendült-ségüknek a korszak civilizált normáitól eltérően adnak kifejezést. Csakhogy a „zsidó különösség” vizuális megjelenítése akármilyen hűséges, mégis jelentésnélküli marad, mert semmit sem tudunk arról a magyar világról, amelyhez képest mindez más volt.

A film persze az érzelmi hatáskeltés eszközeit is felhasználja. Herskó Dávid azért vonja vissza hamis vallomását, mert meghatódik a fia sorsa felett átkozódó Scharf József imáin, akivel egy cellába zárja őt a mindenre figyelmes dramaturgia, így aztán Scharf Józsefnek alkalma nyílik arra, hogy a börtönből kilépve a kapu előtt (a halkan szemerkélő esőben) bocsásson meg a megtévedt fiúnak, akit az atyai és felvilágosult Eötvös vezet elébe. A kötelező meghatódásnak ez a film sem tud ellenállni. Azok a kérdések, melyek a Tutajosok kapcsán felmerülhetnek nem kis részben máig is élőek, feszültséggel téliek. Épp ezért a „Nyugati szemmel” készített tabló e tájon, sajnos, hatástalan maradt. Épp ezért e problémákat érdemesebb végiggondolni, mintsem üres illusztrációvá változtatni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 05-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4272