KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel

Nem a veszélyt keresem

R. Székely Julianna

 

– Ismeri a filmjeimet? – kérdi Halász Mihály a telefonban.

– Na hallja! – csattanok fel. – Nézem a tévét! A Biszmillahot kétszer láttam, a vietnami filmjét is, aztán az Ültessetek maniókát, a Háború Afrika szarvánt, egy jó pár tévéjátékát...

Mert úgy gondoltam – folytatja kissé bizonytalanabbul –, levetítenék magának egyet-kettőt, mielőtt beszélgetünk. Mondjuk a Tisztelendők-sorozat itáliai darabját vagy a szaharai háborút... Egy operatőrről többet mondanak a filmjei, mint ha egy napig beszélne. Persze, ha látta őket...

Nem is tudom.. Ezeket éppen nem. Illetve csak félig…

– Akkor holnap kettőkor várom a tévé előtt! – vidámodik neki a hangja. Keressen egy alacsony, szőke, szemüveges embert, talpig kék farmerben. Az leszek én.

 

*

 

Nem annyira alacsony és nem annyira szőke, mint vártam. A szemüvege viszont olyan sötét üvegű, hogy teljesen eltakarja a szemét. Később egy pillanatra a homlokára tolja, akkor látom meg, hogy a szeme kék, világoskék, mint a farmerje.

A vetítőben rájövök, hogy ezt a két filmet is láttam. Továbbá rájövök, hogy igazából egyiket sem láttam, sem ezeket, sem a többit: az én fekete-fehér képernyőm legföljebb szerény jelzéseket továbbított e színekre komponált, a színekkel nemcsak a látványt, de fontos információkat is nyújtó képekről. Muszáj lesz vennem egy színes készüléket.

Halász jókedvű.

– Tudja, mi történt tegnap este? – kérdi minden átmenet nélkül, mikor fölkattintja a villanyt. – Miután magával beszéltem, fölhívtam Chrudinákot. Már egész nap hívni akartam, mert eszembe jutott, hogy egy hónap múlva lejár az iráni vízumunk, pedig ott megint forró a helyzet, hallgattam a híreket – szóval ki kéne mennünk. De mielőtt nekikezdtem volna, azt mondja Chrudinák: Nahát, épp téged tárcsáztalak! Te, mondd, nem kéne nekünk Iránba menni?

Mulatságos – bólintok.

– Hogyhogy mulatságos? – méltatlankodik. – Ez nagyszerű és nagyon jellemző! Ismét bebizonyította, hogy Chrudinákkal mennyire egy hullámhosszon vagyunk, mennyire jó a párosunk. A filmezésnél ez borzasztó fontos! Különösen külföldön, teljesen egymásra utalva. Nemcsak arról van szó, hogy ne veszekedjünk, vagy a másik ne horkoljon... Elmesélek még egy esetet, abból jobban meg fogja érteni.

Afrika szarván filmeztük a háborút. Tizenkét napot eltöltöttünk már Etiópiában, mikor úgy döntöttünk: megpróbálunk eljutni a másik két érintetthez is, Szomáliáiba és Eritreába. Addisz-Abebából Damaszkuszba repültünk hát, hogy fölvegyük a kapcsolatot az Eritreai Felszabadítási Fronttal. Csakhogy útközben elvesztek a csomagjaink, pedig Chrudinák még a kézitáskáját is föladta; ott állt egy fogkefe, egy váltás zokni nélkül. Pénzünk alig volt, mert a kiküldetési idő lejárt, már az én saját dollárjaimat fogyasztottuk. Ez eddig semmi különös. Chrudinák viszont még aznap kificamította a bokáját, és elrontotta a gyomrát. Én másnap a szívinfarktus összes tüneteivel dőltem ágynak – amiről később kiderült, hogy egyszerű szívidegesség. Orvost nem akartam hívni, féltem, hogy kórházba vitet, és akkor vége mindennek. Ott feküdtünk hát vigyázzban négy napon át egy szállodai szobában, miközben mindketten arra vártunk, hogy a másik végre kimondja: hagyjuk a fenébe az egészet, és menjünk haza. Erre vártunk, mondom, de egyikünk sem szólt. Negyednapra megkerültek a csomagok, elmúltak az összes tüneteink, elutaztunk Eritreába, Szomáliába, és megcsináltunk egy olyan filmet a háborúról, amilyet senki más a világon. Mert mindenütt ott voltunk, ahol történt valami.

Vagyis ahol lőttek.

– A kettő rendszerint egybeesik. De higgye el, sosem a veszélyt keressük. Ez az, amit szörnyen nehéz megértetni az emberekkel. Pedig Irán legnagyobb olajfinomítójánál – miután előző nap szétverték a kamerámat, és revolvert nyomtak a homlokomnak – Chrudinák nem engedte, hogy fölüljek egy turisták szórakoztatására tartott sétalóra. A ló pedig jámbor volt, én pedig tudok lovagolni. Mégsem engedte megkockáztatni, hogy netán eltörjem a lábam. Ennyire óvatosak vagyunk.

De a kamerával bemegy a tűzvonalba.

– Hát persze. Ez a dolgom. Akkor nincs időm félni, és én különben is úgy érzem, hogy a kamera védettséget ad. Bár a perui operatőr halála Chilében és azóta sajnos még néhány eset nem ezt bizonyítják.

No jó, hagyjuk a félelmet, nyilván mindenki erről faggatja. Engem amúgy is jobban érdekel valami más. Miképp lehetséges, hogy szinte mindenki megengedi, hogy lefilmezze? Nem kapják a kezüket az arcuk elé, nem fordulnak el, legalábbis ritkán. Holott a képmás szent és féltett. És maga gyakran egészen közelről „tüzel”.

Elgondolkozva hintáztatja a székét.

– Látja, ezt még senki sem kérdezte, nem is töprengtem rajta. Hm... Pedig igaz. Talán azért... Igen, azt hiszem, az ember egy idő után megtanulja úgy becserkészni magát a környezetbe, mintha oda tartozna. Mintha a berendezés része volna. Aztán itt ez a farmerviselet. Mindig ezt hordom, akár a bazárba indulok, akár egy miniszterhez, és ez, úgy látszik, jó álca. Nem vesznek benne túl komolyan. Látnak egy átlagos pasast, aki föl van pakolva, mint egy tróger, kamerával, lámpákkal, magnóval – a többit már nem látják, mert nem figyelnek rám. Leköti őket a riporter, különösen, ha az ő nyelvükön szólal meg. Mint Chrudinák.

Maga viszont nem beszél arabul. Honnan tudja, miről folyik a szó, kire kell majd irányítani az objektívet? Egyáltalán hogyan teremt kapcsolatokat olyan országokban, amelyeknek nem ismeri a nyelvét?

– Először is: értek angolul, ez mindenütt sokat segít. Másodszor: nagyjából tudom, miről esik szó, mert ismerem a kérdéseinket, a kételyeinket. Ezen kívül, tudja, én a bal szememet is mindig nyitva tartom. A gép zúgása a fülem mellett megsüketít ugyan, de a bal szemem kilát a kereső mellett, a riportert figyeli vagy a körülöttünk kialakuló szituációt, ránevet vagy rákacsint egy-egy emberre, gyerekre. A kommunikációnak korántsem csak a szó az eszköze. Gesztusokkal, mimikával egész történeteket meséltünk el egymásnak a szaharai katonákkal, és ma már mondatok idéződnek föl bennem, mintha azokkal társalogtunk volna.

Gubbióban, a Tisztelendők forgatásán egy belga turistától tudtam meg, hogy másnap tartják a gyertyák ünnepét. És megérttettem magam a helyi utazási irodában is, ahol egy térképen pontosan elmagyarázták az ünnepség menetét, útvonalát, valamint hogy érdemes fölmásznom a harangtoronyba, mert ott különös módszerrel harangoznak. Ha nem sikerült volna „beszélgetnem” velük, a filmünk nemigen lett volna több egy átlagos interjúnál, szép tájképekkel körítve.

Apropó Tisztelendők. Miért adta át más operatőrnek ezt a sorozatot?

– Az a helyzet... Szóval, összevesztünk Róbert Lászlóval. Nekem a vallás témájáról már meglehetősen kialakult koncepcióm volt. Évek óta gyűjtöttem hozzá az anyagot, mert magam is azt terveztem, hogy filmsorozatot készítek a vallás, a hamis tudat kialakulásáról. Egy régebbi utam adta hozzá az ötletet Új-Guineában. Olyan primitív törzseket találtam, akiknél még kézzelfogható, nyomon követhető ez a folyamat. Ezért is fogadtam örömmel Róbert László ajánlatát – kár, hogy vele nem jött össze az a bizonyos szerencsés páros.

Azért ezt nem egészen értem. Egy összezördülés miatt lemond egy ilyen ritka lehetőségről, távol-keleti utakról, egy népszerű sorozatról? Az operatőr pedig meglehetősen kiszolgáltatott, akkor jut szóhoz, ha akad rendező, aki őt választja munkatársul. Nem fél, hogy megsértődnek magára, hogy munka nélkül maradhat?

Négy évvel ezelőtt bekopogtam a főnökömhöz. Nézd, mondtam, te tudod, hogy én már vagyok valaki ebben a szakmában. Sokat dolgoztam, rangot, nevet szereztem – de érzem, hogy ez a tevékenység kilúgozza az embert. Engedtessék meg, hogy ezután csak azt és azzal vállaljam el, ami tetszik és akit szeretek. Rendben, mondta, magadra vess, ha éhen fogsz halni. És annyiban igaza is lett, hogy azóta nem keresek túl fényesen. De nincs az a pénz, amely megérné, hogy hajszoltan, felkészületlenül essem egyik munkából a másikba, hogy kedvem ellenére dolgozzam, vagy részt vegyek pökhendi, hazug produkciókban, amikben nyoma sincs annak az alázatnak, ami nélkül szerintem tisztességes művet létrehozni lehetetlen.

Egyébként – derül föl – nem vagyok félős természet. Kievickéltem már nehéz helyzetekből... Amik legtöbbjébe saját magamat sodortam.

Ilyen általánosságokkal úgysem elégszem meg.

Rendben, kezdjük hát az elején, ötvenhatos hőzöngések miatt kirúgtak a középiskolából.

– Erős kezdés!

– Egy napig segédmunkásnak álltam egy vegyigyárban, de már másnap fölvett az Iskolai Filmintézet, ahol a főnök maga is ötvenhatos pörzsölt volt. Vágónak szerződtetett, én meg hamarosan, óriási szerencsével, szereztem egy spéci ragasztóprést. Ahhoz fogható akkor nem volt több az országban, bejártam vele a tévéhez is, és örültek nekem, mert amit én ragasztottam meg, az a film többé el nem szakadt. Ismeretségeket kötöttem, úgyhogy hamarosan átvettek segédoperatőrnek és vágóasszisztensnek.

Ez már sima út.

Lett volna. Csakhogy közben novellákat, verseket is írtam, és megalakítottam egy önképzőkört, amelynek olyan tagjai voltak, mint Tandori, Kovásznai, Kurtág... 58–59-et írtunk akkor, a nagy galerikampányok idejét. Mire észbe kaptunk, az aktáinkon ott szerepelt, hogy egzisztencialista galerit alkotunk, és engem kitiltottak Budapestről.

Akkor mihez fogott?

– Kecskemétre mentem, egy kiskörzeti mozihálózathoz. Kaptam egy tizenhatos vetítőt, egy biciklit, azokkal jártam a tanyákra egyötvenes belépti díjért filmet vetíteni. Közben részt vettem az ottani filmstúdió munkájában, havonta elkészítettünk egy hatvanperces híradót Bács-Kiskun megyéről. Elvállaltam egy műsorfüzet szerkesztését is, amit aztán főképp az én tiszteletlen, hajmeresztő filmkritikáim miatt szüntettek meg.

Nem hajszolta túlságosan a pénzt akkoriban sem...

– Nyolcszáz forintot kerestem, plusz ami az író-olvasó találkozókból befolyt. Albérlőtársam volt ugyanis egy kiugrott unitárius lelkész, a kecskeméti Katona József társaság tagja. Beválasztatott engem is, és elintézte, hogy havonta kétszer-háromszor felolvasásokat tartsak. Aztán riszteltünk.

Kíváncsi vagyok, hogyan jutott vissza Budapestre, a Főiskolára.

– Egy huszárvágással. Levelet írtam az MTV párttitkárának, szenvedélyes és megindító hangút, hogy ugyan miért nem lakhatom én végre újra a fővárosban. Két hét múlva visszajöhettem, és fölvettek mint külsős segédoperatőrt. Másfél évig a Falujáró Kamerát csináltam Neumann Lászlóval, akit mesteremnek tartok, közben a művelődésügyi miniszter külön engedélyével leérettségiztem, és jelentkeztem a Főiskolára. 68-ban végeztem Herskó János és Illés György osztályában.

Olvastam valahol, hogy első tévéfilmjének, a Súlyfürdőnek nemcsak operatőre, de forgatókönyvírója is volt.

És tudja, miért? Kényszerűségből, mert kis híján megint elvágtam magam. Tudja, a Főiskolán mindig az első három között szerepeltem az évfolyamban, nagy volt a mellényem. Úgy állítottam be a tévébe is: ide akarok jönni, de semmi kedvem végigmászni a szamárlétrát. Megdühödött a főnököm, azt mondta: csinálhat, Halász, amit akar, előre figyelmeztetem, hogy nem fogom engedni labdába rúgni. Akkor jött az ötlet, hogy saját könyvet írok. Ha elfogadják, nem tehetik meg, hogy ne rám bízzák a fotografálását.

Miért akart mindenáron a tévéhez menni?

– Mert a televízió, bármennyire is lenézett, mégiscsak a leghatékonyabb és legszínesebb terep. Már majdnem azt mondtam: műfaj, pedig hát nem az. És engem ez is izgat. Igyekszem a tévé műfaját megtalálni, ami, nézetem szerint, valami összetett, új dolog. Színház és mozi és happening – igen, a létrehozása közben happening, mert ezer próba között nincs két egyforma, mert a monitoron egy időben többféle aspektusát látom ugyanannak a jelenetnek, és rajtam, azaz a rendezőn múlik, melyiket választjuk. Szóval ez a műfaj kitalálásra vár. Nem nyugodhatunk bele, hogy esténként emberek milliói esztétikailag értéktelen, de legalábbis esetleges, zűrzavaros képi táplálékot kapjanak.

Mindemellett a tévének köszönhetem, hogy a legkülönbözőbb területeken kipróbálhattam magam. Óriási szerencsémre nincs profilom. Sportközvetítéseken kívül, azt hiszem, mindent csináltam már – nem mintha a sportot nem szeretném. Tévéjátékokat, -filmeket, ismeretterjesztést, elektronikus tévéjátékot, rock-show-t, dokumentumfilmet... A kezdet kezdetén egy csomó értéktelenebb dolgot is, persze, jelentéktelen műsorokat. Az az időszak volt mégis az igazi főiskolám. Rutint szerezhettem, kipuhatolhattam a hatás működését, ízlés és ízléstelenség határait.

A hatást mégiscsak a közönségen mérhetné le legjobban az ember. Úgy értem, a valódi, széles közönségen, nem a barátokon, kollégákon.

– Két-három évig munkásszállásokon, klubokban néztem végig a filmjeimet. Látni akartam, mikor állnak fel, mikor szegeződnek a székhez a nézők. És utána pár napig még a villamosokon, autóbuszokon füleltem a véleményeket. Egyébként rémes érzés, hogy nem tudom, kik és hányan nézik végig a munkáimat. Újabban a gépterembe ülök be vetítéskor egy üveg borral, és megkérem a gépészt, nehogy lesötétítse, amit én világosra, vagy kivilágítsa, amit sötétre komponáltam.

Homlokára tolja a szemüvegét, a szemét gyúrja fáradtan.

– Itt állok, tizenöt évi gyakorlattal, sikerekkel a hátam mögött. És a musztervetítéseken ma is csurog a tenyeremről az izzadság, ha tudom, hogy egy-egy gyengébb snitt következik. Meg lehet ezt érteni?!

Tökéletesen.

Nevet.

– De azért lehet abban valami, hogy mi, tévések egy kicsit mind patológiai esetek vagyunk. Egy pszichológiai fölmérés egyszer kimutatta. Engem ugyan éppen nem vizsgáltak, de én sem lennék kivétel. Talán az állandó készenléti állapot miatt.

Most épp mire készül?

– New Yorkba utazom legközelebb Baló Györggyel, a demokrata párti konvencióra. Afféle jutalomút. Azután talán Irán következik... Októberben pedig Szomjas Györggyel elkezdjük forgatni második közös játékfilmünket, a Kopaszkutya címűt. A „kopaszkutya” egy zenekar címerállata. A film régi rockzenészekről szól, akik még ma is játszanak. Már szervezzük a zenekart, íratjuk a zenéket – az előkészületeket is élvezem. Nagyon szeretem ugyanis a rockzenét, ha még nem említettem volna. Egyszóval nincs megállás.

Néha azért csak kikapcsolódik.

Ha nagyon elfáradok, egy ideig nem vállalok semmit. Otthon ülök, olvasok, pótolom a lemaradásokat, időnként berúgok, és főként írok.

Mit ír?

– Mit írnék? Irodalmat. Régebben verseket, novellákat, meséket a Móra Kiadónak. Legújabban egy krimit, feleségemmel közösen.

Mifélét?

– Lélektanit. De szerepel benne a filmezés is.

Mindjárt gondoltam.

– Tudja, az operatőri szakma korhoz kötött. Egy bizonyos időn túl az ember nem bírja tovább fizikailag. Harminckilenc éves vagyok, úgy saccolom, van még tíz-tizenöt évem. Nem árt már most gondolkozni, mi leszek, ha nagy leszek. Egyelőre úgy remélem és hiszem, hogy író.

Nem sajnálná otthagyni a szakmát, amivel rangot szerzett, amit annyi éven át tanult és gyakorolt?

Biztosan sajnálni fogom. De a tényekkel akkor is szembe kell nézni. Különben is, tudja, az operatőrség tulajdonképpen pofonegyszerű mesterség. Ismerni kell pár technikai mutatót, és be kell gyakorolni – mint az írás fogásait vagy a gitárakkordokat. A lényeg sosem ez. A lényeg a szemlélet, a szenvedély, az anyag és a valóság iránti alázat. Akiből ezek hiányoznak, gyakorolhat egy szakmát akármeddig, úgysem fog kiemelkedőt produkálni. Akiben viszont megvan – az sok mindennel megpróbálkozhat ebben a világban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 58-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7709