KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hidegvérrel

Vértelenül

Csurka István

 

Még jóformán másfél évtized sem telt el Truman Capote regényének megjelenése és az általa felkavart nagy por elülte után, s a pergő viták közé került újítási példaműből szőrén-szálán eltűnt az újítás és megmaradt a regény. Ez így van rendjén. Minden jó regény dokumentumregény, merítette volt anyagát a szerző akár létező emberekkel készített interjúkból és írásos peranyagokból, akár pedig lelke titkos rekeszéből és maga, vagy törzse leírt s leíratlan történetéből.

Jól és tisztán látta ezt Richard Brooks is, aki filmet készített a Hidegvérrelből. Nem dűlt be az újításba, nem esett hasra a dokumentumok előtt, nem kezdett el nagy hókuszpókuszolás közepett új eszközök és új formák után kutatni, hogy kifejezhesse az újítást. Műve a bizonyság rá, hogy mennyire jól tudta: a film még sokkal inkább ki van szolgáltatva a saját dokumentum voltának, mint a regény, s ugyanakkor még sokkal kevésbé képes azzá válni, akármennyire objektív is a kamera. A tényekből és adatokból, a maga eredetijében fényképezett helyszínekből, sőt, még a civil dadogással előadott önéletrajzból is azonnal mese válik a vásznon. A toll is, a kamera is végérvényesen művészetre van ítélve.

Egyetlen egy tehát csupán a föladat: jó regényből jó filmet kell csinálni. S ez az, amihez Richard Brooks kiválóan ért. Nagy gyakorlatra tett szert ebben. Az általa megfilmesített szerzők és címek fölsorolásából is kitetszik ez. Megcsinálta többek között F. S. Fitzgerald Újra Babilonban című regényét, a Karamazov testvéreket, a Macska a forró bádogtetőn és Az ifjúság édes madarát, mindkettőt T. Williams művéből, s ezenkívül még Sinclair Lewis és Joseph Conrad tartozott a szerzői közé, mielőtt elérkezett volna Truman Capote-hoz.

Úgyszólván csupa nehézsúlyú. Nyilvánvaló, hogy jómagának is nehézsúlyúnak kell lennie ehhez a mérkőzéssorozathoz. Az is. Művész és abszolút profi is. Semmi meghatódottság, semmi tisztelet a mű nagysága iránt, annál több viszont a lényege iránt. Mindent megtart a két, lényegében véve szánalomra méltó gyilkos csavargó történetéből, ami dramatikus és ami filmszerű, s bátran, könnyű szívvel elhagy mindent, ami fellazítaná a filmet. Sebészorvosi biztonsággal vágja ki Truman Capote önmagában véve, regényileg szűkszavú szövegéből a film számára kevésbé érdekes, vagy csupán csak környezetfestő értékű részeket, és icipici kis megcsavarásokkal, feltöltésekkel, helyzetbe állításokkal izgalmas drámává emeli az elbeszélést.

Brooks nagyszerű rendező, tökéletesen mozgatja a színészeit, remek ritmusérzéke van, vágásai találóak, de mindenekelőtt kiváló dramaturg. Lenyűgöző biztonsággal csontozza ki a meleg húst. Pontosan tudja azt, amit sok dramatizáló és filmre átköltő nem tud, hogy hiába van meg minden elbeszélésben és regényben az a bizonyos drámai vagy filmszerű váz, csontrendszer, ha ez nincs pontosan feltárva, sőt imitt-amott kiegészítve, az esetleges gyermekkori törések helyén, akkor még a legelrévültebb tisztelettel sem lehet a mű más műfajbeli hű mását újrateremteni, mígnem akármekkora tiszteletlenséget és ámulatmentességet megengedhet magának, aki minden felesleges cafatot levagdosott erről a csontrendszerről.

Truman Capote-nak van egy egyedülállóan nagy cselekményvezetési, szerkesztési ötlete, amellyel tulajdonképpen minden fogadkozásnál jobban megteremti a mű dokumentumjellegét. Ez pedig mindössze annyi, hogy magát a mű lényegét, a hidegvérrel elkövetett négyes gyilkosságot csak akkor pörgeti le előttünk a maga teljességében, amikor a nyomozás már föltárta, amikor a két gyilkos már bevallotta, illetve éppen vallja befelé. Ilyenformán az órára-percre pontos eseményleírásból végtelenül izgalmas visszatekintés keletkezik, ez a visszatekintés azonban tele van a legforróbb jelenidejúséggel, drámaisággal. Beletartozik az események menetébe. Mi sem természetesebb, mint hogy Brooks-ot, a nagy dramaturgot ez az ötlet ragadja meg, s e köré az ötlet köré szögezi föl az egész filmet. Ilyenformán aztán nemcsak azt az izgalmat kelti föl bennünk, amit véres események felidézésével, horrorokkal szoktak fölkelteni mások, hanem azt is, ami sokkal több ennél: hogy láthatunk, ha akarunk, ha nem hunyjuk be a szemünket, egy valódi, már megtörtént gyilkosságot, pontosan úgy, ahogy megtörtént.

Borzongva meredünk a vászonra.

És csak utólag kezdjük csodálni a dramaturgia mindenhatóságát. Lám, lám, nem kell az igazi dokumentumhitelességhez sem eredeti helyszín, sem civil nyámmogás a vásznon, sem pedig ujjlenyomatokkal tetovált tárgyak közelképe, csak kell bizony, csak kell dramaturgia.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7721