KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Színes tintákról álmodom

Kettő és még egy Kosztolányi

Galsai Pongrác

 

A film elején valószínűtlenül színes színek gomolygását látjuk, valami derítő oldatban, megvilágítva: először is a legszebbet, a sárgát, aztán a bronzot, ezüstöt, tréfás-lilát, bor-színűt, égő-pirosat s természetesen az aranyat is, amellyel a költő arany-imát írna az édesanyjának...

Ezután Kosztolányi Dezső jelenik meg a vibráló vásznon. Abból a Lumière-t idéző ugra-bugra, szakadékony amatőrfilmből, amely mozgó relikviaként megmaradt róla. Kosztolányi itt a „játékos” Kosztolányit alakítja. A „beteg és torz bohócot”: „Kinek gyomrában kóc”. Az Esti Kornél-os tréfák és a pajzán-dermesztő „Ilona-játékok” értelmi szerzőjét. Egy költő-Buster Keaton idétlenkedik szeretetreméltóan előttünk, a feleségével, a kisfiával, az írógépével, a borzas hajával, a széllel. Kinn, a szabad levegőn. Ahol a mozimasinának elég a fény...

Majd szegény Ádámot látjuk, legalább ötven évvel idősebben. Egy üres vetítőhelyiségben ül, és cigarettázik. Szegénynek erre még futotta az életéből... Ő nézi majd végig előttünk és velünk együtt a Kosztolányi-novellákból készült filmet. Ül ez a kedves, öreg Kosztolányi-klisé, „Copyright by”, félrehajtott fejjel, puha-vizenyős arccal, bevérzett szemmel, a láthatatlan vászonra mered, „kosztolányisan” cigarettázik, s ki tudja, mire gondol, egyáltalán gondol-e valamire?...

Közben Kosztolányi is megszólal. Illetve, ez nem is a költő hangja, hanem Ranódy Lászlóé. A film rendezője olvas fel Kosztolányi mozietűdjéből, oly melegen, meghitten, kísértetiesen raccsolva, mintha maga a költő beszélne...

„Szemedben éles fény legyen a részvét...”

Másfél óra múlva, a film végén majd ezt a mottót hallhatjuk.

A „Mostan színes tintákról álmodom.,.” kezdetű verset a költő gyermekkort idéző ciklusából ismerjük. De még milyen jól! Szinte álmunkból riasztva is végigmondanánk.

E verssor-cím után Ranódy László, a kitűnő olvasó-rendező, a magyar irodalom ihletett „reprodukátora” három közismert Kosztolányi-novellát pörget le. Három remekművet, A kulcsot, a Fürdést és a Kínai kancsót. Ezek némely klasszikus megfogalmazását is könyv nélkül felmondanám.

Csak emlékeztetőül: A kulcs a gyermekkor nagy bálványdőléséről szól. Az első gyógyíthatatlan csalódásról. Egy kisfiú a rettegve szeretett apját fölkeresi a hivatalában, hogy elkérje tőle a kamrakulcsot. S az apát a rengeteg hivatali kaszárnya legfelső emeletén, egy por-, pecsétviasz és vizeletszagú rumliodúban, a falnak fordulva találja. Egy Takács, egy irodamoly, egy senki. Ezt az otthon félve tisztelt családfőt itt mindenki levegőnek nézi, ugrasztja, megalázza, semmibe veszi Az első dicsfényt akkor kapja, amikor a Főnök elbeszélget a kisfiával. E néhány sablonos mondattól a gyerek az apja fölé nő. De milyen szomorú dicsfény ez! A gyereknek jobban fáj, mint a töviskoszorú.

Takács Pistát a filmbéli novellában Suhajda Jancsinak hívják.

Ez a név vezet át a második epizódba.

A Fürdés főhősét ugyanis Suhajda Jancsinak nevezik.

A két gyermekhőst és a szülőket ugyanazok a színészek játsszák.

Miről szól a Fürdés? Azt hiszem, nem kell fejtegetnem. A halálról szól. A halál vakító értelmetlenségéről, váratlanságáról és csendjéről. Egy meggyszín fürdőnadrágos kisfiú, kora délután, az apjával való baljós hancúrozás közben, belefullad a tóba. Ki ez a gyerek? Csak annyit tudunk meg róla, hogy megbukott latinból, s a nyári szünidőben a pótvizsgára készül. Egyébként bárki lehetne: talán a kis Kosztolányi, talán a tízéves Ádám, talán én, vagy aki e sorokat olvassa. Hiszen egy kissé mindnyájan meghalunk vele együtt. Kosztolányi minden novellamozzanata: a villanópor izzású hőség, a fehér ég, az apa dorgatóriuma, az anya szelídsége, az akácfák, a port tapsikoló gyermeksaruk, a kora délutáni üresség, Istenesné, a fürdőasszony neve, a lélekvesztő felől hallatszó kopácsolás – voltaképp a tragédiát készíti elő. Mégsem akarjuk elhinni. Még a tizedik olvasás közben is abban reménykedünk, csoda történik, emlékeink csalnak, valami közben megváltozott a papíron, s a gyerek a végzetes vízbehanyatlás után is befogott orral, prüszkölve, vidáman bukkan fel a cölöp mögül... A halál újra és újra megtörténik velünk. Jóvátehetetlenül és mindörökre.

A Színes tintákról álmodom gyermekhőse a második epizód végén meghal.

Mi következhet még ezután?

A Kínai kancsó következik. Valami egészen más. Kosztolányi egyik leginkább „társadalmi” ihletésű novellája.

A vékonypénzű és még vékonyabb szerencséjű, adóvégrehajtókkal s háziurakkal viaskodó, paprikáskrumplin élő hivatalnok-házaspárnak egyetlen értéktárgya van: a kínai kancsó. Kivételes porcelán, nyolcvanhárom színes képpel az oldalán, alighanem a Ming-dinasztia korából. Forgó értékét, áron alul, ezerkétszáz aranykoronára becsülik. Hivatalnokék inkább koplalnak, de ez életmentő álom-porcelántól nem akarnak megválni. Hanem a kínai kancsó egyszercsak összetörik. Mint az álmok általában. Ezer darabra zúzódik, akár a macesz, amelyen teherautó száguldott keresztül. A balesetet bizonyos lovag Martiny, a férj „titkos jótevője” okozta, egy megtisztelő és kínos látogatásakor, egyetlen véletlen mozdulatával. De tisztviselőék a drámai malőrt még szerencsének is vélik. A kancsó maceszdarabjaiból új álmot ragasztanak össze. Arra gondolnak, hogy a milliomos bankár bőven kárpótolni fogja őket a veszteségért. A kárpótlás azonban... elmarad.

Hogyan függ össze a két Színes tinta-novella a Kínai kancsóval? Talán csak annyiban, hogy ez utóbbi történet hősei is „álmodnak”. Vagyis megfelelnek a címadó verssor igei fogalmának. Csakhogy a felnőttek másképp álmodoznak, mint a gyerekek. S különben is: a két gyermeknovellában nincs szó a harmadikkal rokonítható álmodásról.

A három epizód tartalmilag csak annyiban függ össze, hogy mindhármat Kosztolányi Dezső írta.

A kulcs és a Fürdés: lélekrajzi atmoszféra-novella. A Kínai kancsó: ironikus hangvételű elbeszélés. Az előzőekben úgy zúg a dráma, mint kagylóban a tenger. Kicsinyke héjban: a sűrített levegőjű végtelenség. Ha a fülünkhöz tartjuk: mintha nulla volt-feszültségű, erős villamosáram érintene bennünket. A harmadik novellában: valaki elmond egy történetet. Elbeszél. Egy jellemző esetet, önironikusan, keserűen, szellemesen. A kulcs és a Fürdés olvasásakor sírnunk kell. A Kínai kancsótól csak fanyarul mosolyogni.

Nyilván nem véletlen, hogy dramaturgiailag a harmadik epizód sikerült legjobban.

Egy kisfiú meglátogatja az édesapját. Egy kisfiú belefullad a tóba.

E novellákat a megfigyelés pontossága, az átélés érzelmi intenzitása és a mondatok szövegfeszültsége emeli a remekmű szintjére.

Ranódy László mindig az olvasólámpa meghitt fényköréből foglalkozik a klasszikusokkal. Ezt a bizalmas fényt nem vakítja el a reflektorokkal. A dialógusokat is rendszerint híven „átolvassa” a mozivászonra. Föltételezem, hogy még a „hűtlen hűség” teóriájával se mindig rokonszenvezik. Ranódynak nincsenek hosszú elméletei, mint ide Lacháza, nem akar a klasszikusok válláról „rendelkezni”, lehetőleg ellenzős sapkában, nem teremt „új valóságtereket”, nincsenek „mély víziói”, mélyebbek a hagyományos papírformánál, nem fixa-ideázik, pózol, gyűri a homlokát...

De miképpen lehet egy négy-öt oldalas remekmű lélektani „kulcsmondatait” híven közvetíteni? Például, hogy Takács Pistának feltűnik: miért „Pistukázza” az apja?

Vagy egy kisfiú rosszat sejt, szomjúságot érez, vécézni akar, csak nem vallja be? Legegyszerűbb volna a szöveget összemontírozni a képsorokkal. Esetleg az egész novellát felolvashatnák. Nem tartana tovább magénál a moziepizódnál. De ez mindenképp kényszermegoldás. Eszköz, amely nem szentesíti a célt. Irodalmi mankó, amely a filmrendező hóna alá nő.

Nincs más lehetőség: Kosztolányi szövegével egyenértékű képi megoldásokat kell találni.

S ez Ranódy Lászlónak, Koltai Lajos kamerája segítségével, olykor sikerül is.

Drámaian lépcsőzetes például A kulcs helyszínrajza. Ahogy a kisfiú, a Főnök szintjéről fölfelé haladva, mind homályosabb, porosabb, reménytelenebb „Régiókba” jut. Kosztolányi alföldi „városházáin” ugyan nem voltak ily előkelően kihalt folyosók. De a helyszín devalválódása kitűnően érzékelteti a hős egyre szűkülő lelkiállapotát.

És amitől legjobban féltem. A Fürdésben: a fürdés. A tó tükre, amelyen mintha „millió és millió pillangó verdesne gyémántszárnnyal”. A víz drámája. A kabinok csöndje. A verő verőfény. Aztán az a vakítóan sötét lubickolás. A levegőben kalimpálódzó gyermektest. S utána a semmi. Ranódynak e pillanatokat még Kosztolányinál is drámaiabban sikerült meghosszabbítania.

De A kulcs és a Fürdés jónéhány mozzanata csak szöveghű képi nyersfordításban kerül elénk.

A film sokszor csupán illusztrálja a néhány mondatba sűrített tökélyt.

Egy-két lélekrajzi finomsággal meg is rövidíti a néző-olvasót.

Ranódy a hiányt pótlandó, a novellákat „megtoldja néhány lépéssel”. A kulcs főhőse elmondja az édesanyjának a hivatalban szerzett tapasztalatait. A Fürdés végén a kabinosnő vállalja a fogadatlan narrátor szerepét. Ezekre a rezümékre azonban semmi szükség.

A Kínai kancsó azért sikerült leginkább, mert Kosztolányi e novellájában semmit sem „hagy a történetben”, mindent kézread, közlései szinte csábítanak a dramatizálásra, tömörsége a frappáns elbeszélőé... A forgatókönyvet bizonyára maga is szívesen megírta volna Ranódy Lászlónak.

A rendező új Kosztolányi-filmjéhez ismét kiváló gyermekhőst talált. Geiger János tehetséges, érzékeny, alkalmazkodó kisfiú. Szirtes Ádám hivatalnok-portréja mintha egy régi fényképkeretből lépne ki. Víztől és könnyektől csurgó, nagy, testes alakja megrendítő. Csak az apa néhány „jajszavát” nyögdécselte el kissé színésziesen. Haumann Péter és Törőcsik Mari arcképét is föl lehetne akasztani egy kispolgári lakás zsúfolt, pávamintás falára. Darvas Iván a milliomos fezőrről adott nagyon finom karikatúrát.

Aztán a film végén újra Kosztolányi Ádám, egy versidézet, Ranódy hangja, a cigarettafüst, és az egymásba gomolygó égő-pirosak, sárgák, lilák, zöldek, aranyak...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 06-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7717