KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/február
• Reményi József Tamás: Szemszám, pirburg, párkáp Idő van
• Koltai Ágnes: A harmincötödik év Beszélgetés Gothár Péterrel
• Greskovits Béla: A szétesettség enciklopédiája Portré helyett
• Csaplár Vilmos: „Amikor úgy érzik, hogy a feladat elvégezetlen”
• Bódy Gábor: Új videóműfajok
• Bódy Gábor: K+ videóprogram; Új videóműfajok – Működési vázlat
• Bódy Gábor: Tüzes angyal Forgatókönyv Valerij Brjuszov regénye alapján
• N. N.: Bio-filmográfia Bódy Gábor
• Bikácsy Gergely: Madagaszkár Hideglelés
• Tőkei Ferenc: A Zarándokének filmen Narajama balladája
• Radevszki Teodor: A legenda szelleme Higasijamai beszélgetés Imamura Sohejjel
• Báron György: A játék határai Vera Chytilová filmjeiről
• Pošová Kateřina: Humorral vagy gúnyosan Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Polidor, Cretinetti és Roberti-Leone Pordenone
• Zalán Vince: Protézis-erkölcs Mannheim
• Székely Gabriella: A hátrányos helyzetű svájciak Nyon

• Bikácsy Gergely: Az álomjátékos Jacques Rivette portréjához
• N. N.: Jacques Rivette filmjei
• Böszörményi Géza: A Kitton-rejtély
• N. N.: Buster Keaton jelentősebb filmjei
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Juliette sorsa
• Upor László: Frances
• Kapecz Zsuzsa: Kék villám
• Harmat György: Balekok
• Hegyi Gyula: Szexmisszió
• Hegyi Gyula: A selyemfiú
• Gáti Péter: A bosszúállás ideje
• Baló Júlia: Poszeidon katasztrófa
• Vida János: A-Q hiteles története
• Faragó Zsuzsa: Mátyás, az igazságos
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

„Amikor úgy érzik, hogy a feladat elvégezetlen”

Csaplár Vilmos

Magnóbeszélgetés a Hamlet tévéfelvételei közben; Győr, 1981

 

1981-ben, még az Új Tükör rovatszerkesztőjeként azzal a szándékkal indítottam el a magnetofonomat, hogy majd cikk lesz belőle a lapomnak. Aztán inkább Gábor rendezői jegyzeteit közöltük – rövidebb, egyszerűbb volt a dolog. Ez a tekercs, egy órányi beszélgetés szunnyadt. El is felejtettem, csak valami derengett a halála utáni első napokban, még annyi kitartásom se volt, hogy keressem. Most, hogy a Filmvilágnak nem mondtam nemet a fölkérésre, kínlódtam valamitől, valami sötét folt is van bennem, sötét anyag, és nem tudtam írni. Képtelen voltam érezni, hogy amit most a barátomról – aki egyszer csak halott lett – írok, írnék, írhatnék, az kell.

Hallgatni kezdtem a tekercset. Innen a halálán túlról nézve már persze más. Én úgy érzem, hogy ezeket a részleteket kiemelve; ez igen, ez ő, az élete, a munkája, az agya járása. Arra gondoltam, hogy a Filmvilág talán elfogadja ezt tőlem hozzájárulásként a rá való emlékezésre; emlékezésre?

Néha fésültem, az ismétlődéseket kiiktattam. A körüljárásokat, amik a terjedelmet nyújtották csak. Ahol tartalmi rövidítéssel éltem az összehúzás okán – igyekeztem inkább nem –, ott három pontot tettem, ahol meg egész részeket ugrottam át, ott pontsorral jelöltem, hogy a beszélgetés részleteiről van szó.

 

Bódy Gábor:...Én rögtön Cserhalmi Gyurira gondoltam, akivel, mint tudod, régi munkabarátság fűz össze. Éppen most ünnepeljük a munkakapcsolatunk tizedik évfordulóját... Vele összetalálkoztam, mondtam neki, hogy itt ez a színházi lehetőség. Kivel dolgozzam? Én nem fogok ide csak úgy lejönni. Vele csinálnék szívesen színházat. Kérdeztem, hogy mit? Elkezdtünk összevissza dumálni. Hogy ő valami romantikusat szeretne játszani. Victor Hugónak A királyasszony lovagját. Jó ötlet. Az tényleg semmi más, csak egy neoromantikus emberi történet. Mint színház jó ötlet. De nekem ez nem tetszett. Épp azért, mert nem vagyok színházrendező. Ha minden évben rendeznék egyet vagy kettőt, akkor most megcsinálnám Gyurival A királyasszony lovagját, utána a Tartuffe-öt, bármit. De ez nem volt az a telitalálat. A dolog aludt. Akkor egyszer, amikor Verát (Bódy felesége; A szerk.) kísértem ki – autóval volt itt, ment vissza Németországba – megbeszéltük, hogy lejövök vele Győrig. Innen vonattal megyek vissza, hogy legalább addig is együtt leszünk. És aznap reggel, amikor felkeltem, és mentünk Győrbe, úgy ébredtem fel félálomba, hogy Hamlet. Hamlet, Gyurival. Nem egyszerűen ezzel a névvel, hogy Hamlet, hanem két dolgot álmodtam meg. Az egyik, hogy ki Hamlet atyjának szelleme, ami rendezői probléma, hogy hogy jelenítsék meg. A másik egy szó. Tipikus álom, amit lehetetlen lefordítani a józan hétköznap nyelvére, csak álmunkban érezzük fontosnak, s ha fölébredünk, banálisnak érezzük... Ilyen álom volt az, hogy én azt álmodtam meg, hogy mi a Hamlet titka. Két titkot álmodtam meg. Hogy ki az atyja szelleme és a másik, hogy miért van Hamletnek bűntudata? Tudniillik bűntudata van az egész darab folyamán. Miért: mert fiú. Ez így elmondva semmi. Ez egy álom volt.

Csaplár Vilmos: És ki az apja szelleme, mit álmodtál?

Bódy Gábor: Ez egy teljesen más dolog. Már nem is álom volt, hanem ébredéskor gondoltam rá. Ki is hagytam a rendezésből éppen ezért. Aztán megírtam egy tanulmányban. Hogy meg lehet úgy rendezni a Hamlet atyja szellemét, hogy azok az ő fiúbarátai, katona pajtásai, akik az ő kába, álmos lelkiismeretét akarják felébreszteni, és egy ilyen provokatív viccel fölveszik az apja páncélját, és ezek az ő barátai, akik őt megkísértik. És ebbe az egész tettsorozatba belerántják. Egyébként megnéztem, a szöveg alapján eljátszható.

Csaplár Vilmos: Mint egy vicc?

Bódy Gábor: Nem mint vicc, hanem mint provokáció. Hogy egy ilyen kába, zavaros alakot, mint ez a Hamlet, aki tépelődik, tanulgat, félálomban van, olvasgat, egyszerűen berántsák a napi cselekvésbe.

Csaplár Vilmos: Miért akarták őt berántani?

Bódy Gábor: Hát lehetséges, hogy azért, mert nem jó a politikai vezetés, a nagybácsi nem jó vonalat vezet. Vagy őáltala akarnak előbbre jutni, tehát lehetne egy konkrét összeesküvésnek is venni, ami történik. Ilyen szempontból is végiggondoltam a darabot. Végiggondolható, mint ahogy a legtöbb Shakespeare-darab ilyen, a legtöbb királydráma erről szól, a hatalomátvételről.

Csaplár Vilmos: De hát végül is csak Fortinbras profitál ebből az egész bosszúállásból. Mindazok, akik beindították ezt az általad tettsorozatnak nevezett valamit, nem profitálnak belőle.

Bódy Gábor: Persze, mert Hamlet meghal. Elveszti a játszmát. De ez nem szükségszerű. Hamlet különben nyugodtan nyerhetne. Van két drámai vétsége, amit, ha nem követne el, nyerhetne, viszont akkor nem lenne Hamlet, hanem ő lenne IV. Henrik vagy V. Henrik, tehát egy királydráma lenne a sok közül, a hatalomátvételről, ami Shakespeare korában tényleges történelmi realitás volt.

Csaplár Vilmos: Mi a két vétség?

Bódy Gábor: Egy külső és egy belső. A külső, összeesküvői értelemben elkövetett vétsége az, hogy elfogadja a király által közvetített kihívást a párbajra Laertesszel. Akkor ő már a katonatiszt-csoport élén áll, a néphangulat a király ellen van, a király mellett már senki nem áll, csak az egy piperkőc Ossrik, meg ez a megkergült Laertes, tehát hogyha ő ténylegesen célra törne, akkor el tudná érni. Ebben a helyzetben ő nem a királyt öli meg, hanem beugrik egy ilyen kis izének, hogy menjen párbajozni...

Csaplár Vilmos: Melyik a belső?

Bódy Gábor: A belső ezzel kapcsolatos. Amit maga a király elmond többször a darabban, a nagylelkűsége. Amit úgy mondhatunk egy későbbi szóval, hogy a romantikussága. A szövegben van benn ez többször, a király gúnyosan mondja, hogy amilyen nagylelkű, ez visszamenve hübrisz, egy bizonyos eltúlzottság, a cselekvésnek az eltúlzottsága. Minden cselekvését eltúlozza, túllő a célon, magyarul. Ami szintén ebben a Laertes-dologban is kijön. Na most várjál, a belső vétség még. Egy másik oldalról nézve nem véletlen, hogy ez Laertes figurájával kapcsolatos. A belső vétség az, hogy egy abszolút normális családot tönkretesz és megöl. Ezt a Hamlet-rendezések, amikről én tudok, soha nem hozzák ki. Eleinte én se gondoltam ezt, csak a darab rendezése közben.

Csaplár Vilmos: Mert Poloniust udvaroncnak tartják, aki a rossz oldalon áll.

Bódy Gábor: Igen, és az egész családját is. Holott az a normális család. Polonius, akinek van egy nagyon normális, kedves fia és kedves lánya. És Hamlet először is a lányát, mint nőt, megalázza. Őt tévedésből a papa, a nagybácsi helyett leszúrja (nevet), és utána még a fiát is. Még jó, hogy meghal, el is kell halnia. Ebbe ne menjünk bele, ez tanulmány.

Csaplár Vilmos: Én inkább azt akartam kérdezni tőled, hogy azt mondtad, álom....

Bódy Gábor: De nem lényeges.

Csaplár Vilmos: De az, hogy az álmodat ébren elfogadod-e, vagy nem, az tudatos. Te elfogadtad, hogy a Hamletet rendezd meg.

Bódy Gábor: Ebben benne volt rögtön Gyuri. Ezt hozzá kell tenni.

Csaplár Vilmos: És te is benne voltál. Hogy voltál te benne?

Bódy Gábor: Hadd mondjam hozzá, hogy ez nem érv, nem misztifikáció. Az álom az ösztönök gyakorlatoztatása egy lehetséges célra.

Csaplár Vilmos: Az ember egy kicsit misztikus alkat, és amit álmodik, azt komolyan veszi.

Bódy Gábor: Mindegy, hogy az álom hisz nekünk, vagy mi az álomnak. Egy álom az figyelmeztet bennünket, hogy az ösztönök szintjére érkezett le valami, amit csak a fejedben forgattál.

………………………………………………………

Csaplár Vilmos: Egyszer, amikor beszélgettünk a Hamletről, hogy azt fogod megrendezni, azt mondtad, hogy van benne egy elvégzetlen feladat. Mi ez?

Bódy Gábor: Lenni.

Csaplár Vilmos: Ismerjük. „Lenni vagy nem lenni.”

Bódy Gábor: Nem. A lenni. Elvégzetlen feladat a levés. Lenni.

Csaplár Vilmos: Hol? Ki? Milyen értelemben?

Bódy Gábor: Mindenkinek lenni. (Italtöltés csorgása.) Ennek Hamlet a negatív példája. Közben fejlődtem odáig, hogy őbenne is negatív hőst látok.

Csaplár Vilmos: Hamlet egy nemlevő?

Bódy Gábor: Egy szerencsétlen alak.

Csaplár Vilmos: Tulajdonképpen a bukását törvényszerűnek akarod bemutatni?

Bódy Gábor: Nem akarom a törvényszerűségét bemutatni. Az lenne a moralizmus. Hanem az ő személyének a fontosságát demonstrálom azzal, hogy ezt rendezem. Közben nem veszítem el szem elől, hogy lássam: negatív hős.

Csaplár Vilmos: Mikor lenne pozitív?

Bódy Gábor: Hogyha lenne. (Nevet) Ami neki nem sikerül.

Csaplár Vilmos: Mit kéne ahhoz csinálnia, hogy legyen? Azzal szemben, amit csinál a darabban.

Bódy Gábor: Hát ezt nem tudom. Ezen nem gondolkoztam. Több megoldás is van. Ha konkrétan az ő sztorijáról beszélünk, rengeteg mást is csinálhatna. Mehetne Wittembergába, annak ellenére, hogy a papája nem engedi. Megölhetné a papáját, pontosabban a nagybátyját, szóval ezt a trónbitorlót. Oféliával kezdhetne félrevonult, boldog családi, szerelmi életet. A levésnek vannak módozatai a Hamleten belül is, elrejtve. Ezt a gyilkosan öngyilkos nemlétet választja. Vagy ezt rója rá a sors.

Csaplár Vilmos: Az utóbbi évtizedekben nagyon is fölkapott Shakespeare-dráma ez. Lázasan rendezték újra meg újra.

Bódy Gábor: Nem, ennél többet is mondhatnék. Egész furcsa, ahogy elkezdtem rendezni, érzem, hogy a Hamlet a levegőben van. De szerintem nem az utóbbi tíz év problematikája, hanem az utóbbi száz évnek a problematikája. Ilyen értelemben még a Psychével is egybe lehet vetni, egy egész korszaknak paradigmája a Hamlet. És nem én választottam annak, hanem ez az. Hogy miért? Azért, mert az értelmiségi racionális gondolkodásnak egy nagyon sikeres megfogalmazása. Ösztönös, előzetes, éppen ezért nagyon bátor megfogalmazása. Tulajdonképpen az, hogy a spekulatív létből hogy lehet átmenni a cselekvésbe.

Csaplár Vilmos: Vagy pedig hogy minden korszakban, amikor úgy érzik, hogy a feladat elvégezetlen, és nem is tudják elvégezni, csak belebukni tudnak, egyúttal átélik, hogy mi is a feladat, mit kéne csinálni, a történeten keresztül ezt akarják megértetni? Mert a feladat elvégezetlen marad a darab végén is. És nem is tudjuk meg, hogy mi ez a feladat.

Bódy Gábor: Nahát ő elvégzi a feladatát, mert a királyt megöli. Csak ő is belepusztul. Meg körülötte mindenki.

Csaplár Vilmos: De addigra, mire ez megtörténik a Hamletben, mindenki elpusztul, tehát nem a feladatot végzi el, hanem valami mást végez be. A feladatot akkor végezné el, ha a király elpusztulna, és ő életben maradna, nem?

Bódy Gábor: Akkor végezné el sikeresen, így is elvégzi.

Csaplár Vilmos: A sikertelen feladatelvégzés is feladatelvégzés?

Bódy Gábor: Nem, szóval ez itt megint egy obligát dolog. Ha csak ez a feladata lenne. Az irodalomtörténészek nagyon jól tudják, hogy ennek az angol bosszúdráma, sőt a senecai bosszúdráma az előzménye, ezt írta tovább Shakespeare a maga tudatával, a maga körülményei közt. Ha ez egyszerűen bosszúdráma maradna, akkor nem lenne érdekes. Tehát nem lehet a darabot, a feladatot így megérteni, nem lehet jelentőssé tenni, mert akkor ez egy bosszúdráma lenne. Nem attól fontos számunkra, hogy a feladatot elvégzi, hanem hogy ki az, aki ezt a feladatot kapja, ezt a bosszúfeladatot. Az, hogy ezt egy értelmiségi kapja. Egy filozófus. Én azt az alcímet adtam a darabnak, amit a televízióban ki is fogok írni, hogy a fegyveres filozófus. Ilyen értelemben gondoltam végig a cselekményt. És azt, hogy mindaz, amit az ember gondol, az a cselekvés, a fegyverek nyelvén elkezd megszólalni...

 

Csaplár Vilmos: A színházi rendezést együtt a filmrendezéssel normális, folyamatos lehetőségnek tartod elvileg, vagy néha kirándul egy filmrendező a színházba?

Bódy Gábor: Én nem tartom magamat elsősorban filmrendezőnek. Sem színházrendezőnek. Tulajdonképpen dilettánsnak tartom magamat mind a két vonalon, aki gondolati megoldásoknak a közlésére törekszik. Foglalkoztat egy opera rendezésének a gondolata is. Sőt, magának a zeneszerzésnek a gondolata is. (Nevet.)

Csaplár Vilmos: Ez azt jelenti, hogy mindegy, hogy mit, csak rendezni, valamilyen egységet teremteni a dolgok közt?

Bódy Gábor: Én írásnak tekintem. Az, hogy az írásból rendezés lesz, az külső körülmények és bizonyos pragmatikus gyakorlati rendszer elsajátításának az eredménye. Tehát tulajdonképpen írásról, kifejezésről van szó.

Csaplár Vilmos: Véletlen-e az, hogy a filmjeid kevés kivétellel irodalmi művek nyomán indultak el, nem te írtad az alapműveket, csak értelmezted, rendezted azokat?

Bódy Gábor: Számomra nem jelent nehézséget társat találni, közösséget a múltbeli alakokkal, mint esetleg ez másoknak jelent. Én egyáltalán nem érzem ezt a távolságot.

Csaplár Vilmos: Bízol a kultúrában? Mint egy meglévő jelrendszerben. Bizalmatlan vagy az ismeretlennel szemben, amit neked kéne először leütnöd, azzal a hanggal szemben?

Bódy Gábor: Hát hiszek is a kultúrában. Könnyen reagálok. A kultúra által közvetített, előttem élt pajtások jelnyomtávjain el tudok indulni, és jól tudom érezni magam. Olykor jobban, mint olyan kortársakkal, akik hús-vér szerint egy időben vagy térben vannak velem, de ezt az összekötöttséget sokkal esetlegesebbnek érzem, és kevésbé valódinak, mint egy ilyen időben – úgy tűnik – visszavonulást. Az időről általában egész másféle képzetem van. Harmadik oldala a kérdésnek, hogy a saját magam analízise arra az eredményre vezetett engem, hogy egyrészt amit magamban eredetinek hittem, azt elég pontosan el tudom választani, hogy mi az, ami bennem tényleg az, s mi az, ami kulturális-genetikusan átöröklött tartalom, és az utóbbit természetesen sokkal erősebben érzem, mint ami bennem eredeti. Nem is tudom, hogy mi az, amit magamban eredetinek tudnék találni. Annak az ismertetőjele az, hogy nem tudom. Amit nem tudok magamról. Mert a tudat éppen ebből a kulturális-genetikus tartalomból jön, és hát ezt más tudja megállapítani, hogy mi bennem az eredeti, s mi nem. Nekem is van erről érzetem, és hogy ezt hogy tudom közvetlenül átvezetni egy műalkotásba, vagy tárgyat formálni, az viszont már nagyban a körülmények szerencsés alakulásának a függvénye. Ezen a film-, színházterületen. Más területen nagyobb szabadságot lehet élvezni... Egy bizonyos igényességből, vagy ha úgy tetszik, hamleti bizonytalanságból fakadóan majdnem mindegy, hogy hol kezdem bonyolítani a történetemet, érted? Végső soron arról van szó, hogy kell egy hitbeli, ha úgy tetszik, álombéli belső mozzanat, hogy most itt kezdjük el. Az affirmáció kijelölése. Annak a pontnak a kijelölése, ahol te elkezdesz fogalmazni, az inkább hitbeli, ösztönös, véletlen vagy jelszerű dolog kell legyen, a te teljesítményed az onnantól kezdve válik mérhetővé, és ilyen értelemben az, hogy eredeti, az számomra nem is létezik. Egyrészt minden eredeti, amit csinálsz, ha ténylegesen a tettnek az útjára lépsz. Akkor az eredetiséget involvál magában. Az, hogy ehhez hozzányúlsz, az viszont... Én ezt technikának tekintem. Hogy az ember pénzt dobjon föl vagy jósoljon. Maga az életünk adottsága, alakulása annyira esetleges, hogy érdemes ahhoz tartani magunkat, amint egy jó kockához. Amit az kidob értéket, hát abból kell elindulni. Azzal közelebb is vagy magadhoz is meg a világegyetemhez is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5897