KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/február
MAGYAR MŰHELY
• Lukácsy Sándor: A múltat be kell vallani Tutajosok
• György Péter: A National Geographic verzió Tutajosok
• Bíró Zsuzsa: A színtévesztő Megjegyzés a Wallenberg rejtélyhez
• N. N.: Phőnix utca Wallenberg emlékezete
• Jeles András: Szédült kronológia Jegyzetlapok
• Zsugán István: A bűntett: szenvedélyes műalkotás Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A talány rendezője Beszélgetés Fehér Györggyel

• Dániel Ferenc: A terror szülőszobája Ördögök
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: A versailles-i fattyú Azok a lengyel ötvenes évek!
• N. N.: Az „ötvenes évekről” szóló fontosabb játékfilmek
• Kovács István: Végzetes tévedés
VIDEÓ
• N. N.: Szovjet underground
• Sneé Péter: Farkasok birodalma Szovjet underground

• Gelencsér Gábor: Magyar anziksz Az Amerika-kép
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Dalol a klitorisz Emmanuelle
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Hagyjátok Robinsont!
• Báron György: Az amerikai birodalom hanyatlása
• Zalán Vince: Kettős szerepben
• Bikácsy Gergely: A tizenöt éves lány
• Fáber András: Vénuszcsapda
• Tamás Amaryllis: Sínek a semmibe
• Lajta Gábor: Törvényes maffia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Megjegyzés a Wallenberg rejtélyhez

A színtévesztő

Bíró Zsuzsa

 

1945. január 13-án, kora reggel, már a Városligetben vannak a szovjet katonák. Bár köd szitál, homályosan a Benczúr utcából is látni őket. Néhányan később behatolnak a Nemzetközi Vöröskereszt épületébe.

Wallenberg akkor ott tartózkodik. Beszélni akar a legmagasabb rangú szovjet katonával. A tolmács – Révay Bélának hívják – odaviszi őt egy őrmesterhez. Wallenberg kezet nyújt, és bemutatkozik: közli hogy diplomata, a svéd kormányt képviseli, zsidók és szovjet hadifoglyok védelmét biztosítja. Átadja útlevelét: „Svéd ügyvivő a Vörös Hadsereg által felszabadított területeken.” Pecsét, aláírás szabálytalan, de ezt az őrmester nem tudja. Wallenberg kijelenti, hogy azonnal kapcsolatba akar lépni egy magas rangú tiszttel. Az őrmester négy embert hagy ott a Vöröskereszt őrzésére és parancsnokáért megy, egy Demcsikov nevű őrnagyért. Az őrnagy roppant udvarias. Enged Wallenberg sürgetésének és őrséget rendel ki a svéd követség Benczúr utcai épületének őrzésére, ahol rengeteg ember bujkál. Egyúttal kocsit bocsát Wallenberg rendelkezésére. A frontvonal mögött Csernyicsev tábornok várja a svéd ügyvivőt... Wallenberg váltás fehérneműt vesz magához, elteszi a toalettszereit és beül a kocsiba. Nagyon fontos dolga van. Kéri a tábornokot, hogy minél előbb szabadítsák fel a gettót, akadályozzák meg a vérontást. Ha ez megtörténik, ha a zsidók már nem lesznek veszélyben, ő maga haladéktalanul Debrecenbe akar majd menni, hogy Malinovszkij marsallal tárgyaljon.

Ennek a január 13-i ködös reggelnek az eseményei a szó jelképes értelmében is ködbe vesznek... Egyetlen jelenet vehető csak ki pontosan az ágyúdörgésben, a fütyülő gránátok zajában ott áll az ügyvivő, ez a svéd Leslie Howard, valószínűleg most is Eden-kalappal a fején... önként az első odatévedt szovjet őrmester elé áll, egy halálra csigázott kormos és kialvatlan katona elé, átnyújtja az útlevelét és az irattal együtt saját sorsát is az őrmester kezeibe helyezi... Ez az ismeretlen szovjet katona volna a Végzet küldötte? A végzetet egyelőre köd burkolja be, Wallenberg hamarosan visszajön a frontvonal mögül és a végkifejletig még négy napnak kell eltelnie.

A tragédia előjátéka fél évvel korábban, 1944. július 6-án, a Bromma-i repülőtéren zajlik. Wallenberg Pestre idul. Barátja, Laurer Kálmán szerint patetikus búcsúszavakat mond: „Amikor egy Wallenberg külföldre megy... és idegen földön szolgálja nemzetét, mindent meg kell tennie küldetése sikeréért!” Mondta ezt, nem mondta? A mítoszok mindig pontatlanok. Ez a pátosz mindenesetre nem illik hozzá. Képzeljük el ezt a modern lovagot, ott a kis svéd repülőtéren; állítólag ormótlan bakancsot hordott azon a napon, fején rémes Eden-kalapot, holmija között hálózsák volt, kopott esőköpeny, oldalzsák, és az a bizonyos diplomata útlevél... kora: 31 év, szeme: barna, haja: barna, magassága: 170 cm. Lezser sportember, Whistler dandy-je, ahogy Somlyó György emlékezik rá vissza? A szemtanúk elbeszéléseiben sokféle alakot ölt, az Eden-kalap azonban visszatérő motívum. Ruhadarabok is lehetnek karizmatikusak, mint egy fehér ing a Mennyei Béke terén...

A kalapos fiatalember tehát Pestre jön, megvédelmezi a gyengéket és az árvákat, megcsinálja a lehetetlent. Azon a januári napon, amikor szovjet őrmesternek bemutatja útlevelét, már csodát akar művelni: meg akarja menteni egész Magyarországot.

Részletek egy felhívásból, melyet a háború végén akar beolvasni a rádióba: (A szöveget francia fordításból, Jacques Derogy: Le cas Wallenberg című könyvéből vettük át. E cikk tényszerű állításainak és feltevéseinek nagy részét ugyancsak ebből a könyvből menti.)

„Elnézést kérek, amiért személyesen fordulok nyilvánossághoz, úgy vélem, erre most szükségem van. Nevemet sokan ismerik, sokan tudnak a svéd királyi követség embermentő akcióiról. Mostanáig ezrek helyezték belém bizalmukat. Erre a bizalomra számítok ma is.

Svéd vagyok, egy semleges ország fia. Mi sohasem tekintettük a semlegességet kényelmes és passzív állapotnak. Ellenkezőleg. Honfitársaim érzékenyen reagálnak az emberiség szenvedéseire. Hazám mindig kész segítséget nyújtani. Mint tudják, egyik akciónk magyarországi embermentő kampány volt. Noha ennek semmiképpen sem volt politikai jellege, sokan mégis ellenezték. Néhány hónapon keresztül tanúja voltam és részese a magyar nép szenvedéseinek. Világos elképzelésem van arról, hogy az élet minden területén hogyan lehet azonnali segítséget nyújtani. Ezt a munkát egy állami szervezetnek kell koordinálnia, az állam vagy a mi követségünk segítségével. Mindkét hivatalos megoldás esetében azonban adminisztratív formaságok késleltetnék az akciót. Tekintetbe véve a jelenlegi magyarországi helyzetet, munkatársaim és én, úgy határoztunk, hogy tervbe vett humanitárius programunkat leválasztjuk a svéd követség embermentő akcióiról. Egy olyan magánintézményt akarunk létrehozni, amely késedelem nélkül képes intézkedni. Úgy döntöttünk, hogy az embermentő újjáépítés érdekében létrehozandó szervezet az én nevemet fogja viselni. Ebben a szervezetben az emberek lehetőségekhez képest öntevékeny módon fognak működni. A munkatársak személye eleve adott: ezeket az embereket igen nehéz körülmények között ismertem meg. Kiválasztásuknál legjellemzőbb vonásukat tartom szem előtt: részvétre való képességet, a tisztességet, a munkabírást. Haladéktalanul működni kívánunk, ezért kezdjük meg magánerőből a munkát. Elfogadjuk ugyan az állam segítségét vagy a nemzetközi közreműködést, ezeket beillesztjük akcióinkba, de nem hagyjuk, hogy a munkát bármi lefékezze. Most csak a legfontosabb tennivalókat jelölöm meg. Mindenek előtt az elárvult gyerekek rokonait kell felkutatni. Nem becsüljük alá a ránk váró nehézségeket. De már nagyobb nehézségeket is legyőztünk...”

A terv persze nagyobb szabású, mint csak az árvák segítése. Wallenbergnek jelentős pénzforrás áll rendelkezésére. 1944-ben Roosevelt elnök megbízza a War Refugee Board-ot, tegyen meg mindent Európa utolsó – még létező – zsidó közösségének,   a  magyar  zsidóságnak megmentéséért. A pénzt tehát amerikai, a végrehajtást a svéd király biztosítja. Wallenberg magabiztos. Megtette, amit tudott. Most már a jövőre is gondolni kell. Ha szükséges, saját vagyonát is ráteszi az új programra. Erre vonatkozóan írásbeli utasítást küld Stockholmba, Lauer Kálmánnak. Az egész ügy már november óta foglalkoztatja. Több munkatársát bizalmasan beavatja terveibe, melyek egyre szerénytelenebbek. Eleinte csak a zsidókat akarja segíteni, később már az egész országban gondolkodik. Azt reméli, hogy a rendkívüli állapotok majd hitelesítik elképesztő vállalkozását. Miért ne tudnák eszméinek megnyerni azokat, akik Magyarországot felszabadítják? Miért ne segíthetné ki ő, akinek itt tökéletes terepismerete van, az országot a káoszból? November óta, szinte naponta jegyezgeti gondolatait. A végleges tervezetet több példányban készíti el, egyet-egyet bizalmas munkatársainak ad át, saját példányát Malinovszkij marsallnak szánja. A terv szakaszos: az első évben a gazdasági életet állítaná helyre, a pszichikai és morális sebeket orvosolná. Brachista program, brachista mint megalkotója. Egy évet vázol fel, de nem zárja ki a folytatás lehetőségét. Vajon lehet-e az effajta akciókat abbahagyni? És mi nehezebb: egy ország újjáépítése, vagy sok tízezer zsidó megmentése a náci terrorban? Egy dolog nyilvánvaló: nem is akarja abbahagyni. Néhány hónap alatt tökéletesen azonosult egy idegen ország életével és sorsával. Talán már nincs is saját élete. És kérdés: akar-e még saját életet? Azonosul önmaga mítoszával is... A mítosznak azonban törvényei vannak, amelyeket be kell tartani. Wallenberg megszeg valamit, átlép valamin. Maga szabja a törvényt. Talán itt a tragikus vétség. Nehéz eldönteni, hogy a kevélység bűnébe esik-e, lehet, hogy csak az történt, hogy őt, aki annyira tisztelte az emberi életet és magát az életet, cserbenhagyta az életösztöne.

Az utolsó napról, január 17-ről pontos forgatókönyvünk van. Wallenberg különféle helyeken bukkan fel, cikázik a svéd védettség alatt álló házak között, mindig Demcsikov őrnagy kíséretében. Tréfálkozik. Nem tudja, az oroszok vigyáznak-e rá, vagy őrizetbe vették? Nagyon jókedvű. Búcsúzik, azt mondja, nyolc napot fog Debrecenben maradni. Saját kocsija már nem bír ekkora utat, egy világoskék autóba ül be, ezt is barátja és sofőrje, Langfelder mérnök vezeti. Hátul az ülésen három bőrönd és egy hálózsák. Tárcájában sok pénz, azt mondják, sok arany és ékszer is volt nála. Ha így volt, kérdés, miért volt így? Be akarta mutatni Debrecenben a jövendő Wallenberg-szervezet aranyfedezetét? Vagy arra számított, hogy – mint a németeket – az oroszokat is meg kell vásárolnia? A mítosz szellemében helyesebb ezt a vagyont obulusnak tekintenünk, amellyel Wallenberg az alvilági révészt, Kháront fizette meg...

A kék autót szovjet katonák kísérik, két motorkerékpárral. A katonákon olajzöld egyenruha. Egyikőjükön piros paroli. Wallenberg színtévesztő, nem ismeri fel a piros színt, nem tudja, hogy egyik kísérője tehát politikai tiszt. A kék autó sohasem érkezik meg Debrecenbe. Wallenberget, ismerősei közül soha többé senki nem látja... Nem valószínű, hogy ennyi év után még éljen a Gulag valamely pontján vagy egy szovjet börtönben. Nem. Wallenberg végérvényesen eltűnt. A mítosz így kívánja. A többi: „néma csend” és a feltevések...

 

*

 

Néhány nappal később az NKVD paranoiája lesújt a svéd követség összes többi munkatársára is. Két hétig vallatják őket; mi volt a mögöttes szándékuk azokkal a védlevelekkel? Nácikat akartak átmenteni az új érába? Végül szabadon engedik őket, sőt, gondoskodnak hazatérésükről is. Ez sokkal később történik már, otthon Wallenbergről semmi hír. Édesanyját februárban a Szovjetunió svédországi nagykövete, Alekszandra Kollontaj jóhiszeműen megnyugtatja: fia biztonságban van, a Vörös Hadsereg vigyáz rá. Miért ez a dezinformáció? Per Anger azt mondja: kémnek hitték. Tudjuk jól, mennyi amorf gyanú-okot foglalt magába a kémkedés vádja. A szovjet paranoia szemében Wallenberg még a kémkedésnél is megbocsáthatatlanabb dolgot követett el: bele akart avatkozni a jövőbe! Ő, aki tízezreket mentett meg, csodadoktornak hitte magát, aki majd feléleszti a háború utáni Magyarországot, befolyásolni akarta az elkövetkezendő eseményeket. Ezért hát el kellett tűnnie. Végérvényesen, visszavonhatatlanul el kellett tűnnie.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 07-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4274