KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/szeptember
• Kovács István: Lengyel legendák Wajda és a Mennyegző
• Jancsó Miklós: A mi Hamu és gyémántunk
• Bikácsy Gergely: Titkos utazások a kékruhás nővel Michel Deville portréjához
• Klaniczay Gábor: Hol lakik a gonosz? Ördögök
• Kovács András Bálint: A „szoft-horror” Populáris mítosz Magyarországon
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Feloldozás nélkül Pesaro

• Jeles András: Büntető – század Jegyzetlapok
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Tréfák Mladá Boleslav
TELEVÍZÓ
• Baló György: Operett-tévé A híradó sztárjai
• György Péter: A korszak tükre
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Hajlakk
• Tamás Amaryllis: Rembetiko
• Zalán Vince: Dagály
• Fáber András: Robotzsaru
• Schubert Gusztáv: Bécs, 1938
• Székely Gabriella: Nem látni és megszeretni
• Kovács András Bálint: Halálos fegyver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Pesaro

Feloldozás nélkül

Koltai Ágnes

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Pesaro, ez az amúgy is szerény, minden külsőségtől, közönségcsalogató látványosságtól mentes fesztivál – mely hagyományosan nemzeti filmgyártások, jellegzetes irányzatok, filmiskolák fóruma – fegyelmezetten ünnepelte negyedszázados évfordulóját. A huszonötödik esztendő számvetésre adott alkalmat: visszapillantást a felkarolt rendezőkre, emlékezést azokra a „csodálatos hatvanas évekre”, s futó pillantást az elmúlt év néhány jelentősnek ítélt filmjére. Pesaro a maga módján ünnepelt: tarka programmal (az összes nagy európai filmnemzet, a francia, a szovjet, az angol, a spanyol, továbbá az indiai, a kínai és az amerikai filmgyártás képviseltette magát, nem éppen kiemelkedő művekkel), amit ráadásul a szeszélyes politika kiszámíthatatlan fordulatai is befolyásoltak. Idén ugyanis a politika betolakodott a fesztiválra. A véletlenek különös játéka lehetett, hogy a lengyel film (Kie¶lowski Tízparancsolat: Kilencedik) bemutatója szinte egybeesett a Szolidaritás parlamenti választási győzelmével; hogy a Tienanmen téri véres leszámolás egy nappal előzte meg a kínai film itteni premierjét; s a szovjet produkciókat is az éppen soros nemzetiségi zavargások tették aktuálissá.

Meglehet, Kelet-Európa csak nekünk, az errefelé élőknek, a reménybeli változások várományosainak fontos, de talán nem teljesen hiú ábránd, hogy az itt készült műalkotások az egész világ részévé válhatnak. Krzysztof Kielow¶ki tíz filmből álló sorozata, mely a Tízparancsolat téziseire épül, minden bizonynyal a nyolcvanas évek európai filmkultúrájának egyik fontos műve. A sorozat első darabja, a Rövidfilm az ölésről az Európai Filmdíjat nyerte el, a második, a Rövidfilm a szerelemről több fesztivál programjában szerepelt (a Kie¶lowski-életműbemutatón nálunk is láthatták), s most kezdi meg nemzetközi karrierjét a harmadik darab, a Tízparancsolat: Kilencedik. A rendező a lengyel televízió megbízásából készítette el (mindössze egy év alatt!) a Tízparancsolat erkölcsi törvényeit újraértelmező sorozatát. Különös vállalkozás (a mélyen katolikus Lengyelországban természetesen más közönsége, környezete van ennek a szellemi küzdelemnek), akkor is, ha Kieąlowski a tőle megszokott racionalitással, morális egyensúlyigénnyel formálta meg a témát. Az eddig látott három filmnek a valláserkölcshöz kevés köze van: min-dennapian frivol történetek. A Tízparancsolat: Kilencedik nagyon távolról a „Ne paráználkodj! „erkölcsi imperatívuszához kötődik. Ne paráználkodj! – milyen könnyű kijelenteni a szentenciát, s milyen könnyű a vétkesre (a filmben a házasságtörő feleségre) ráolvasni bűnét, de vajon meddig kell senyvedni egy megfakult törvénytől, egy megfakult, életerejét vesztett kapcsolattól? Mindhalálig? – de hol van már a Mennyek Országa?! Krzysztof Kie¶lowski, aki az elmúlt tíz évben politikai és társadalmi tézisfilmeket forgatott, köztük olyan kiemelkedő műveket mint az Amatőr, a Befejezés nélkülés a Véletlen, Tízparancsolat-parafrázisában azt fogalmazza és mutatja meg, hogy nincs az a törvény, erkölcsi parancsolat, amely ne az emberben foganna és születne újjá. A bűn és a bűnhődés földi esemény, s nem mennyei vagy pokolbéli. Ahogy vetkezni, úgy feloldozni is csak az ember tud. Kie¶lowski történetei azt a kihívóan egyszerű igazságot rejtik magukban, hogy ember és ember között a vétek és a megbocsátás szoros kapocs, olyasmi, ami nélkül a lélek ellustulna, elhalna.

Krzysztof Kie¶lowski az elmúlt években átvette Krzysztof Zanussitól a „lengyel film élő lelkiismerete” szerepét. Ez az erkölcsi alapállás (imperatívusz, ahogy egy Zanussi-film címe mondja) az emberi érzések megítélésénél sem változott. Nem utalhatjuk magunkat semmilyen isteni fennsőbbségre – vallja a rendező –, mi, földi halandók tegyünk különbséget jó és rossz között. A bűn nem csupán bűnhődést, hanem feloldozást is vonhat maga után, s az emberi kapcsolatokban az a szép, hogy mi dönthetünk e kettő között.

„A peresztrojka mozija” – ezzel a hangzatos jelzővel illetik a külföldi (nyugati) lapok az elmúlt három évben készült szovjet filmeket. Ilyen tipikus „peresztrojka mozi” Alekszandr Surin 1988-ban forgatott filmje, a Gyújtógatók. Kora reggeli ébresztő egy városka leányintézetében. Élesen felcsattanó hang – valamelyik fásult tanáré – a folyosó mélyén, a lányok még jobban befúrják magukat oltalmazó párnáikba. Hirtelen egyikük kipattan az ágyból, széles vállú, kemény arcú csapzott szőke, felránt egy megszeppent feketét, lekever neki két hatalmas pofont, majd arcába rúg, s mint akinek megvolt a frissítő tornája, könnyedén visszalépdel. Kombinés lányok zavart közönye kíséri a ceremóniát, arcukon látszik: lassan már unják a mindennapos verekedést. Pedig ezzel a pofozkodással tudják csak elkezdeni a napot. „Tanulj és fejlődj, a peresztrojka ezt követeli tőled” – olvashatják a lányok, akár naponta többször is az elmaradhatatlan buzdító feliratot, ám a világ számukra egyszerre szűkebb és tágabb. Amit ez a változást sejtető szlogen megjelenít, nekik érdektelen. Az ő világuk szűkre szabott – mert csak a térdükön buggyosodó, lábszárukon harmonikázó flórharisnyát, az ormótlan bakancsot, az állandóan hidegvizes fürdőszobát kapták –, de végtelenül tág is, hisz képzeletükben a szabadság rikítóan színes. Talán mégsem elég színes, gondolhatja kalandja végén Szása, a verekedős szőke tigris. A lány ugyanis egy napon megszökik (előtte bosszúból felgyújt egy bódét), elindul, hogy megkeresse a messzi sivatagban élő anyját és nagyanyját. A rideg intézet, a színlelésre vagy meghunyászkodásra kényszerítő összezártság, a jótékony magány hiánya apránként őrli fel a lányokat, s mire Szása kijut innen, a romlás virága gyökeret eresztett benne. A lány Odüsszeiája elnyújtott, kiszámított, és bizonyos filmes konvenciókat túlzottan is tiszteletben tartóan frappáns, mégis erőteljes: meglepetten tapasztalhatjuk, hogy ez az eldurvított kislány milyen jól eligazodik. Szása egy rideg és durva világ törvényei szerint már felnőtté érett, ki is léphet az életbe, ahol aztán magára hagyják, egészen a végső pillanatig, a halálig. Kétarcú mű a Gyújtogatók, első fele (az intézet és a szökés) kemény, fegyelmezett, apró, finom megfigyelésekkel teli, olyan hangvételű, ami talán még a „peresztrojka-filmek” között is ritka, második fele (a bolyongás a sivatagban) azonban furcsa díszként ékeskedik a sok nyomorú-ságon. Mintha a rendező maga sem tudott volna mit kezdeni azzal az elemi erejű ridegséggel, durvasággal, amely a film első részét uralja. Elküldte hősnőjét a sivatagba meghalni – pedig a homok és a szomjúság aligha kegyetlenebb, undokabb az intézetnél, a reménytelen jövőnél, a nehéz lábbelinél és a mindenkin egyformán lógó télikabátnál.

Szovjet filmekben szokatlan finomsággal nem csupán a „peresztrojka mozijában” találkozhatunk. Úgy tűnik, ezek a filmek visszanyúltak egy létező, de hivatalosan sohasem kedvelt szovjet filmes hagyományhoz. Egy korai gyöngyszemet Pesaroban is felhoztak a feledtetés mélyéből: Mihail Kálik 1968-ban forgatott Szerelem című filmjét. Ennek a kisjátékfilmnek mindössze annyi a története, hogy egy szerelmespár kóborol Moszkvában. Szeretnének néhány meghitt órát együtt tölteni, sehol sem találnak azonban csendes zugot. Összebújnak a parkban, de jön a rendőr és igazoltatja őket, az étterem zajos és cseppet sem intim, egy oltalmat nyújtó lépcsőházból a boszorkány küllemű és hanghordozású házmesternő kergeti el a párt, végül újra a parkba tévednek. Ülnek csalódottan a hajnali szürkületben, s tán már nem is szeretik egymást. Már nem bújnak össze, a kezüket sem nyújtják egymásnak. Idegenek lettek, tekintetük üres, mint akik már semmit sem várnak az élettől. A szomorú, megalázó téblá-bolást röpke interjúk szakítják meg, a kamera ráközelít egy-egy emberre a moszkvai utcán, férfiak, nők, szépek és csúnyák, ráérősek és sietősek. A rendező mindegyiktől megkérdezi: szerinte mi az a szerelem? A tétova, szégyenlős mondatfoszlányok, a buta nyerítések, a sejtelmes mosolyok és az olyan „sokatmondó” válaszok, mint hogy „ó, a szerelem olyan csodálatos dolog, hogy nem is lehet beszélni róla”, némán kísérik a férfi és a nő egyre fáradtabb bolyongását. A táska minden órával nehezebb, a tűsarkú cipő elviselhetetlenül szorít. De a rend éber őrei és a megfellebbezhetetlen házmesternő nem engedi megpihenni őket. Hát ilyen a szerelem!

Szeretnénk hinni, hogy Kie¶lowski, Surin és Kalik filmje nem csupán azért lehet fontos és érdekes a kívülállók számára, mert egy távoli, kicsit talán barbárán egzotikus életvitelről mutatnak meg valamit. Ezeket a filmeket látva remélhetőleg sokakban tudatosodik, hogy a világ valójában egy és oszthatatlan, s ma már minden túl közel van: a lengyel erkölcsi bizonytalanság éppúgy, mint a szovjet válság és a kínai sortűz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5469