KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/február
• Reményi József Tamás: Szemszám, pirburg, párkáp Idő van
• Koltai Ágnes: A harmincötödik év Beszélgetés Gothár Péterrel
• Greskovits Béla: A szétesettség enciklopédiája Portré helyett
• Csaplár Vilmos: „Amikor úgy érzik, hogy a feladat elvégezetlen”
• Bódy Gábor: Új videóműfajok
• Bódy Gábor: K+ videóprogram; Új videóműfajok – Működési vázlat
• Bódy Gábor: Tüzes angyal Forgatókönyv Valerij Brjuszov regénye alapján
• N. N.: Bio-filmográfia Bódy Gábor
• Bikácsy Gergely: Madagaszkár Hideglelés
• Tőkei Ferenc: A Zarándokének filmen Narajama balladája
• Radevszki Teodor: A legenda szelleme Higasijamai beszélgetés Imamura Sohejjel
• Báron György: A játék határai Vera Chytilová filmjeiről
• Pošová Kateřina: Humorral vagy gúnyosan Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Polidor, Cretinetti és Roberti-Leone Pordenone
• Zalán Vince: Protézis-erkölcs Mannheim
• Székely Gabriella: A hátrányos helyzetű svájciak Nyon

• Bikácsy Gergely: Az álomjátékos Jacques Rivette portréjához
• N. N.: Jacques Rivette filmjei
• Böszörményi Géza: A Kitton-rejtély
• N. N.: Buster Keaton jelentősebb filmjei
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Juliette sorsa
• Upor László: Frances
• Kapecz Zsuzsa: Kék villám
• Harmat György: Balekok
• Hegyi Gyula: Szexmisszió
• Hegyi Gyula: A selyemfiú
• Gáti Péter: A bosszúállás ideje
• Baló Júlia: Poszeidon katasztrófa
• Vida János: A-Q hiteles története
• Faragó Zsuzsa: Mátyás, az igazságos
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Narajama balladája

A Zarándokének filmen

Tőkei Ferenc

 

1956-ban nyert meg egy pályázatot Tanulmány a Narajama-dalokról című novellájával Fukazava Hicsiró, hogy azután éveken át ontsa jobbnál jobb írásait a régi s a mai Japánról, a japán múlt és jelen karakterisztikus egybefonódottságáról, a régi japán erkölcsök továbbéléséről. A Tanulmány..., amely magyarul Zarándokének címmel jelent meg s aratott nagy sikert, remekmű. Az ironikus eredeti címmel s egész stílusával egy félig-meddig fiktív múltba helyezve mondja el, miképpen készül fel O-Rin (Rin anyó) arra, hogy – noha teljesen egészséges – korához illően a Narajama-hegyre vigyék fel meghalni, s miképpen cipeli fel őt hátán a fia, követve a szokást, amelyhez illőn majd egyszer őt magát is így viszi fel a hegyre az ő fia. A novella hűvös tárgyilagossággal, rendkívüli mértéktartással és eleganciával szól a „szokásnak” való alávetettség, a sors alázatos elfogadása, az önfeladás híres japán „erényéről”, éppen finom és költői megfogalmazásával nyújtva felrázó erejű kritikáját a jelent is átható japán múltnak. Fukazava Hicsirónak erről a remekéről, valamint hasonló problémákkal viaskodó más műveiről annak idején egy kis írásban röviden elmondtam a véleményemet, így aztán most, amikor Imamura Sohej Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmje a Zarándokének látható változatát ígéri a magyar közönségnek is, engem kértek fel, írjak a filmről e hasábokon.

Megnéztem hát a filmet másodszor is, és most már biztos vagyok benne, amit első látásra (a japán filmhéten) még csak gyanítottam: hogy óriási melléfogásról van szó, amelynek következtében Imamura filmjének alig van köze Fukazava remekművéhez. Pedig a filmben „minden benne van”, ami csak a novellában olvasható, sőt még több is. Ráadásul csaknem minden többletről azt lehet mondani, hogy Fukazavától való: vagy más novellából, vagy úgy, hogy a Zarándokének rövid utalásait fejleszti tovább, részletezi. E gondos kompilálás és „továbbfejlesztés” filmvásznon látható eredménye: visszataszítóan naturalista giccs.

„Fukazava Hicsiró elbeszélései alapján írta és rendezte Imamura Sohej” – olvassuk a főcímen. Ez a módszer nagyon elterjedt a filmgyártásban, de nagyon ritkán jár művészi sikerrel. Még leginkább akkor van valami művészi hozama, ha rosszul sikerült vagy töredékes eredeti műveket fűz össze csokorba. Ha azonban az eredeti művek esztétikai mércével mérhető műalkotások, akkor ez az „alapján”-módszer csak egészen kivételes esetekben hoz létre új műalkotást. Képzeljük csak el, mit nyújtana nekünk az a rendező, aki mondjuk „Maupassant novellái alapján” vagy éppenséggel „Shakespeare tragédiái alapján” alkotna filmet. Nos, Imamura ezt tette. Úgy látszik, kevésnek találta a Fukazava egy-egy novellájában lelt „anyagot”, kevésnek az egy-egy műben mértékarányos meghökkentést, összegyűjtött hát belőlük egy „egész estére” valót, belegyömöszölve mindet a Zarándokének keretébe. Imamura ugyanis nem tud róla, hogy a műalkotás mindig műfaji törvények szerint valósul meg, s ezeket a törvényeket éppen a remekművek valósítják meg, sőt teremtik vagy teremtik újjá. Messzire vezetne, ha itt, most a filmművészet műfaji problémáit kezdenénk feszegetni. Ezúttal elég leszögeznünk: műfajilag sikerült novellákból egy-egy filmet vagy mondjuk kisfilm-ciklust lehet csinálni, több novella összegyúrásából a film aligha teremthet új esztétikai minőséget. Emlékezetem szerint „Csehov elbeszélései alapján” is – noha nagyon finom kézzel kompilálták – csak tisztes munka született, nem remekmű. Egyetlen kivétel jut most az eszembe: „Krúdy Gyula művei alapján” született a Szindbád, a magyar film egyik remeke, ahhoz azonban – Krúdy írásművészetének műfaji és stiláris sajátosságain túlmenően – Huszárik Zoltán kongeniális tehetsége és szuverén festői látása is elengedhetetlen volt. Nos, Imamurából ez a kongenialitás és szuverén látás teljesen hiányzott (legalábbis e filmjének „alkotásakor”), így aztán a Zarándokének és más Fukazava-novellák költőien sejtelmes, mértéktartóan csattanós, utalásokkal is sokatmondó művészete a filmben átváltozott egy szexszel és horrorral túlzsúfolt, naiv szimbolizmussal és érzelmességgel vegyített naturalista képtelenséggé, az eredeti műveknek az elembertelenedés lehetőségeire és tendenciáira való figyelmeztetése pedig egy elállatiasodott világ törvényeinek alázatos, önfeladó elfogadásává. Amit Fukazava művészete a japán hagyomány kritikájában elért, azt Imamura filmje – akarva-akaratlan – lerombolta. Az „alapján” módszerrel való összezsúfolás alapvető hibának bizonyult, s ezen már az sem segít, hogy például a filmben Rin anyó és fia a falu többi lakójával együtt gyilkosnak, sőt voltaképpen többszörös gyilkosnak ábrázolódik, akik tehát a mi fogalmaink szerint bűnükért nyerik el a büntetésüket. A végén minden a legteljesebb rendben van, az életbenmaradás a gyilkosságokkal és „zarándoklatokkal” biztosítva van, megnyugodhatunk, másképp nem történhetett. A film naturalizmusa nem lázit, szentimentalizmusa nem hat ránk. Lehet, hogy „minden műfaj jó”, csakhogy ez a film végül is „unalmas műfajú”.

Végül szóvá kell tennem még egy esztétikai problémát, mert úgy gondolom, szintén tanulságos lehet a magyar filmművészet újabb kísérleteinek megítélésében is. A műfajproblémák iránti intellektuális közömbösségen kívül nagyon elterjedt dolog a stílusproblémák meggondolatlan kezelése is. Még nagyon rangos rendezőink is megengedik vagy elnézik maguknak, hogy műveikbe olyan divatos panelek kerüljenek be –talán közönségcsalogatónak, hiszen piacra kell termelni –, mint például egy kis meztelenség, egy kis horror és hasonlók. Néha csak néhány perces funkciótlan képsorról van szó. Más esetekben, s ez manapság mintha már irányzattá kezdene válni, a visszataszító, a rút ábrázolásában próbálnak meg túllépni minden eddig volt határt. Imamura filmje részleteiben is, egészében is arra kényszerít, hogy föltegyem a kérdést: vannak-e vajon a rút ábrázolásának esztétikai, tehát törvényszerű, átléphetetlen határai.

A művészetben nem létezik és nem is létezhet tabu téma. A mi századunk ráadásul a rútnak, az embertelennek olyan sorozatait produkálta a valóságban, hogy a művészet nem is tehet mást, mint hogy ezek ábrázolásához igyekszik eddig nem látott eszközöket kifejleszteni. És mégis, úgy látszik, talán mégsem a „szépnek” kell szolgálnia, kontrasztjaként kiemelnie a „rútat”, hanem megfordítva, a rút ábrázolásának kellene szolgálni a művészi szépséget, a megtisztulást, a fölemelő élményt, amely nélkül műalkotásról nem beszélhetünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 25-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5903