KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Lengyel filmhét
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Vicsorgó Arany Oroszlánok Velence
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Az egyensúly keresése Magánélet

• Spiró György: A befejezetlen dráma Nyikita Mihalkov filmjei a televízióban
• Báron György: A „speciális visszaesés” Könnyű testi sértés
• Koltai Tamás: Megérkezett a revizor? Délibábok országa
• Kovács István: Történelmi misztériumjáték Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Fábri Zoltán: Emlékezés Nádasdy László (1929–1983)
• Nemes Nagy Ágnes: Lovag-ábránd Excalibur
• Fogarassy Miklós: Utazások egy katonai szükségállapot mélyére Az út
• Barna Imre: Az utolsó t... Az utolsó tangó Párizsban
• Gyárfás Endre: Bölénynyúzók A vadnyugat népköltészete és a westernfilm
LÁTTUK MÉG
• Székely András: Az idő urai
• Koltai Ágnes: Portrék korhű keretben
• Takács Ferenc: A francia hadnagy szeretője
• Kapecz Zsuzsa: Rita asszony menyasszony
• Deli Bálint Attila: Az álarcos lovas legendája
• Zoltán Katalin: Röpke éjszaka
• Greskovits Béla: Csillaghullás
VIDEÓ
• Mihály Éva: Képmagnózgatásaink... Kerekasztal-beszélgetés a videó kulturális felhasználásáról
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Kis magyar lexikonográfia

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Délibábok országa

Megérkezett a revizor?

Koltai Tamás

 

Mészáros Márta A revizort, Gogol drámai remekét átültette Magyarországra. Ez eddig rendben van. Az eljárás nem szorul indoklásra. A remekművek mindig és mindenhol érvényesek. A történeti hűség eszményét abszolutizáló meiningeni színházi irányzat előtt és után számtalanszor helyezték a drámákat a mindenkori előadás jelen idejébe. Bornemisza Péter Magyar Elektrájától Örkény István Molière-ből adaptált Z.sugorijáig tekintélyes a lista. Ezzel a gyakran használt szóval: „adaptálás”, megszereztük a jogot, hogy a klasszikusokat a saját szemünkkel nézzük, még ha ez nálunk több civódással jár is, mint másutt. Ahol az expresszionizmus már a század elején kortárs jelmezekbe öltöztette Shakespeare-t – mint például a német színpadokon –, ott a hasonló gyakorlat ma is kevesebb magyarázatra szorul.

De vigyázzunk. Egy színdarabot átöltöztetni nem elég (persze nem is föltétlenül szükséges). Ha azt várjuk, hogy nekünk szólaljon meg, a jelmezszabóság ebben nem lesz segítségünkre. Mértéket nem a divat szab, hanem a mű szelleme.

Ennyit elvi álláspontunk előzetes tisztázására. És most a kérdés: megérkezett-e Magyarországra Gogol revizora?

Helyszín: egy magyar kisváros; idő: 1883. A polgármestert nem Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkijnak hívják, hanem Thury Mátyásnak. A revizort nem Hlesztakovnak, hanem Karikás Ernőnek. Anna Andrejevna és Marja Antonovna helyett Anna és Mariska. Dobcsinszkij és Bobcsinszkij helyett Dobos és Babos. A polgármesteri rezidencia csinos kis magyar barokk palota, a falon Ferenc József-kép, sűrűn emlegetik Tisza Kálmánt, díszmagyart húznak, csibukoznak. Tyukodi-pajtásként énekelnek, cigányoznak, isznak, verik a hajdút, bankszámla helyett bankkontót mondanak, és ha idéznek, akkor ilyeneket: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.”

Ettől még nem magyar A revizor. Először is, nem értem, hogy miért épp 1883. Azért, hogy elég távol legyen 1983-tól, mégis rárímeljen? A fentebb jelzett külsőségeken kívül semmi sem utal arra, hogy a történelmi 1883 jelent valamit az alkotóknak; nem igyekeznek kitágítani a dráma világát, a film lehetőségeit kihasználva horizontot nyitni a korabeli magyar társadalomra. Ha viszont a dráma belső viszonyaiból indultak ki, még inkább ötletszerűnek látszik a dátum megválasztása, mert a dualizmus időszaka és a fél évszázaddal korábbi orosz valóság vajmi kevés hasonlóságot mutat. Nem is bíbelődnek a hitelesség megteremtésével, sőt örülni látszanak néhány egyszerű anakronizmusnak, az olyanoknak, mint például „arccal a vasút felé”.

Ha már itt tartunk, ejtsünk szót a film dialógusairól és általános verbális készletéről. Semmi kifogásom az ellen, ha Gogoléi helyett új dialógokat írnak, bár meggyőződésem, hogy A revizor elég jól van megírva. Mindamellett elképzelhető, hogy csak a sztorit hagyják meg, és új szöveget írnak hozzá. A hibridmegoldás (fele Gogol, fele más) sem szentségtörés, föltéve, ha az új szöveg jobb, mint a régi. De nem látom be, hogy ha a járásbíró a kutyaszartól bűzlik, az miért jobb, pontosabb, kifejezőbb, mintha hagymától bűzlene (ahogy Gogolnál).

Azt lehet mondani, ez kicsiség. Rendben van, lássunk egy másik példát. A Pestről érkező, hivatalos személynek tartott fiatalember (vélt) rangja: miniszteri biztos. Az egyik hivatalnok megkérdezi, hogy az meg micsoda. A válasz: „Olyan, mint Gogolnál a revizor.” Ez elmegy egy bohózatban vagy abszurd komédiában (legalábbis az utóbbira semmi sem utal a filmben), itt azonban tudomásul kell venni, hogy egyszeriben minden komolytalanná válik, mert egy magyar kisváros hivatalnoka 1883-ban természetesen nem ismerheti Gogolt. E pillanattól kezdve biztos, hogy A revizor eljátszhatatlan, mert éppen akkor, amikor a félelem légkörét kellene megteremteni, hirtelen kioldódik a szituációból a feszültség.

A példák folytathatók. Hlesztakov részeg elkapatottságában Puskint emlegeti legjobb barátjaként, Karikás Ernő „Jani bácsit”, bár Arany János a cselekmény fiktív idején már egy éve halott. Mondjuk, ez csak figyelmetlenség. Számomra a csúcs a következő dialógus. A polgármester-házaspár az ágyában alvó Karikás Ernőt ajnározza. Thury Mátyás jelentőségteljesen feleségére néz: „Elégítsd ki mindenben!” Mire az asszony (megfelelő hangsúllyal): „Rajta leszek.” Nem tudom, lehet-e pirulás nélkül rossz kabarévá silányítani Gogolt.

Rémlik, hogy hallom az ellenérvet: a film nem irodalom. Valóban, nézzük a mozgóképeket. A Délibábok országa, mint a főcímből is megtudjuk, egy esős napon játszódik. Mészáros Márta általános metaforaként használja az esőt és a sarat. Minthogy szünet nélkül esik, a szereplők az utcán és a belső udvaron esernyőkkel közlekednek. Esőben ázik a ház előtt játszó rezesbanda. Latyak folyik az úttesten és a járdán, sárban cuppog a városi közintézményeket körüljáró társaság, dideregnek a kivezényelt gyerekek a Patyomkin-házként fölállított tanoda papírmasé homlokzata mögött, tocsogva pezsgőznek a vendégek finom metszésű poharaikból a pusztai sártengerben. A látvány, ha nem is túl eredeti, mindenesetre hatásos, és stílust ad a filmnek. Az is érthető, hogy ehhez az elképzeléshez jobban illik a fekete-fehér kép, mint a színes. A fekete hivatalnokruhák, a fekete esernyő-erdők, a hajdúk fekete csoportjai, a monoton fekete sár a lábak alatt, s hozzá az eső, a táj, a házak, a belső terek unalmas szürkéje – mindez együtt kétségtelenül markáns, erőteljes képi világ. Ifj. Jancsó Miklós tárgyilagos, mondhatni publicisztikus módon kezeli a kamerát, csak néha veti be iróniáját, amikor a hogarthi csoportozatokba állított tisztviselőket fényképezi, vagy halszemoptika segítségével közelről, torzítva láttatja a szűk sikátorokban előretolva közlekedő esernyőket. Ez utóbbival csak az a baj, hogy gyakran ismétlődik, s egy idő után kiüresedik, az egyforma beállításokból pusztán „vágókép” lesz, dramaturgiai fölépítést, szerkezetet helyettesítő snitt-technika.

A fényképezés ugyanis nem pótolhatja a határozott filmes szemléletet, ami mögött, persze, határozott világszemléletnek kellene lennie. A Délibábok országa nemcsak azért kudarc, mert a (szükségszerűen) szétrobbantott drámai szerkezetet, a színpadi szituációkat nem tudta pótolni megfelelő filmes szerkezettel vagy jelenettechnikával, hanem elsősorban azért, mert nem döntötte el, hogy mi akar lenni: ironikus burleszk vagy veséző szatíra? Az előbbiekhez közelebb áll, de eltekintve attól, hogy ez nemigen felel meg Gogolnak, időnként önmagához is következetlenül, az utóbbihoz közelít. Az olyan, „gemütlich” ötletek például, mint a kétféleképpen – hazafias vevőnek a Gotterhaltét, közönséges fülnek klasszikus dalocskát – zenélő óra, sokkal könnyebb fajsúlyúak, mint a gogoli szövegből kibontakozó infernális képek. A kórházi jelenetben állig gombolkozott, mosolygó hajdúk fekszenek a takarók alatt. Ez lejáratott bohózati geg. A vendégek távoztával betotyognak a rozzant-öreg valódi betegek, egyikük komikusan bóklászva keresi a helyét. Ez tartalmatlan, üres kép, mert csak megmagyarázza a helyzetet, de nem néz a mélyére. Gogolhoz méltó megoldás az volna, ha a szenvedő páriákat kényszerítenék mosolyogni, igazolván a derűs kórházi légkört, amelyben „a betegek úgy gyógyulnak, mint a legyek”.

A revizor komikus eseménysorozata mögött fölsejlő világ, a maga fantasztikus realitásával, sokkal sivárabb, kilátástalanabb, ijesztőbb, mint az a vicclapba illő skicc-sorozat, amelyet a film megjelenít. Az izzasztó helyzetek, kacska jellemek kibontását nem pótolják az olyan fáradt időszerűsítések, mint a polgármesteri hivatal előtti csoport szétoszlatása tűzoltófecskendővel, vagy az ukáz, hogy „írj össze minden tüntetőt és panaszkodót”.

A revizort sokféleképpen lehet adaptálni, csak a félelem érzékeltetése nélkül nem. A lényeg szempontjából mindegy, hogy a félelemnek van-e objektív oka. Ha a polgármester számára a tét nem a hatalom vagy Szibéria, csupán elpanamázott iskola meg a közpénzből fölépített pesti ház, s a botrányt előreláthatóan úgyis el lehet tussolni (megérzésünket a film vége igazolja), akkor hiábavalóak az olyan direkt-didaktikus premier plan kiszólások, mint Tuli Mátyás rajongó szózata Tisza Kálmán portréja előtt őserőről, ősmagyar kardról és tekintetről. Gogol kegyetlen szatírájához képest ez csak bágyadt humor.

S ebben nem Jan Nowicki a hibás. Ő igyekszik igazi magyar polgármester lenni, jól áll rajta a díszmagyar, magyarosan szívja a pipát (a beszédben Rajhona Ádám segíti), parlagian erőteljes figura, zsarnoki és erőszakos, vidéki tespedtségnek, tunyaságnak nyoma sincs rajta. A leghitelesebb, amikor egymaga kitölti a vásznat (rajta időzik legtöbbet a kamera), fülpiszkáló mozdulatának valódi gesztusértéke van, különösen, hogy nem devalválja, csak háromszor adja el, mindig dramaturgiai csúcspontokon. Hlesztakov-Karikást is lengyel színész, mégpedig kitűnő színész, Marek Kondrat játssza (a most is jó Szakácsi Sándor szinkronizálja); figurája tökéletesen gogoli és színész alkatánál fogva tökéletesen lengyel, ami Lengyelországban erénynek számítana, ebben a hangsúlyosan magyar környezetben viszont, ahol pesti uracsot kellene formáznia, inkább hátrány, mert nem látszik pesti uracsnak. Tordai Teri és Rák Kati, önhibájukon kívül, a patent-„vígjátszás” közhelyeit alkalmazzák. Több szerepkínálat színészeknek nem lévén, több alakítás nincs a filmben.

Azaz egy mégis. Mihály, a szolga mint néma hajdú, többször feltűnik, becsületes-bajuszos magyar arcán tömény figyelem, utóbb gyanakvás, egy alkalommal az alvó vendég fölé hajol, „ki vagy te? te vagy a revizor?”, kérdezi izgatottan (vajon miért olyan fontos neki?), majd amikor az álrevizor már lelepleződött, diadalmasan közli, hogy ő kezdettől fogva tudta az igazat. Mire a polgármester ostorral végigveri az udvaron. Most értjük meg a cselekmény áthelyezését térben és időben: ötven évvel az eredeti cselekmény lejátszódása után, Magyarországon megszületett A revizorból hiányzó pozitív hős.

De még nincs vége. Az igazi revizor is megérkezik, Iglódi István játssza, mosolyogva hagyja magát korrumpálni, vasútra száll a közhivatalnokokkal, és Döme Zsolt pattogó zenéjére vidáman kipöfög a képből. Ez olyasmi, mintha Beckett drámája végén egyszercsak betoppanna Godot, és könnyedén odaszólna a két clownnak: „Hé, öcsik, régóta vártok?”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6587