KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/augusztus
• Fáber András: Alkony neonfényben Davis Cone hiperrealista mozifestményei
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Világunk, Elvis képmása alatt Cannes

• Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák Hingsmith filmen
• N. N.: Patricia Hingsmith regényei filmen
• Hirsch Tibor: A 007-es történetei Détente-barométer a moziban
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Hat bagatell
• Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Mészáros Márta: Ázsiai udvarok Útinapló
• Lukács György: Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az ideiglenes parlament A Napzártáról
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A rátóti legényanya
• Báron György: A hal neve: Wanda
• Kovács András Bálint: A hekus
• Szemadám György: Tanmesék a szexről
• Fáber András: A légy
• Koltai Ágnes: Disznó szerencse
• Tamás Amaryllis: Moonwalker
KÖNYV
• Kelecsényi László: Luís Buñuel: Utolsó leheletem
KRÓNIKA
• N. N.: Szőts István szeminárium Esztergomban
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Filmsorozatok
• N. N.: Reklám...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hingsmith filmen

Sólymok és csigák

Bikácsy Gergely

 

„Patricia Highsmith úgy ír az emberekről, mint ahogy a pók írhatna a legyekről” – ez a ki tudja már, kitől származó hasonlat jobban megismerteti A balek íróját, mint bármely lexikon-szócikk. (Annál is inkább, mert egyetlen magyar irodalmi vagy más lexikonban sem szerepel a neve). Néhány éve jelennek meg csak könyvei magyarul: krimi- és ponyva-sorozatokban, detektívregények társaságában, csúnya küllemű, eldobhatónak szánt kiadásokban, Patricia Highsmith-t detektívregény, vagy ”krimi”-írónak álcázva. Franciaországban igazán nagy becsben áll a detektívregény, számtalan sorozatban látnak napvilágot e műfaj legjobb darabjai: Godard és Truffaut nemzedéke (vagy még előbb Boris Vian) megszállott olvasói voltak e könyveknek. Highsmith-nek azonban egyetlen kötete sem jelent meg ezekben a sorozatokban. Ő ugyanis nem krimiíró. Remélem, e szótól is viszolyog, titkon remélem, ugyanannyira, mint magam.

Boldogult emlékezetű Jácint atya. Elfelejtettük? A hatvanas évek elején bűnözött vagy nyomozott, vagy ártatlankodott a Magyar Televízió egy keletnémet bűnügyi sorozatában. A „krimi” szó ekkor kezdett meghonosodni, a rádióújságból indulva diadalútra. Addig senki sem használta, csak német nyelvterületen értették. Tóth Árpád úgy fordította le a bűnügyi regény egyik páratlanul érdekes klasszikusát, Gaston Leroux A sárga szoba titka című remekművét, Babits úgy írt olvasónaplójában a detektívregények védelmében, hogy ezt az öklendeztető szót: „krimi”, tán nem is hallotta.

Elmúlt idők. Ma nemcsak a detektívregény „krimi”, de minden kalandregény. Az üldözéses film: krimi. Az akciófilm: krimi. Krimi a Mad Max, a Bosszúvágy, a Betty Blue, krimi minden, ami mozog, s nézőtömegek felkentje Derrick, lett a krimikirály. A butaságnak mindig van valami oka s magyarázata meg következménye. Ilyen Highsmith nem-léte a magyar lexikonokban. Ilyen, hogy a „krimi”-zuhatagban, nemrég megjelent remekművei, például a Huhog a bagoly nemigen keltenek feltűnést. (Igaz, Beckett három regénye sem keltett. Az irodalmi lapok nem közöltek róluk elemzéseket, méltó kritikákat). Bukott jótanulók. lexikon- és folyóirat-szerkesztők, világirodalom-professzorok, említsük meg mindig Babits meg Tóth Árpád példáját, idézzük néha Ottlikot: „Van egy detektívregény-író, hamarjában nem tudom, Abbottnak hívják-e vagy Latimernek, aki szakasztott azzal a nyers, kifejező párbeszédtechnikával dolgozik, mint Hemingway, s hősét is ábrándok nélkül mutatja meg minden hősiesség híján, iszákosán és alapjában tunyán, gyarlón; s ha közben nem pergetne le egy kifogástalan bűnügyi regényt, akkor nem tudom, mi különböztetné meg az Akiért a harang szól írójától.”

 

 

Detektívek és gyilkosok

 

Ottlik még 1947 táján írta ezt. Örömömre nemcsak Hemingwayről mondja meg, hogy félmeztelen, de Chandlert se nagyon becsüli. Ma már igényes irodalmárnak (főként angol nyelvterületen) durva illetlenség Hemingway nevét is megemlíteni, Chandler nimbusza (még Magyarországon is) egyre nagyobb. Ha nem volna a Patricia Highsmith-féle bűnügyi regény, én is szeretném Chandlert. Ő volt ugyanis, aki érdektelenné tette az alapkérdést: „Ki a gyilkos?” Az ő magándetektívje bizonyította be, hogy teljesen mindegy, ki a gyilkos. Philip Marlowe ugyan becsülettel kideríti az igazságot, ám az igazságnak csak mellékes, szinte lényegtelen része, hogy épp ez a gazdag gazfickó a gyilkos vagy egy másik gazdag gazfickó a felbujtó, az igazság lényegi része, hogy bármelyik gazdag gazfickó lehet felbujtó és bármelyik szegény gazfickó gyilkos. Az egész világ rohadt, Philip Marlowe túl van az undoron, neki a világból egyetlen értelmes feladat maradt, hogy derítse fel, ki a gyilkos. De ez se igazán értelmes feladat. Amíg nincs értelmesebb (és sohase lesz), ő ezt csinálja.

Chandler, s vele együtt a talán még puritánabb és még filozofikusabb s még undorodóbb Dashiell Hammett fejéről talpára állította a klasszikus mesterdetektívek zsenialitására épülő bűnügyi regényt. A műfaj feltalálójánál, Conan Doyle-nál valaki (a bűnöző) meg akarja sérteni a világ rendjét. Sherlock Holmes nem engedi megsérteni: leleplezi a gyilkost. Ráadásul tiszta logikával leplezni le. A buta, de logikus Sherlock Holmes az ép világrend, az értelmes emberi lét zseniálisan naiv védelmezője. Sherlock Holmes: himnusz az értelmes, embernek való világrendhez. Pusztulása előtt percekkel.

Chandler és Hammett detektívje már nem hihet a logikában meg az emberi értelem fényes igazában. Ők is csalással, hazugsággal, zsarolással, fenyegetéssel leplezik le a bűnözőt, vagyis a bűnöző eszközeivel. Ebben a világban semmiféle értelem és erkölcs nem létezik. Csak amatőrök (dilettánsok) és profik. Az amerikai detektívek szemben állnak a bűnözőkkel is, a rendőrséggel is. De szeretik a profi ellenfelet. Ők is profik. Chandler és Hammett világa az öncélú profik, a szakma megszállottjai, egy mesterség megdicsőülésének világa. Nagyot röhögnének Sherlock Holmes-on. Bevallom, bármennyire viszolygok tőlük, velük kell röhögnöm. Conan Doyle után már csak egy makacs úriasszony, Agatha Christie hitt a világrend meg az erkölcs visszanyerésében, s csak Hercule Poirot mester lehetett büszke a logikájára. Múzeum – így lépünk be, kalaplevéve, de nevetőgörcsöt elfojtva Sherlock Holmes és Poirot mester históriáiba.

Ki a gyilkos? Mindegy. Legyél te magad a gyilkos, próbáld meg, legyél amatőrgyilkos, utáld ne csak az erkölcsöt, de utáld a „profikat is”, mondja egy másik női hang. Ez a hang Patricia Higshmith-é. Ez a hang Hitchcocké. Patricia Highsmith legközelebbi rokona Hitchcock. Mintha egyek volnának: ugyanazt mondják, s ami még fontosabb: hasonló módon mondják.

 

 

Az áldozatok

 

Chandlert és Hammettet nemigen érdekelték az áldozatok, ezek az istenáldotta dilettánsok. Patricia Highsmith még náluk is mélyebb nézőpontból szemlélődik. Vagy épp magasabbról? Nehéz megmondani, hiszen azon igyekszik, hogy hőseit ne embernek, hanem vizsgálandó kísérleti állatnak láttassa. Riasztó. Nem ez az irodalom célja, tanultuk. Azt tanultuk, hogy a nagy írók szeretik az embert, sőt az emberiséget is szeretik. Mi Sherlock Holmes zsenialitásához méltó ostobaságokat tanultunk, sajnos. A nagy filmrendezők is szeretik az embert. Kivéve Hitchcockot, merthogy ő viszont hivalkodva utálja. (Fúj! Nem művészet...) S bármennyire leszámoltak a régi detektívregény héroszaival, azért Chandler és Hammett hősei mégiscsak e kiábrándult profik. A máltai sólyom – árulkodik a hammetti regénycím. Az ember, aki szerette a csigákat – felesel rá Patricia Higshmith egyik novellacíme. Madarak – mondja Hitchcock. Nem: a szellemes mondás csak félig igaz: a pók azért nem undorodik annyira a legyektől, mint Hitchcock meg Highsmith az emberektől.

A leggyűlöletesebb, bár jelentéktelen figurák őnáluk a nyomozók. A felügyelők, detektívek, rendőrök. Szerencsére tökéletesen érdektelenek és súlytalanok. Jónéhány Hitchcock-filmben és Highsmith-regényben egyszerűen meg sem jelennek. Ahol mégis, büdös, de gyorsan szellőző árnyékként. Még a nevük is rút a felügyelőknek Patricia Highsmith-nál: Oesterreicher... Lippenholtz... Szerencsére hamar eltűnnek. Csak A balekban játszik nagyobb szerepet egy rendőrfelügyelő. Ez viszont szadista: önként, kéjjel és minden szabályt megszegve kínozza a gyilkost, az áldozatot, a balekot és a hétpróbást, mindenkit. Méltó arra, hogy a regény harmadik főszereplőjévé váljék.

Ellent kell mondanom önmagamnak. Highsmith mégiscsak főhősét, az áldozatot veti meg leginkább: a balekot. Minden remekműve ugyanarra a kaptafára épül. Egy teljesen jelentéktelen, köznapi fiatalember alig észrevehetően, tettenérhetetlenül szinte, de egyszer másképp viselkedik, mint ahogy azt a jelentéktelen, fantáziátlan és köznapi fiatalemberek szokták. Például beles egy elhagyott ház ablakán, ahol szomorkás fiatal lány mereng a konyhában. Vagy például újságcikkeket ragaszt egy füzetbe a környékbeli felderítetlen gyilkosságokról. Anyagot gyűjt a „méltatlan barátságokról”. Vagy a vonaton elmeséli egy ismeretlen másik fiatalembernek, hogy szeretné megölni a feleségét, de nem meri. Vagy felesége nagy megrökönyödésére terráriumot vásárol és csigákat kezd tenyészteni. Vagy, ifjú rendőrségi pszichológusként, érdekelni kezdi egy szerencsétlen öreg házaspár, akinek elrabolták a kutyáját... És ennyi elég is. Mindegyik fentemlített hőse szörnyű gyilkosságokba keveredik, s teljesen mindegy, maga is gyilkossá válik, vagy végig áldozat marad, szörnyű halállal pusztul: balekhoz méltó élete után balekhoz méltó a halála is. Majdnem elfelejtettem, hogy jónéhány könyvének író a hőse. Ezeket mintha nem utálná annyira, mint a többieket. Titkon kineveti őket. Az egyik elképzeli, hogy ha megölné a feleségét, szőnyegbe csavarva vinné ki az erdőbe, hogy elássa. Kipróbálja, gyilkosság nélkül: nagy szőnyeget cipel ki hajnalban az erdőbe, el is ássa. Felesége közben eltűnik. Megjelennek a nyomozók: Lippenholtz vagy Oesterreicher. A másik író Tuniszban dolgozik könyvén. Összebarátkozik egy homoszexuális festővel. Megtudja, hogy barátnője lefeküdt a legjobb barátjával. Impotens kalandba torkollik estéje egy szép szőke nővel. Ugyanazon az éjszakán valaki besurran, tán lopni, a házába. Írógépével sújtja agyon. „A kutya élete is értékesebb, mint az arabé, akit talán megöltél” – vigasztalja a homoszexuális festő.

 

 

Belső kalandok

 

Mindebből egy kemény, harsány, kalandos cselekményű regényfajta képe sejlik föl, sok gyilkossággal? Teljesen hamis a kép. Patricia Highsmith így is tud írni, s néha, leplezve művészete lényegét, így ír. Első olvasatra ilyenek a Ripley-regényei. A Ripley-sorozat egyik darabjából készült Wenders filmje, Az amerikai barát. De a filmet látva már gyanút foghatunk. Wenders egészen finom és mély beleérző tehetséggel alakította át és őrizte meg a Highsmith-mű lényegét.

Impotencia a szexualitásban, amit csak írógép-kattogással vagy írógépet gyilkos fegyverként használva lehet feledtetni? Az imént említett kulcsjelenethez hasonló kevés van Highsmith műveiben. Mindnek valami titkolt lelki betegség vagy elfojtás lappang a mélyén, de nehezebb felfejteni.

Épp Az amerikai barát vagy az Idegenek a vonaton a legszebb példák erre. Az amerikai barátban Ripley és bűntársai egy halálos beteg figurát szemelnek ki a gyilkosságra. Kicsit meghamisítják a kórházi leleteit is, hogy még halálosabb legyen ez a betegség. A becsületben megbetegedett kisember vállalja, hogy gyilkos lesz. Ez félig-meddig még bűnügyi séma. Az viszont már kevésbé, hogy hősünk lelke mélyén nem közelgő halála miatt és az óriási pénzért válik gyilkossá, hanem azért, mert imponál neki minden bűnöző, nagyra becsüli a gyilkosokat, s Ripley-hez egyre inkább izzó érzelem, afféle bevallatlan imádat fűzi: örömmel adja életét is érte a könyv végén. Ezt a vonulatot, ezt a lélektani réteget Wenders kísérteties, nem tolakodó módon, filmje fő tartalmává tette (egyetlen magyar kritikus nem figyelt rá fel!). Az Idegenek a vonaton úri középosztálybeli hőse ugyanilyen boldog izgalommal kerül gyanús múltú (és jövőjű) kalandor-szélhámos barátja varázskörébe. Érzelmileg, lelkileg majd minden Highsmith-férfihősnek méltatlan barátjához van köze, nem feleségéhez vagy partnernőjéhez. A feleséggyilkosság a bűnügyi film és regény egyik fő motívuma. Highsmith azonban kicsit mélyebbre tekint, le a terrárium iszaprétegébe: férfihőseinek épp feleségük akadályozza a szexuális és érzelmi életét, meg sem tudnak születni a nők szigorú terrorja alatt, de nem azért, mert ezek a nők gonoszok: azért, mert nők. Mert egy férfi csak egy másik férfiben lelhet méltó társra (főképp, ha ez a társ méltatlan hozzá!).

A Highsmith-ről szóló minden tanulmány, a vele készült minden interjú firtatja regényhőseinek feltételezhető homoszexualitását. (Sőt, a mindig magányosan élő írónő önéletrajzi motívumaira is célozgatnak. ) Nem biztos, hogy jogosan: inkább aszexualitás, hidegség, vagy hamu alá szorított érzelmi élet jellemzi őket. A Kétarcú január Athénban tengő-lengő hőse egyszercsak összeakad egy nála idősebb amerikaival. Megmagyarázhatatlan vonzalom és lappangó gyűlölet sodorja hozzá. Jelképes apát talál benne. Ettől kezdve Oidipuszként mindketten azon igyekeznek, hogy megtartsák, (megszerezzék) az apa fiatal feleségét, de fordított Oidipuszként végül véletlenül, de közösen megölik az asszonyt. (Természetesen épp a knosszoszi labirintusban). Ez a könyv közepén történik, s utána zseniális detektívregény-paródiába hajlik a történet: jelképes apa és jelképes fiú a fél világot beutazva üldözi egymást, de ahelyett, hogy az erősebb vagy szerencsésebb megölné a másikat, állandóan kimenekíti a mindkettőjüket üldöző külvilág (a rendőrség) hatalmából.

Ugyanilyen buzgalommal vizsgálja a filmtörténet a Hitchcock-hősök frigiditá-sát és impotenciáját. Pedig a Psychoban, a Madarakban vagy a Vertigóban is kicsit többről van szó, nem testi, hanem gyógyíthatatlan lelki frigiditásról, s amikor Hitchcock direktebben ábrázolja a frigiditást, szájbarágós, iskolás filmet csinál, a Marnie-t. Ahhoz egyébként, hogy Patricia Highsmith könyveiből bűnügyi filmet lehessen csinálni, erőszakosan meg kell változtatni kamara-jellegüket, a belső történetre szándékosan ráfestett, kisrealista, szürke pepecselést. Hitchcock szereti ilyen látszólagos szürke unalommal behálózni a gyanútlan nézőt, de nem véletlen, hogy az Idegenek a vonaton forgatókönyvét épp Chandlerrel íratta meg, aki Highsmithtől teljesen eltérő módon a világ külső rothadásában ábrázolja gyilkossá és gazemberré szennyeződő hőseit. Lélektani kamarajátékot kellene filmre vinni, s Wendersen kívül, aki ezt olyan bravúrosan teszi, hogy a néző látványos üldözési filmben hiszi magát – ezzel csak néhány francia rendező próbálkozott. Furcsa módon legelőször az „új hullám” eszményeitől és eszközeitől jó ihletet merítő René Clément 1960-ban a Tűző napfénnyel, melyben Alain Delon először játszott főszerepet, a fegyelmezetten felsőbbrendű gyilkos, Ripley szerepét. Később a tehetségét vesztő s illusztratívvá vált Claude Autant-Lara A balekkal, majd legutóbb a ragyogó stílusérzékű, de a feszültséget finom szellemességekkel állandóan „szétkuncogó” Michel Deville a Mélyvízzel meg az új hullám eszményeiből és eszközeiből csak az okos cinizmust megőrző Chabrol a Huhog a bagollyal. Hitchcock Chandler segítségével felrobbantja Highsmith kamarajátékát, feledhetetlenül hatásos és vizuális antológiadarabbá nemesült vidámparki feleséggyilkossági csúcsjelenetet kreálva. Ahhoz persze már Hitchcock és nem Chandler tehetségére volt szükség, hogy mégis megmaradjon a szétrobbantott kamaradráma mély belső feszültsége is. Mintha ezzel kísérletezett volna Claude Miller is, amikor egy Highsmith-regényt szürreális hangulatú, víziós befejezéssel „fejelt meg”; a féltékenység tébolyába zuhanó Depardieu menyasszonyi ruhába kényszeríti elvált feleségét, és magával rántja egy hatalmas vízmedencébe. A víztükör nagyot csobban, az uszoda faliórájának mutatói a boldog múltba forognak vissza. Bármilyen tehetséges munka volt is a Mondjátok meg, hogy szeretem..., a nagyot csobbanó víztükör képe tökéletesén ellentéte a highsmith-i művészetnek.

Patricia történeteinek víztükre néma és csendes. Alatta irtózatos dolgok zajlanak. Szem kell hozzá.

 

 

A krimi szégyene

 

„Gyalázat... Ocsmányság... Szégyen...” szavakkal méltatta az írónő a műveiből készült filmeket. Ne legyünk ilyen igényesek. Nyissuk ki a televíziót. Highsmith bután tolakodó és jelentéktelen rendőrfelügyelőit taszító névvel bélyegezte meg. Lassan belenyugszunk, hogy ma az életben nem Hamlet, de Rosencrantz és Guilderstein a főszereplő, s joggal tapsolhatjuk meg az erről szóló színdarabot. De hogy nemcsak az életben, hanem a bűnügyi művekben is? A „krimirajongók” ma mindenütt őket kapják főhősül. Lapozzunk bele találomra a tévéújságba. Pflüger felügyelő – Heinz Schimmel Pfennig... Finke felügyelő – Klaus Schwarzkopf– olvassuk.

Hódolat illet minden filmrendezőt, aki elzárja a televíziót, és filmre próbálja vinni Patrícia Highsmith valamelyik könyvét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5444