KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/március
KRÓNIKA
• Gaál István: Herczenik Miklós (1930–1985)

• Breitner Miklós: Haldoklik-e a magyarfilm? Ár – költség – haszon
• Breitner Miklós: Interjú Drecin Józseffel a Művelődési Minisztérium államtitkárával Vita a filmgyártásról
• Lugossy László: Fantomgazdaság Vita a filmgyártásról
• Zalán Vince: Egy kelet-európai fotográfus Embriók
• Zsugán István: Arc ellenfényben Beszélgetés Zolnay Pállal
• Almási Miklós: Zsúfolóoptikával Visszaszámlálás
• Schubert Gusztáv: Elvis Presley azt üzente Beszélgetés András Ferenccel
• Bikácsy Gergely: Erosz túszai Az érzékek birodalma
FESZTIVÁL
• Fáber András: Kitörési kísérlerletek Nantes
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Itt élned, halnod kell
• Lukácsy Sándor: Ördögi kísértetek
• Koltai Ágnes: Te már nagykisfiú vagy
• Barna Imre: Káosz
• Barna Imre: A piszkos ügy
• Dés Mihály: Quilombo
• Ardai Zoltán: Az óriás
• Barna Imre: IV. Henrik
• Baló Júlia: Jörgensen, a zsaru
• Hegyi Gyula: Az ágyúgolyó futam
• Kapecz Zsuzsa: Azt mondják, baleset
• Faragó Zsuzsa: Farkasverem
• Hirsch Tibor: Lopják a koporsómat
• Gáti Péter: Hajmeresztő hajnövesztő
TELEVÍZÓ
• Forgács Éva: Sokkolás gyengeárammal A televízió és a képzőművészet
• Nemes Nagy Ágnes: Az új Laodameia Babits drámája a képernyőn
KÖNYV
• Balassa Péter: Egy tanulmánykötet értelme

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita a filmgyártásról

Fantomgazdaság

Lugossy László

Amint a cikkekből is kitűnik: a magyar filmgyártás jelenlegi gazdasági gondjait rendkívül szélsőséges vélemények kísérik. A Filmvilág szívesen ad helyt további véleményeknek, hozzászólásoknak.

 

Gyerekkoromban minden karácsonykor kártyáztunk. Nagyapám adta a bankot. Kockás pokrócot terített az asztalra, összeterelte a családot, s mielőtt lapot osztott volna, kártyapénzt is osztott, csupa kétfillérest. Az ötvenes években lyukas volt a kétfilléres, nagyapám spárgára fűzve tárolta, mint a fokhagymát. Felnőttnek-gyereknek egyenlő kezdő tőke jutott. A játék addig tartott, míg minden lyukas pénz vissza nem került a spárgára. – Nyerni nem lehetett, csak játszani. Ilyen nyersen nagyapám ezt nem mondta ki, csak éppen megtiltotta, hogy a játékosok saját pénzüket is kártyára tegyék, kivéve őt, a bankost. Azt mondta, ez a szabály minket, gyerekeket véd, nehogy eljátsszuk a karácsonyi zsebpénzünket, hiszen az másra kell. Aki mohó volt és minden áron bankot akart ütni, az hamar kiesett a játékból. Aki viszont a játék kedvéért játszott, kis tétekkel kihúzhatta éjfélig is...

A nyolcvanas évek elején lármás vita kezdődött arról, hogy áru-e a kultúra vagy sem. Eleinte nem értettem, miért is vitatkoznak ezen, miért éppen most, és főleg miért csapnak akkora lármát. Mintha nem lenne fontosabb tisztázni való Magyarországon. Miről kell itt elterelni a figyelmet ezzel az ál-elméleti vitával? – Tegyük fel, hogy eldől a nagy kérdés, hogy például a film áru is meg nem is. Akkor mi van? Mi a vita tétje? Merthogy nem semmi, azt azért sejtettem.

Minél kevésbé kultúra ugyanis a film, annál kevésbé felelős érte a kulturális irányítás, illetve minél inkább áru, annál inkább tartozik a gazdasági, de főleg a pénzügyi kormányzat illetékességébe. Továbbá: minél több gazdasági természetű jellemvonás bizonyítható rá a filmszakmára, annál jobban érvényesíthetők itt is a gazdasági, főleg a piaci elvek (rentabilitás, nyereség stb.), illetve annál indokoltabb a gazdasági szabályozók működtetése.

Az ötvenes évek elején hasonló dilemmák fel se vetődhettek, hiszen a kultúra ideológiai teremtménynek számított és így közvetlenül a politika illetékességébe tartozott. Jelentőségének megkérdőjelezése egyet jelentett volna a politika elsődlegességének kétségbe vonásával. – A kulturális intézmények államosításával az állam vállalta magára a kulturális tevékenység költségeit, hogy ingyen jusson kultúrához a dolgozó. Nem is juthatott hozzá másképp, hiszen a fizetését eleve úgy állapították meg, hogy abból magát is alig tudta eltartani, nemhogy a kultúrát. A kultúrát társadalmi szükségletnek ismerték el, amelynek kielégítéséről az állam gondoskodik, mégpedig a társadalom által megtermelt anyagi forrásokból, így szólt az a társadalmi szerződés, amely a magyar filmgyártásra is érvényes volt harminc évig, s amelyet az állam a mai napig nem mondott fel nyíltan, de a nyolcvanas évek elejétől következetesen megszeg. Akármennyire is gazdasági kényszerűségből történik, de az egyezség felmondása csőddel fenyegeti a magyar filmet.

Mi is történt valójában? – Az állami költségvetés 1982-ig kisebb-nagyobb késésekkel, de következetesen emelte a játékfilmgyártás szubvencióját, s ezáltal úgy-ahogy kiegyenlítette az inflációs drágulást, és biztosította az évi körülbelül húsz játékfilm elkészítését. 1982-től kezdve a szubvenciót többé már nem emelték, de a filmszakmában összespórolt különböző tartalékok és mozgósítható pénzek további három évig még fedezték az állandóan emelkedő költségeket. A szubvenció 82-es szinten történt befagyasztását „dinamikus szintentartásnak” keresztelte el az egyre találékonyabb közgazdasági tolvajnyelv. A „dinamikus” kifejezés volt hivatott elfedni a szubvenció reálértékének csökkenését, a „szintentartás” viszont azt akarta elhitetni, hogy az állami támogatás nagyságrendje változatlan. Csakhogy az állami támogatás ezalatt csökkent. Mégpedig nemcsak reálértékben, de abszolút összegben is. Ez úgy történt, hogy a filmszakmai vállalatok 1982-től kezdve már többet fizettek be a költségvetésbe, mint amennyit onnan támogatásként kaptak. Vagyis most már a filmszakma támogatta a költségvetést (1984-ben 85 millióval), mintha legalábbis termelő ágazat lenne. – Ez a fordulat különböző pénzügyi technikák segítségével volt elérhető, elsősorban adóemelésekkel, bérjárulékokkal, filmvállalatok termelői ágazatba sorolásával. Mindez fű alatt történt, senki nem verte nagydobra. Annál hangosabban terjedt a filmszakma állítólagos egymilliárd forintos állami támogatásáról szóló legenda, amely úgy született, hogy a filmvállalatoknak adott szubvencióhoz hozzászámolták a moziknak nyújtott több mint hatszázmilliós támogatás összegét, de természetesen ebből se vonták le a különféle címeken visszafizetett pénzeket, mert akkor kiderült volna, hogy az egész szerkezet, vagyis a filmvállalatok és a mozik állami számlája kevesebb a legendás összeg felénél.

Egyidejűleg dúlt a már említett vita, hogy áru-e a kultúra. A kulturális irányítás leszögezte, hogy szerinte nem az, de ettől még nem lett több a kultúrára fordítható pénz. S ami volt, abból mind kevesebbre futotta. Most már arról kezdtek vitatkozni, hogy a kultúra költségeiből mennyit lehet áthárítani a fogyasztóra. Kiderült, hogy nem túl sokat. A dolgozó emberek fizetését ma is lényegében az ingyenes kulturális szolgáltatásra számítva állapítják meg, de a lakosság így is 12 milliárdot költ kultúrára; igaz, hogy alkoholra ennek a négyszeresét. A filmszakmában is megpróbálkoztak helyáremeléssel, ma az országos átlaghelyár körülbelül 12 forint, de a magyar filmeket átlagosan 6 forintért, egy szimpla fekete áráért vetítik a mozikban, ahol már 2 forint a WC-használati díj.

Igaz ugyan, hogy a helyáremelések után is éppúgy veszteségesek a mozik, mint azelőtt, – de a vita mégsem mondható eredménytelennek. Sikerült ugyanis a mozinézőt a „kulturális gazdálkodás” szempontjából átminősíteni fogyasztóvá, márpedig ahol van fogyasztó, ott piacnak is kell lennie a közelben. Meg is született a piaci modell: a filmgyár termel, a forgalmazók kereskednek, a néző fogyaszt. – Mit fogyaszt? – Árut. – Mi az áru? – A film. – Mi hiányzik még? – Az áru ára. – Akkor mondjuk ki, hogy a filmnek nem költsége van, hanem ára és kész. Ha a mozijegynek lehet ára, miért ne lehetne a filmnek is? – És beindult az ötletgyártás, hogyan lehetne „piacilag” szabályozni a filmszakmát. Hogyan lehetne rentábilisabb az áru? – Dehát miféle áru lehet az a film, amelyet a filmgyár elkészít mondjuk 18 millió forint állami pénzből, hozzáadva legalább kétszáz ember fantáziáját, szakértelmét és munkaidejét, majd ezt az árut a gyár átadja, mondjuk, 500 ezer forintért a forgalmazónak, amely aztán kölcsöndíj fejében kölcsönadja a mozinak, a mozi „eladja” a nézőnek olyan olcsón, hogy az előadás után rohanhat az állami szubvencióért, ha nem akarja bezárni a boltot? Egyáltalán: miféle bolt az, ahol a pult mindkét oldalán az állam áll és elad saját magának? Miféle piac és miféle gazdaság?

Szimulált piac és fantom-gazdaság, amelyet lényegében az ötvenes években meghonosított tervutasítás működtet mindmáig. – Amikor néhány évvel ezelőtt jelentősen visszaesett a mozikban a nézőszám, nem tört ki a pánik pénzügyi körökben, hogy veszélyben a nyereség. Ellenkezőleg, nagy volt a csönd. Jól tudták, hogy egy eleve veszteségre tervezett rendszer fokozott működtetése csak növelheti a veszteségeket. Akkoriban a mozik még a nézőszámmal arányosan kapták az állami szubvenciót, ebből spórolt meg magának a költségvetés, épp a nézőszámcsökkenés „eredményeként”. Ezzel szemben a filmirányítás riadót fújt. Megtervezte a nézőszámemelkedést, ezen belül az arányokat, hogy megyénként hányan és milyen országból való filmet akarjanak megnézni. Ehhez a hamisítatlan tervutasításos módszerhez illesztették a pénzügyi szabályozást, és kópiákkal, dotációval, prémiumokkal, szocialista munkaverseny kiírásával aktívabb nézőtoborzásra bírták rá a mozisokat. Ezt hívják szervezésnek, ami ma nem direkt politikai eszközökkel történik, mint annak idején a tervkölcsönjegyzés. A fantom-piacon megjelent a fantomfogyasztó is, minthogy az eredményeknek a statisztikában is meg kellett mutatkozniuk.

Párhuzamosan a filmeseket is több nézőt vonzó filmek készítésére ösztönözték. De ahogy a párhuzamosok is csak a végtelenben találkoznak, éppúgy nem találkozott a két ösztönzési rendszer, ellenkezőleg: egyre távolabb kerültek egymástól. Amekkora nézőszám a mozisnak már rég prémiumot hoz, a filmkészítőnek még mindig nem hoz egy vasat sem. De a fantom-gazdaság logikája olyan, hogy aki egyszer valamelyik elemét valóságosnak ismeri el, az úgy jár, mint én a kártyában, amikor a lyukas kétfillérről elhittem, hogy nyerhetek vele, és szépen kibuktam a játékból.

A fantom-gazdaságot nehéz megreformálni. Többek között azért, mert nincsen reform árreform nélkül, nálunk viszont, a filmszakmában főleg annak van ára, amit fogyasztunk, vagyis nyersanyagnak, gépnek, energiának, munkaerőnek stb. – ezzel szemben annak, amit előállítunk, vagyis a filmnek csak költségei vannak, mert nincs piac, amely ítéletet mondana a költségekről. – De ne is mondjon!

Ha például az iskolaügyben nem fogadjuk el a piac ítéletét, miért kellene elfogadnunk éppen a film esetében? Tudjuk, hová vezet a piaci logika: filmet importálni olcsóbb, mint gyártani. Vagyis nem szól piaci érv az önálló nemzeti filmgyártás mellett, amelyben egy nemzet mégiscsak magára ismerhet, és mások is ráismerhetnek. Csakhogy a nemzeti azonosságtudatnak nincs pénzben kifejezhető értéke. Rágondolni is rossz, mi lett volna, ha annak idején ingyenes oktatás helyett a jelképes összegű tandíj mellett döntenek, majd ezt később elismerik az oktatás árának, vitát kezdenek arról, hogy áru-e az iskola vagy nem, mennyit lehet áthárítani a költségekből a tanulókra, – végül ott tartanánk, hogy az oktatási reformot is gazdasági logika szerint tervezik meg. Manapság a közgazdasági észjárást különben is igézetében tartja, olyakor meg is szédíti a nagy feladat: hatékony rendet teremteni a különféle társadalmi szférák összekuszált viszonyai között. A kulturális ágazat különösen izgalmas feladatnak tűnik, de ezen belül a filmgyártás egyenesen kínálja magát, hiszen sok benne a gép, a technika és nagyon drágák a költségek, amelyek oly rohamosan nőnek, hogy hathatós állami segítség nélkül a filmgyártás menthetetlenül csődbe jut. Erős a kísértés, hogy ne az állami szubvenció emelésével, hanem a fantom-piac működésével orvosolják a bajokat.

Az elméleti vita elcsendesült, a kulisszák mögött folyik az alkudozás. A politika igyekszik távol tartani magát a kemény csatáktól, amelyet a kulturális kormányzat vív a pénzügyi kormányzattal az inflációs veszteségek pótlásáért. Az erőviszonyok egyenlőtlenek. A kultúra általános leértékelődésének légkörében, a nemzetgazdaság növekvő bajai közepette rosszak az esélyeink, úgy tűnik, hogy a költségvetés újraelosztói csak a kulturális vállalatokat és intézményeket féltik a csődtől, de az ott folyó tevékenység, esetünkben a filmgyártás csődbe jutása nem ejti őket kétségbe.

Ha nem így lenne, már rég reklamálnának, hogy miért csökken a filmszám. De éppúgy nem reklamálnak, mint annak idején, mikor a nézőszám esett. Ez lehet az oka, hogy újabban már nem arról folyik a vita, hogy áru-e a kultúra, hanem arról, hogy mit kell támogatni.

Ha így megy tovább, nem lesz min vitatkozni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 07-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5870