KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/október
KRÓNIKA
• N. N.: Országos Közművelődési Filmfórum Kecskeméten
POSTA
• Németh Zoltán: Hol vetítik a klasszikusokat? Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hol vetítik a klasszikusokat? Válasz

• Pörös Géza: Teremtő ízlés Időszerű beszélgetések a filmklubmozgalomról
PRO ÉS KONTRA
• Báron György: Nehéz szerelem Egymásra nézve
• Spiró György: Kikacsintva Egymásra nézve

• Csala Károly: Egy műfaj jelzései Vörös föld
• Székely András: Jelenetek egy kényszerházasságból Suli-buli
• Bársony Éva: Forgatókönyv-vezénylés Beszélgetés Simó Sándorral
VITA
• Szabó B. István: Mit és hogyan? Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: Aki többet követelt az élettől, mint vajaskenyeret Noteszlapok Rainer Werner Fassbinderről
• N. N.: Rainder Werner Fassbinder filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Az ember és a történelem Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Adj, amit adhatsz
• Jakubovits Anna: Szenvedünk a kamaszkortól
• Lajta Gábor: Montiel özvegye
• Deli Bálint Attila: Újra vissza
• Ardai Zoltán: Pucéran és szabadon
• Harmat György: Hová tűnt Agatha Christie?
• Hollós László: Helyre vagy befutóra
• Greskovits Béla: Az ítélet: halál
• Varga András: Kilenctől ötig
• Zsilka László: Bajtársak
TELEVÍZÓ
• Boros István: „BBC” Budapest Beszélgetés Benda Lászlóval, baló Györggyel és Chrudinák Alajosal
• Csepeli György: ... et circenses A televíziós szórakoztatásról
• Kőháti Zsolt: Bevallani a múltat Tanúkihallgatás
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Filmes könyvek közt Rómában

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A televíziós szórakoztatásról

... et circenses

Csepeli György

 

„A könyveknek és a filmeknek nem szabadna annyit lovagolniuk az élet árnyas és sötét oldalain, inkább olyan témákra kellene átállniuk, amelyek szórakoztatóak és felemelőek” – ezzel az állítással a szociológiai tapasztalatok szerint annál inkább egyetértenek az emberek, minél alacsonyabb az iskolai végzettségük. S mivel országunk felnőtt lakosságának mintegy 75%-a általános iskolánál több osztályt nem járt ki, aligha volna meglepő az idézett állítással kapcsolatos országos egyetértés. Ha igénylistát tennénk a nézők elé, amelyben megjelölhetnék, hogy mit várnak el leginkább a televíziótól, tájékoztatást, művelődést, ismeretet, életvezetési tanácsot avagy szórakozást, a voksok többsége bizonyára az utóbbira esne.

A szórakozó lélek nem ismeri el a valóság fegyelmét maga felett, ehelyett sokszor még kényszerítőbb, de mindenképpen önként vállalt fegyelmet vállal magára. Aronson egyik kísérletében az emberek egyik csoportja pénzért ügyködött egy feladat megoldásán, melyet sanyarú munkaként éltek át. A másik csoport nem kapott pénzt ugyanezen feladat elvégzéséért, s e csoport tagjai élvezetről, örömről, felszabadultságról adtak számot, mert önmagukból merítették az indokokat, szórakozásként fogták fel a feladatot.

A szórakozás így mint játék, a napi kötelmeken kívül lebegő tevékenység jelenik meg előttünk, ahol mindent szabad, de csakis addig a határig, ameddig az eredmény még visszafordítható, a harc újrakezdhető, „Minthavilágban” él a szórakozó, ellentéteképpen a valódi világnak, ahol véresen komolyak a tétek, következményeikkel egyetemben.

Szociológiai feltételektől függetlenül nem mindig és nem mindenki kénytelen átélni munka és játék eme meghasonlottságát. A gyermek életében a kettő még nem válik el élesen, a megkülönböztetés is értelmetlen, hiszen minden pillanat halálosan komoly, ugyanakkor nevetésre is okot adó. A gyermek készül az életre, s míg el nem készül teljesen, szórakozni kötelessége, kötelességei szórakoztatóak. Vannak persze köztünk, akik sosem készülnek el egészen. Többen vagyunk – és többségben – akik ezt bevallani nem tudjuk vagy nem merjük, s félkész életünket készre hazudva dolgozunk, munkálkodunk fegyelmezetten, mohón várva a kikapcsolódás óráját. Kevesen vannak, akik valóban elkészültek, ez többnyire csak utólag, a befejezett életet megítélve derül ki a többiek előtt. A félkész életet élni merők, az örök kísérletezők, a játékot és munkát egybeötvözők nem igénylik a szórakozást mert gyermekek tudtak maradni, felnőtt álarcban írnak, rendeznek, festenek. De nem szórakoznak az elkészültek sem, a próféták, a sorsszabó bölcsek, mert az ő magaslatukról nézvést elveszti értelmét, magasabb egységbe ötvöződik a munka is, a játék is.

A többség viszont szórakozni akar, napi életritmusa csonkaságáért kárpótlást kér. A televízió legszentebb kötelessége ezt a kárpótlást megadni. Elmúltak már azok a történelmi idők, amikor még a közösség rendje vallást-művészetet-munkát-játékot egybeolvasztván, a szabadságot és a rendet egészként volt képes a mindennapok csontvázára felrakni, hogy az eleven kulturális testté változott. Mára a napi munka, az élet feltételeinek újratermelése a jellemző, túlsúlyra jutott a rutin a spontán és alkotó élet felett. Visszafordíthatatlan szociológiai tényről van szó, melyet bírálni lehet ugyan, de azért az a karaván makacsságával halad tovább. Habár eljöhet az idő még, amikor kedvünkre halászhatunk, vadászhatunk, alkothatunk, nemzhetünk, mikor mire adódik majd lehetőség.

Ma azonban még hazug és társadalmilag képmutató a szórakozás és a művészet szembeállítása, mert szétváltak a funkciók, miként szétvált a munka és a játék, közösség és egyén, termelő és terméke, érzés és gondolat. Ez nem jelenti, hogy a szórakoztató programoknak nem kell esztétikai minőségben megjelennie, de jelenti azt, hogy nem minden esztétikai minőség szórakoztató is egyben.

A televízió e törvényt nem megszüntetni, hanem betölteni hivatott. A nézők joga a szórakozó lélek örömeiben való elmerülés, és ez a helyzet, melyből kiindulnunk kell. Ha belegondolok, hallatlan méretű demokratikus lehetőségekről van szó. A szórakozás a maga elsődleges, közvetlen élmény voltában, érzelmi-felszabadító hatásában egységesíteni képes a nézők társadalmilag barázdált rétegeit. Egy-egy sikeres szórakoztató műsor legkisebb közös nevezője az esténként tévé előtt tanyázó emberek millióinak. Az érdeklődési körök, ismeretek, értékek, befogadási ráhangoltságok húzta társadalmi korlátokat leginkább a szórakozás mossa el, országnyi „együttes élmény” varázsába emel sokféleképpen meghatározott embereket – ha pillanatokra csupán. Ezért kell a legfontosabbnak neveznünk a televízió szórakoztató funkcióját, melyet halálosan komolyan szükséges megközelítenünk.

Demokratikus a szórakozás, mert az egységesítő élmény mögött közös hitekre, attitűdökre, magátólértetődőnek vett, közösen vallott előfeltevésekre épít, amikor azok hatalmából egy pillanatra kizökkent ugyan, de csak azért, hogy utána az „aha” élmény megnyugtató felismerésébe beavasson. Az így születő, a megszakítást követően újrakeletkező biztonságérzés szilárdítja a társadalmi egyetértés, az azonos kultúrkörhöz tartozás körét. Csak abban lehet társadalmi hovatartozás okozta különbség, hogy ki, milyen fesztávú kizökkentést visel el, egyébként a szórakoztatás a legszélesebb társadalmi nyilvánosság számára elérhető közös tudati-gondolati alapokra épül. Ezen alapok felmérése, átgondolt hatásba lendítése lenne a legsürgetőbb elméleti feladat. Jelenleg nem világos, hogy mikor kíván a televízió a társadalom szórakoztatója lenni, s mikor hunyorít cinkosan egy-egy csoportra, a beavatottnak véltek szűk körére.

Az sem látszik jelenleg tisztázottnak, hogy számot vetett-e már valahol valaki a műsorkészítők között, hogy sosincs „tiszta” szórakoztatás. A legfelnőttebb kacaj, a legőrjítőbb bolondság mélyén is gondolat lebeg. E gondolatot akarva lehet szolgálni, de meg nem gondolt gondolatként kiszolgálni is lehet. Mégha sem a készítők, sem a nézők nincsenek tudatában, a legártatlanabb tréfa is ártó lehet.

A televízióban jelenleg elburjánoztak a hazai és idegen agyak szülte menekítő, az élet köreit rövidre záró, az adott hétre, hónapra, évre kirótt röhögés, izgalom, andalodás adagokat mérő programok. Ezek a műsorok úgy tesznek, mintha nem volnának tudatában a szórakoztatás terhes felelősségének. Gátlástalanul nyomába szegődnek előítéleteknek, a gyengék, a megkülönböztetettek, a mások elkülönítésére törő indulatoknak. Azonnali, a múló percekre szabott harmóniát árulnak, feledtetnek és kábítanak. S mivel a szórakozás lelkiállapota gyermekiesít, a gondolkodás fékjeit kikapcsolva az érzések hullámain ringat, a méreg közvetlenül hat, felszívódik a lélekbe. Az erőszak, a nyers fölény, az elérhetetlenül távoli csalóka bemutatása, a bornírtan normális, ami egyben az abnormálisra szorongásosan kíváncsi szemlélet is, jellemzi e műsorokat. Láthatunk férfiakat nőkként, bemondókat színészekként, operettprimadonnákat tragikákként, de e megfordítások sorában már ritka, amikor a törpe óriásként, az óriás törpeként tűnik elébünk. Egyáltalán: szűk a szórakozásra rendelt műsorok által befogott élet-tartomány, silány az eszközválaszték.

Ezért nem tehető a televízió felelőssé, mert még nem alakult ki a televíziós szórakoztatás kánonja. E kánon hiányában más tömegkommunikációs eszközökre kitalált műfajok gépies utánzása uralkodik el a képernyőn. Az ókori cirkuszi játékok végképp letűntek, de azok minden kegyetlenségük, az életet a játékba cinikusan belekeverő felelőtlenségük ellenére ki tudták fejezni koruk szellemét. A képernyőn ma felbukkanó cirkuszi, szórakoztató elemek képtelenek a sajátosan televíziós közlési szabályoknak engedelmeskedő jól átgondolt együttessé válni.

Mindez formai probléma, melynek lehető megoldására még visszatérünk. Lényegesebb azonban, hogy hiányozni látszik a tartalomra vonatkozó koncepció. A szórakoztatás feszültségcsillapító, a gondolkodást bekerítő változataival szemben más szellemi igényeket támasztó eszközök igénybevétele látszana kívánatosnak.

Nemigen találunk olyan szórakoztató műsorokat a televízióban, amelyek társadalmi feszültségeket szemelnének ki célpontként, s az élmény izgalmát nem az azonnali nevetés, megkönnyebbülés, elandalodás hatásában kívánnák csillapítani, hanem gondolattá igyekeznének nemesíteni. Televíziónk ritkán – és ha igen, túl közvetlen módon – él a kinevettetés hatalmával. Nem együgyűen erényművelő darabokra gondolunk, hanem arra, hogy megszilárdult, hibás társadalmi működések ellen az egyik legbeváltabb fegyver a szatirikus bemutatás, a nevetés révén történő ellehetetlenítés, amit Majakovszkij tudott felsőfokon művelni. Nem kell félni a tévedés lehetőségétől, hiszen amire az életben valóban szükség van, az elviseli a fölös gúnyt, legfeljebb misztikumából veszít – emberiesül.

Televíziónkban ritka az irónia, az öngúny, ritkán villan felénk a sajátot idegen szemmel láttató tekintet, ami pedig az egyik legrokonszenvesebb szórakoztató beállítódás jele. Túlságosan merev a határ a „komoly” és „vidám” között. Nem kellene a híradóban vicc-ötpercet rendszeresíteni ahhoz, hogy e szelíd, látszólag távolságtartó, de valójában közelítő-bevonó módszerrel közelebb lehessen hozni a nézőt a mögöttes, a maguk valóságában is paradox összefüggésekhez. A komolyság sokszor komolykodássá fajul, s ebben a minőségében lesz akaratlanul nevetséges. Talán Árkus József tudja egyedül – sajnos inkább külpolitikai témájú darabjaiban –, hogy a humor egyben gondolat is.

Ha máshonnan nem, Lear király égzengéses éjszakai magányából ismerjük az udvari bolondot, aki csörgősipkás jelmezében, emberi alaktalanságában, eredendően hazug helyzetében különös kiváltság birtokában egyedüliként megmondhatta az igazat. Igazságát persze a komolyság és játék határán lebegtetve nem kellett feltétlenül szó szerint venni, de a puszta tény, hogy elhangozhatott, tragikus-komikus fénnyel világította meg mindazt, amit a szükségszerűség fél-igazságként vagy nem-igazságként mondathatott csak ki. Bolondozást eleget láthatunk szeszélyes évszakjainkban, de a Bolondot nagyon ritkán. Szava pedig többet ér, mint a Kasszandrák kései igazsága, a jövőt a jelenbe keverő sugárzása.

A szórakoztatás persze nem láthatja el az élményekbe ágyazott meggondolkodtatás funkcióját, de a legszűkebben vett kikapcsolódás által támasztott igények kielégítését sem, ha szegény, sem ötletek, sem anyagiak nem állnak rendelkezésére. Ipar ez, mint iparosodott korunkban minden fontos társadalmi szükségletet kielégítő tevékenység. Talán éppen a nagyüzemi jelleg, ami a televíziós szórakoztatást megkülönbözteti az összes elődjétől. Nyilván fokozottabban kellene élni az ötletkeresés, ötletgyártás másutt jól bevált, ipari módon történő megszervezése adta lehetőségekkel. Az ötletek egybegyűjtését követő munkafolyamat az egybecsiszolás, hangszerelés, logikai felépítés. Írók, ötletadók, az élet hivatásos megfigyelőinek összehangolt együttműködését igényelné ez, melyet nem helyettesíthet a meddő találgatás, a közönség nyakára szabadított félkész, kipróbálatlan, próba-szerencse alapon beváló kabarézuhany. Szükség lenne a kísérletezésre alkalmas közegre, melyen tapasztalati úton és tudatosan lehetne „bemérni”, ellenőrizni a várható hatást, gondosan korrigálva még adás előtt a félrefogásokat, a rossz vagy oda nem illő selejtes elemeket.

Az alapvető kérdés persze itt is túlmutat a technikán. Nincsenek a televízióban – vagy ha voltak, kikoptak – szórakoztató személyiségek. Ezeknek titka korántsem pusztán pszichológiai gyökerű. Fontos ugyan, hogy egyéniségük, önálló világlátásuk, mondandójuk legyen, melyet ha nem mondanak ki, belepusztulnak, de fontosabb ennél a szociológiai összetevő. Csak az válhat szórakoztató személyiséggé, aki képes és tud társadalmi rétegekkel, csoportokkal azonosulni, miközben a közhangulatot visszatükröző társadalmi típussá válik. A hagyományos pesti humor nagy egyéniségei közismerten a kispolgárság szorongásaira, örömeire, beteljesületlen vágyaira építettek, azonosultak közönségükkel, hogy az azonosulhasson velük. Ez a kispolgárság nagyrészt odaveszett a történelem poklában, maradékát sarkaiból kiforgatták a társadalmi változások, mára tehát ez a fajta humor és szórakoztatói beállítódás talaját vesztette. De maga a módszer, a társadalmi csoportok igényeire való odafigyelés, érdekeik szókimondó, mégha nevetésbe oldódó képviselete időtálló, ma nem kellően kamatoztatott.

A pszichológiai rátermettség pusztán nyersanyag, melyből a szórakoztató személyiség szociológiailag érvényes képe kiformálódik. Ezt másképpen mint tudatos válogatás, képzés, módszeres és egyre növekvő számú közönség előtt történő szerepeltetés biztosítása nélkül lehetetlen elképzelni.

A televíziós műsor útján létrehozott szórakoztató élmény talán minden más televíziós élményhez képest a legnagyobb szellemi és anyagi erőfeszítést igényli a készítőktől. Munka ez a javából, melynek gyümölcseit a nézők javuló társadalmi közérzetében, a televízió mint intézmény iránt érzett bizalmában, a játék okozta maradandó örömben láthatjuk viszont. Így a szórakoztatás értelmében vett cirkusz nemcsak mellérendeltje lehet az anyagi biztonságot jelképező kenyérnek, hanem a kenyér élesztőjévé is válhat.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6958