KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A video kihívása

Változatok elekronikus képre

Péterffy András

 

Egy fehér falú, üres teremben egy Buddha-szobor ül, és a vele szemben felállított képernyőn megjelenő arcmását „bámulja”. Ez a furcsa kiállítási tárgy volt a Project ’74 kiállítás egyik szenzációja a Kölnischer Kunstvereinban hat évvel ezelőtt. A világhírű mű szerzője Nam June Paik, zeneszerző, előadó- és képzőművész, a hatvanas, hetvenes évek egyik legjelentősebb avantgárd művésze. Paiknak ezt a művét sokan sokféleképpen értelmezték, de valamennyien a televíziózás, a tévéműsor-fogyasztás kritikáját is benne látták.

 

A hetvenes években nagyhatalommá vált televízió uralma ellen sok művész tiltakozott hasonló gesztussal, sokan világítottak rá manipuláló, torzító szerepére. A „félszemű, süket óriással” szembeni ellenállásnak sok, ma már világosan látható oka volt, ezek közül a legfontosabbak talán a következők:

1. A televízió mindenütt a világon a homogén tájékoztatás és szórakoztatás eszköze – ha országonként különböző szinten, illetve más-más ideológiai alapon valósul is ez meg.

2. A televízió a szórakoztatás és informálás egyéb közösségi formáitól (mozi, koncert, ismeretterjesztő előadás) eltérően nem közösségi élményt ad – jóllehet egyszerre szól széles tömegekhez. Vagyis a televízió egyéni fogyasztókra „tördeli szét” a társadalmat, a műsor a néző magánügye marad.

3. A televízió (hasonlóan a többi technikai kötöttségű információátviteli rendszerhez) személytelen, „élettelen”, a közvetítés „mechanikus naturalizmusa” lehetetlenné teszi az igazi „képes beszédet”, nem tűri a stilizációt.

4. A tömegigény kielégítése miatt differenciálatlanul, egyszerűsítve kénytelen fogalmazni a televízió, ezzel mintegy konzerválja az alacsony művelődési és ízlésszintet. (Meglehet, hogy ezek sommás megállapítások, de lényegüket tekintve ma is helytállóak.)

A néző tehát passzív szemlélője az eseményeknek, hagyja, hogy szórakoztassák vagy informálják, eltűri, hogy befolyásolják – hisz sok választása nincs. Elvben, persze, választás az is, amikor a néző a csatornaváltóhoz nyúl, de mivel a kínálat ott sem lényegesen más, a néző legfeljebb válogat, de nem választ. Nem jelent minőségi változást a kommunikációban az sem, hogy a képernyő szerepe bővül, vagyis vannak olyan szolgáltatások, amelyeket a képernyő közvetít. Érzésem szerint attól még nem lesz jobb a néző közérzete, nem lesz sem aktívabb, sem érdekeltebb, ha a képernyőről olvashatja le az autóbusz-menetrendet vagy a tőzsdei árfolyamokat – legfeljebb még jobban elkényelmesedik.

A tömegkommunikációs eszközök – és így a televízió is – a fejlődésnek ezen a szintjén felismerték, hogy ezt a sajátosan személytelen és féloldalú kommunikációt ki kell bővíteniök, a befogadó reakcióit, közlési igényeit is figyelembe kell venni, sőt építeni kell a tévénéző (rádióhallgató, újságolvasó) igényeire, válaszolni kell kérdéseire, teljesíteni kell a kívánságait. Így jöttek létre az olyan fórumok, mint a kívánságműsor, a tanácsadó szolgálat, a levelesláda műsorok, „lelki klinikák”, a telefonos műsorok, a különböző rendű-rangú vetélkedők.

Látszólag tehát helyreállt a rend, mert lám, az addig passzív befogadók partnerekké váltak, aktívan befolyásolják egy-egy műsor (újság) tartalmát, élő kapcsolat jött létre a közvetítők és befogadók között. Mielőtt ezen örvendezni kezdenénk, hozzá kell tennem, hogy a „befogadóknak” csupán egy-két ezreléke fog tollat a kezébe, vagy hívja fel a szerkesztőséget, akkor is szinte mindig azért, hogy valamilyen sérelmét orvosolják vagy egyszerűen azért, hogy elégítsék ki a szórakozásigényét. Elég végighallgatni egy kívánságműsor címlistáját, vagy a „válaszoló műsorok” problémaözönét, hogy megérezzük: mennyire a magánérdek vezérli a levélírókat. Természetesen ezekre a műsorokra is szükség van, csak nem szabad azzal áltatni magunkat, hogy ezáltal létrejött a valódi kommunikáció.

A kérdés, persze változatlanul az, hogy vajon van-e a tömegkommunikáció korában, a technikai közvetítettségnek ezen a fokán alternatív kommunikációs helyzet, képes-e például a képernyő interaktív szerep betöltésére, van-e olyan új kommunikációs forma, amelyben nem függőségi, hanem partneri viszony alakul ki.

 

 

A videó

 

Bár a hazai köztudatban is kezd már elterjedni a videó, a videózás fogalma, azt hiszem, mégsem haszontalan kifejteni, mit is értünk rajta. A videoberendezés – képmagnó, kamera és monitor együttese – nemcsak a sugárzott műsorok konzerválására alkalmas, mint a kommersz képmagnók többsége, hanem programot is lehet vele készíteni. S ez már minőségi különbség, hisz a dolgok alakítása, a vitákba való beleszólás, a véleménymondás alkotó folyamat. Ennek igénye mindenkiben él, csak éppen élni nem tud vele, hisz nincsenek meg hozzá az eszközei. A videót tehát nem szabad „kicsinyített tévének” tekinteni (mint ahogy az amatőrfilm sem a hivatalos-hivatásos film kicsinyített mása).

Az első önálló, úgynevezett art videó műveket a hordozható képmagnók és kamerák megjelenése idején, úgy tizenöt éve képzőművészek, avantgárd előadóművészek készítették. A már említett Paikon kívül sok képzőművész készített „videokoncepteket”. Ennek a műfajnak jellegzetes példái a szintetizált, modulált, torzított képek, abszurddá fordított kommunikációs helyzetek bemutatása. Az art videó „képromboló korszaka” után jött az „analitikus korszak”; a művészek a vizuális nyelv sajátosságait, a videózás sajátos tükrözési problémáit kezdték elemezni műveikben. Az egyidejűség élményét adó közvetítés, a visszacsatolás lehetősége, a zártláncú rendszerek alkalmasak voltak például a videoidő (vö. filmidő) vizsgálatára. Sokan hoztak létre öntükröző rendszereket, gerjesztett képeket a monitor felé fordított kamerák segítségével. A videoképek bevonultak a modern múzeumokba, ma már sok „klasszikus művet” őriznek a kiállítótermek. Az előadóművészek is előszeretettel alkalmazzák a videót mint reflexív dokumentatív eszközt. (Performance videóval, videokoncert, happeningek.)

Az art videó mellett korán kialakult a szociovideó műfaja, amelyet nem a hivatásos filmesek, tévések kezdtek művelni, hanem szociográfusok, újságírók, amatőrfilmesek készítettek így lábjegyzeteket, lenyomatokat. Alapindítékuk rokon volt az art videó korai műveinek szándékával; az egysíkú tájékoztatás ellenében, a televízió kritikájaként születtek meg. A szociovideó politikus műfaj, közéleti indulata világos, hisz csoport-, illetve rétegérdekeket fogalmaz meg, nyíltan vállalja a konfrontációt. A tények differenciált – de legalábbis sajátos szempontok szerint interpretált – bemutatásán túl az ilyen művek (szerényebben: programok) akcióra késztetik a résztvevőket, cselekvő magatartást provokálnak ki belőlük. Vagyis olyan közéleti megnyilvánulási fórum ez, ahol nemcsak a készítők, de az érintettek is megnyilvánulhatnak. Arra, hogy ezek az akciócsoportok hogyan is működnek, hadd mondjak el egy példát.

Néhány évvel ezelőtt az utrechti egyetem szociológia szakos hallgatói a következő akciót szervezték. Egy lebontásra ítélt öreg városrész lakóinak véleményét rögzítették videóval, és ezt szembesítették az ugyanazon a helyen majdan felépülő modern üzletházkomplexum érdekeltjeinek véleményével. Izgalmas vitát provokáltak, rengeteg embernek adtak lehetőséget a véleménymondásra. Végül – természetesen – nem sikerült a kistulajdonosok egyébként korszerűtlen kis házacskáit a bulldózerektől megmenteni, de a vitákban résztvevőknek legalább abban segített, hogy tudatosan éljék át az életüket, fogalmazzák meg az érdekeiket. A szociovideónak ez a típusa tehát ahhoz a dokumentumfilm-stílushoz hasonlít, amely elsősorban a probléma iránti érzékenység vagy érdekeltség révén vált ki hatást, illetve ezt az érzékenységet fokozza, másfelől az érdekeltséget tudatosítja. (Természetesen a videó adta technikai lehetőségek folytán sokkal dinamikusabban visszacsatolhatók ezek a videoművek, mint a hasonló típusú filmek.)

A szociovideózásnak egy másik típusa a leletmentő, primer dokumentáló videózás. Számos etnográfiai, szociográfiai kutatás folyik ma Magyarországon (például életmódkutatás, lakáskultúra-kutatás, munkásművelődési kísérletek), ezek melléktermékeként olyan videoanyagok is készülnek, amelyeknek forrásértékét igazán csak 30–40 év múlva lehet felbecsülni. (Milyen jó lenne, ha több készülne!)

Rendkívüli szerepe lehetne a videózásnak a pedagógiában is, ahol már használják ugyan ezt a technikát, de a hagyományos (rossz) kioktatófilm-stílust termelik újra, s nem a pedagógiai folyamatba ágyazzák be a videotechnikát, hanem csak eljátszanak, esetleg közvetítenek. Az egész pedagógiában – és nemcsak a művészeti és ízlésnevelésben – nagy jövő vár a videóra, hisz az az interaktív szerep, amit az egész tömegkommunikációból hiányolunk, az iskolában mint közösségben valósulhatna meg.

Hasonlóképpen a terápiában, az önismereti csoportterápiás foglalkozásokon, a kommunikációs gyakorlatokban, a szociodrámában is szinte beláthatatlan segítséget jelent a videó, és számos olyan funkciója lehet a jövőben, amit ma még nem is sejtünk.

A videózás elterjesztését a Balázs Béla Stúdió egyik munkacsoportjában már évekkel ezelőtt kezdeményeztük, a Stúdión belül is, de inkább azon kívül. Az amatőrfilmeseket bátorítottuk arra különböző tanfolyamokon és továbbképzéseken, hogy vállalják a videotechnika kihívását.

Sajnos még ma is csak kevés amatőrfilmes csoportnak van berendezése (nem olcsó mulatság), s ahol van, ott sem mindig a legértelmesebben használják fel (protokollünnepségeket rögzítenek, tévéjátékokat barkácsolnak össze, a technikával bűvészkednek); persze készítettek amatőrfilmesek olyan videodokumentumokat is, amelyek méltók a megőrzésre.

A fentebb vázolt lehetőségek ellenére, tudom, naivitás volna azt hinni, hogy a videózás ugyanolyan tömegek számára jelent majd valamiféle szerepet, mint maga a televízió, aminek tagadásaként létrejött, de vétek volna nem felismerni ezt az alternatívát. Éppen ezért végezetül egy javaslat: a sokféle kezdeményezés, ötlet, szándék összehangolására létre kellene hozni Magyarországon is egy videoközpontot – csak nehogy hivatal váljék belőle!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 56-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7708