KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/szeptember
• Kovács István: Lengyel legendák Wajda és a Mennyegző
• Jancsó Miklós: A mi Hamu és gyémántunk
• Bikácsy Gergely: Titkos utazások a kékruhás nővel Michel Deville portréjához
• Klaniczay Gábor: Hol lakik a gonosz? Ördögök
• Kovács András Bálint: A „szoft-horror” Populáris mítosz Magyarországon
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Feloldozás nélkül Pesaro

• Jeles András: Büntető – század Jegyzetlapok
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Tréfák Mladá Boleslav
TELEVÍZÓ
• Baló György: Operett-tévé A híradó sztárjai
• György Péter: A korszak tükre
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Hajlakk
• Tamás Amaryllis: Rembetiko
• Zalán Vince: Dagály
• Fáber András: Robotzsaru
• Schubert Gusztáv: Bécs, 1938
• Székely Gabriella: Nem látni és megszeretni
• Kovács András Bálint: Halálos fegyver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dagály

Zalán Vince

 

Az eltűnt, majd megtalált mosolyok filmje, mondhatnánk a ma divatos szlogen-fogalmazásmód frappáns felületességét utánozva az ausztrál Gilliam Armstrong alkotásáról, melynek fő színtere egy kis, óceánparti település, annak is lakókocsikból álló, komfortos szegénynegyede. Valójában szomorkás mű. Szomorkás, mert a rendező maga is elérzékenyül a történettől: egy fiatal anya elhagyja leánygyermekét, majd, évek múltán, véletlenül ráakad s – kellő bonyodalmak után – egymásra találnak, együtt folytatják életüket. Szomorkás, mert ennek az elérzékenyült-ségnek a tónusa uralja a képsorokat.

Nem, Gilliam Armstrong előadásmódjában nincs semmi ízléstelen, netán giccses. Ellenkezőleg: kifejezetten mértéktartó. A rockzene csak annyit szól, amennyi szükséges, a falu kanbuliján pénzért vetkőző anya csak addig vetkőzik, amíg..., a sírásból nem lesz zokogás, a részegségből okádás, a szerelmeskedésből szexjelenet, és sorolhatnánk tovább a példákat. De hát tudjuk: a mértéktartás nemcsak a bölcsesség, a megfontolt életstratégia jellemzője lehet, hanem a középszeré is. A tisztességes, jószándékú középszeré, amely mindenről csak annyit mond, amennyit már mindenki tud, s amely hangulattá desztillálja a szenvedélyt, miközben az érzelmek uralmának dicsőségét zengi. Ilymódon mértéktartó, lektűrfilm a Dagály is. Szereplőinek szomorkás mosolya olyan ismerős, mintha nem is egy távoli földrész filmrendezőjének kamerája láttatná velünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5476