KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/szeptember
• Kovács István: Lengyel legendák Wajda és a Mennyegző
• Jancsó Miklós: A mi Hamu és gyémántunk
• Bikácsy Gergely: Titkos utazások a kékruhás nővel Michel Deville portréjához
• Klaniczay Gábor: Hol lakik a gonosz? Ördögök
• Kovács András Bálint: A „szoft-horror” Populáris mítosz Magyarországon
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Feloldozás nélkül Pesaro

• Jeles András: Büntető – század Jegyzetlapok
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Tréfák Mladá Boleslav
TELEVÍZÓ
• Baló György: Operett-tévé A híradó sztárjai
• György Péter: A korszak tükre
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Hajlakk
• Tamás Amaryllis: Rembetiko
• Zalán Vince: Dagály
• Fáber András: Robotzsaru
• Schubert Gusztáv: Bécs, 1938
• Székely Gabriella: Nem látni és megszeretni
• Kovács András Bálint: Halálos fegyver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A híradó sztárjai

Operett-tévé

Baló György

 

Nem értem. Komolyan mondom, nem értem. De hogy mit nem értek, ehhez néhány bekezdésnyi türelmet kell kérnem.

A televízió Amerika bálványa, mítosza, legendája, mindene. Kenyér és só, cukor és fagylalt, kábítószer és alkohol egyszerre. Magányűző, könyvűző, gondűző, társűző. Persze: nálunk is. Csak ott annyival hatékonyabban, amennyivel minden hatékonyabb.

Oldalakon át lehetne citálni a statisztikákat, naponta hány órát tölt egy „átlag” (tehát nem létező) amerikai a képernyő előtt; egy év alatt hány hirdetést, hány gyilkosságot lát. Akadnak újabb, nehezebben hozzáférhető adatok a tempó gyorsulásáról; az átlagos hosszúságú snittek, képkompozíciók, beállítások rövidüléséről. Hogy a képek mit mutatnak? Ez – sajnos – nem túlságosan lényeges. A tartalmi aggodalmakról tehát nyomtatásban szíveskedjen értekezni az értékekért hadakozó tollforgató.

Talán nem köztudott, hogy az Egyesült Államok elsősorban infrastruktúrájával magaslik a világ fölé. Ez ritkán szerepel a gazdasági adatokban. Az infrastruktúrán belül is megkülönböztetett helye van a táv- és hírközlésnek, a műsorszórásnak. (Menetrendszerű repülőgépekről telefonálni lehet, egy-egy nagyobb városban az autórádiót tekergetve 25-30 URH-adót számolhat az ember.) Az amerikai háztartások nagy többsége havi 15-50 dollárért (ez a helytől is függ) megvásárolhatja egy 52 csatornás televíziós kábelrendszer szolgáltatásait. És az 52 csatorna többsége folyamatosan, a nap 24 órájában sugároz műsort. Ez a 15-50 dollár egy autógyári munkás 1-3 órai bére. (Ha az ember mindezt Budapesten írja, eszébe jut az a mondás, amely állítólag a közelmúlt egyik magyar miniszterelnökétől származik, s így szól: „Már lassan hétfőn sem lehet bekapcsolni a televíziót. Már akkor is adás van”...)

Ott tartottam, hogy nem értem. A kábelcsatornák nagy része mára szakosodott: viszonylag új (1-2-3 éves) filmeket vetítenek; divat- és tárgybemutatóval egybekötött folyamatos televíziós árurendelés folyik; avagy éppen az amerikai kongresszus, tehát a szenátus és a képviselőház egy-egy ülését közvetítik, természetesen élőben s ez a csatorna (C-Span) természetesen ingyenes.

A háztartásoknak majdnem a felében működik már videókészülék, sok helyen több is. A videó és a sokcsatornás kábel elterjedése tisztességgel sokkolta a piacot addig uraló három nagy kereskedelmi hálózatot. (ABC, CBS, NBC). E dollármilliárdokat forgató üzleti vállalkozások főnökei csak rövid ideig engedhették meg maguknak, hogy legyintsenek a videó- és kábelfenyegetésekre. Úgy látták, mindenképpen marad két nagy üzlet, amelyben senki nem versenyezhet velük: a sportközvetítések és a híradók. A híradókhoz rendkívüli apparátusra, szervezetre, technikára és tőkére van szükség, a világot átfogó tudósítóhálózatra. Az Egyesült Államok nemzetközi sportágaknak számító amerikai futball, baseball és kosárlabda profi bajnokságának éves közvetítési jogáért lassan többet kell fizetni, mint egy teljes olimpiáért.

A nagy hálózatok sportmonopóliuma még majdnem érintetlen, bár időközben beindult egy csak sportot sugárzó kábelcsatorna (ESPN), a profi box nagy slágereit, mindenekelőtt Mike Tyson nehézsúlyú világbajnok mérkőzéseit pedig immár rendre a játékfilmekre szakosodott HBO (Home Box Office) közvetíti. Szóval a sportot is „kikezdte” már a kábel.

A híradózás viszont időközben amolyan tömegkommunikációs hadszíntérré vált. A nagy hálózatok három, egymástól független átkaroló hadművelettel kényszerülnek szembenézni: a szerény költségvetési támogatásból és magán- illetve közadakozásból működő PBS (Public Broadcasting System) egyórás napi híradót indított, amely tulajdonképpen egy híradó és egy háttérműsor kombinációja; ma már minden amerikai helyi adó (tehát amely csak egy-egy városnak, körzetnek sugározza műsorát) két saját híradót is sugároz naponta, egy félórásat 18 órakor és egy órásat 23 órakor; és immár nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában is fogható a kizárólag híradókat és információs műsorokat sugárzó CNN (Cable News Network, amely pédául George Bush amerikai elnök magyarországi látogatása alkalmával 131 munkatársával képviseltette magát Budapesten...). A nagy hálózatok reggelenként kétórás híradókat szolgáltatnak (7 és 9 között, ezeket mindenütt lehet látni az országban), esti híradójuk félórás, és folyamatosan nő a háttérműsorok, dokumentumvállalkozások aránya. A CBS News nemrég Nightwatch címen éjjel 2-4 között indított kétórás híradót.

Bocsánatot kérek: ennyi kellett hozzá, hogy érthető legyen, mit nem értek. Azt nem értem, hogyan sikerült a sistergő híradós hadszínteret, amely ellentmondásos és elgondolkoztató, de mindenképpen izgalmas és pattogó – szóval, hogyan sikerülhetett ezt nagycsoportos operetté varázsolniuk a Broadcast News című film alkotóinak? Micsoda kettős profizmus (filmes és televíziós) kell hozzá, hogy a jövő (híradók esetében ez a következő félnap) megjósolhatatlansága a filmen menetrendszerű unalommá váljék, hogy váratlan pillanat ebben a filmben körülbelül olyan gyakorisággal szerepeljen, mint mondjuk kukoricakonzerv a közértekben mostanában. A magyar változat szövegéért felelős alkotók, érzésem szerint sikerrel birkózhatnak meg ezzel a magaslattal.

Mindjárt a film elején mindent megtudhatunk. Megjelenik ez a felirat: Music: Bill Conti – a magyar hang: „zene – Bili Konti” (Ha valaki nem értené...) – amikor azonban rögtön ezután következik: Casting – a magyar hang nem mond semmit, miért is mondana, hiszen a szereposztó rendező kulcsfigurája a filmnek. Ennél egy fokkal zavaróbb, hogy azt a szót: anchorman – bemondónak fordítják, holott egészen másról van szó: az anchorman műsorvezető, vitavezető, moderátor, televíziós újságíró, mindenképpen olyan szereplője a képernyőnek (Budapesten is), aki minden szavát maga írja. Bemondó az amerikai televíziózásban többnyire nem is létezik, hiszen a műsorok és hirdetések pillanatnyi szünet nélkül követik egymást. Ez az „anchorman”-bemondó márcsak azért is tévedés, mert három nagy kereskedelmi hálózatnál a híradó „anchorman”-je egyben főszerkesztő is... Ehhez képest szinte elhanyagolható, hogy a „producer”-t szerkesztővé magyarítják. Esetünkben ugyanis a producer legalább annyira rendező, mint szerkesztő, aki anyagilag is tejhatalmú gazdája produkciójának.

De elismerem: ez a filozofálás szőrszálhasogatás az említésre alig méltó show kapcsán. Adott egy kedves, preposztfeminista hölgy, aki mindig is televíziós producer szeretett volna lenni, s mit tesz a forgatókönyv, az is lesz, méghozzá szigorú, szorgalmas, lelkes, tisztességes. Ennek megfelelően szakmai sikereit magánélete nem képes elviselni. Annak érdekében, hogy ezt a nehéz életutat mindenki követni tudja, hősnőnk néhányszor sírva fakad a vásznon, de a második ilyen után már tudható, hogy ő igazából így összpontosít. Adott egy jelentős tárgyi tudással rendelkező riporter, kedvelhető, profi, – de sajnos a képernyőn „nem működik”, s amikor életében először végre műsorvezetőként is felolvashatná a saját maga által kitűnően megírt híreket, a stúdió, a műsor és a riporter élete is izzadságrevübe fullad. Szerencsére van nyertesünk is: magas, szőke férfi, felemás tudással. Nők és nézők bálványa, felületes, tisztességtelen, önbizalma szinte átlyukasztja a képernyőt, sikerre ítéltetett. Megtudhatjuk azt is, de ez nem túlságosan lényeges, hogy ez a fentiek alapján bizonyíthatóan minden ízében eredeti történet Washingtonban játszódik, ahol ez a helyi adó részben a helyi nagyérdemű figyelméért verseng, részben – s e körül bonyolódik a történet – a vélhetően New York-ban székelő központ adásához szolgáltat egy-egy sztorit.

A „központ” maga Jack Nicholson, akit hosszabb ideig csak a „nagy” híradó műsorvezetőjeként tisztelhetünk a filmben, végül személyesen is megjelenik néhány pillanatra, hogy saját kezűleg bocsásson el embereket a helyi szervezettől. Az ambiciózus hölgy természetesen (magányos) főnök lesz; a riporter az Egyesült Allamok túloldalán talál magának állást; a bálvány Londonba megy, tudósítónak. Évek múlva találkoznak, s ki hinné, mindenki az, ami.

Ezek után – mit kap az ember a pénzéért? (New Yorkban néhány hete 7 dollárra emelték a mozijegy árát, Spielberg legújabb s állítólag most már aztán igazán utolsó Indiana Jones-a 19 nap alatt hozott össze százmillió dollárt a pénztáraknál, és ez minden idők rekordja.) Aki mégis elszánja magát, hogy a Broadcast Newst megnézze, végül is bepillanthat egy súlyához és szerepéhez képest méltatlanul ritkán filmre kerülő világba, amely aggasztó hatékonyságggal befolyásolja életünket. Magam szívesen követtem egy szakmailag sikeres hölgy történetét, és nem szívesen tapasztaltam, hogy magánéletét szigorúan balsorsra ítélték. Magyar megfelelője, gyanítom, alulmaradna a hivatali csatában, de szerelmi házasságot kötne, és nemsokára gyermekáldás érné. Ez is valami: Japánban például nemigen lehet producer egy mégoly tehetséges és szorgalmas hölgy sem. A többi – nem érdekes. Ez a film olyan, mint egy híradó abban az országban, ahol készült: az ember majdnem tudja, mit fog látni (főleg rendőrségi, bűnügyi híreket, mindenféle műfajból) mégis nézi, s ameddig nézi, valamennyire még érdekli is. Mire kiér a moziból, az egészet elfelejtette. Mire hazaér, jön a következő híradó. A tudósításokban rendőrök


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5472