KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új nyugatnémet filmekről

Tovább szól a bádogdob

Zalán Vince

 

„Túl az Óperencián...”

 

A Fiatal Film nyugat-berlini fórumán Les Blank amerikai rendező 16 mm-es, színes filmjét vetítik. A vásznon Werner Herzogot látjuk. A kitűnő filmrendező meglehetősen kopott lábbelijére olívaolajat, ketchup-öt ónt, mindenféle zöldséget s fűszereket szór, s miután mindezt jól átfőzte, apró darabokban szépen elrágicsálja saját cipőjét – igaz, nem nagy élvezettel. Történt ugyanis, hogy az Egyesült Államokban tartózkodó Herzog elvesztett egy fogadást Erroll Morris amerikai rendezővel szemben, s így kénytelen e nem egészen mindennapi cselekedet végrehajtására. Méghozzá nyílt pódiumon. „És most, hölgyeim és uraim, következik az attrakciók attrakciója” – hangzik a ragyogó arcú mókamester szájából, s a felcsattanó taps közben vagy ezren hajlanak előre, hogy minél jobban lássák, a Woyzeck, a Bruno vándorlásai, a Kosper Hauser rendezője miként kezd hozzá a művelethez. Les Blank persze nem hagyja ki a „poént”, vagyis, hogy megidézze az Aranyláz felejthetetlen jelenetét, azt, amelyben az éhező Chaplin megfőzi, feltálalja s „vidáman” falatozni kezdi szöges bakancsát. S a cipőfűzők! Akár a spagetti! Amíg azonban az egykori némafilm jelenetének tragikomikuma – ahogyan a szerencsétlen s ügyetlen hősünk igyekszik sorsán úrrá lenni – ma is felszabadító, addig Werner Herzog erőltetetten mosolygós arca, az alig leplezett undorral bekapott cipőbőrdarabkák legyűrése mélységes szomorúságot ébreszt. Még akkor is, ha tudjuk, hogy maga Herzog furcsa, különcségekre hajlamos személyiség; még akkor is, ha tudjuk, hogy film–üzlet–show–propaganda kéz a kézben jár, kivált az Új Világban. Végül is a sikerek csúcsára érkezett nyugatnémet filmművészet egyik legeredetibb, legtehetségesebb képviselőjéről van szó. Ez is hozzátartozna a csúcsokhoz? Lehet, hogy túl naiv (vagy túl pesszimista) ez a kérdés? Nem tudom. Kevés keserűbb és szomorúbb tudósítást láttam az utóbbi hónapokban, mint Les Blank filmjét.

 

 

A siker éve

 

Mindazonáltal a nyugatnémet film általános sikere valóság; kivált érvényes ez a tavalyi, 1979-es esztendőre, mely a rekordok éve. Bizonyítékul csak néhány adat: 1979-ben 65 játékfilmet gyártottak (ebből tizenkettőt koprodukcióban), s 12 „egészestés” kultúr-, illetve dokumentumfilmet. (1978-ban ezek száma 57, illetve 7 volt.) 3210 mozi működött, körülbelül százzal több, mint egy évvel ezelőtt; a moziba járók száma tovább emelkedett, mintegy 4)3%-kal, körülbelül 142 millióra. A jegybevétel 1979-ben összesen 845 millió

DM-t tett ki, ez 12%-os növekedés. (Ami igazán örömet jelentett, az az, hogy ehhez a bevételhez a nyugatnémet produkciók nagy mértékben járultak hozzá, A bádogdob például 25 millió márkával.)

De túl a száraz adatokon, nyugatnémet filmsikerek születtek 1979 fesztiváljain is. Fassbinder például Bronz Hugó díjat nyert Chicagóban, fődíjat a portugál Figueira da Foz-ban, Ezüst Medvét a nyugatberlini fesztiválon, s megkapta a 79-es Visconti-díjat is. A nyugatberlini Arany Medvét tavaly, Peter Lilienthal – az NSZK filmhéten nálunk is bemutatott – Dávid című filmje nyerte, de díjat nyert még az elmúlt évben Reinhard Hauff, Klaus Lemke. Heidi Genée, H. J. Syberberg és Werner Herzog is. S végül a megosztott cannes-i nagydíj Volker Schlöndorff A bádogdob című művének jutott, amely az idén a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díj elnyerésével – ahogyan mondani szokás – valóban feltette az i-re a pontot.

Ennek az egyszerre gazdasági és művészi előretörésnek megvannak az okai. A legfontosabb talán az az igen erős anyagi támogatás, amelyet (hála az 1962-es oberhauseni kiáltvánnyal megkezdett küzdelemnek) az állam nyújt a filmnek. Lényegében ez a támogatás (segély, hitel, alapítvány, satöbbi) ad módot arra, hogy (persze nem kevés harc árán) évente ha nem is sok, de jó néhány elsőfilm születhessen; ahhoz mindenesetre elég, hogy megmutathassák magukat azok a fiatalok-öregek, akiknek van tehetségük a filmrendezéshez. Ez a következetesen vállalt rizikó (hiszen az elsőfilm a világon sehol sem feltétlenül remekmű) hosszú távon eredményesnek bizonyult. A témához kapcsolódik a francia szaklap, a Cahiers du Cinéma ez évi első számából egy figyelemre méltó összeállítás:

Ebben az összeállításban (amely nem teljes, s nem veszi figyelembe a rövidfilmeket, illetve a televízió számára készült produkciókat), a magyar filmrajongók is fölfedezhetnek néhány ismerős, „nagy” nevet, azután olyanokat, akiknek csak hallott a filmjeiről, illetve elég sok ismeretlent is. (Talán ez utóbbiak közül kerülnek ki a jövő „nagy” nevei?) Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a felsoroltak mindegyike készített legalább egy, valamilyen szempontból érdekes-értékes művet. A hangsúly tehát a folyamatosságon van. Tudjuk, a legismertebbek közül néhányan úgy vélik, hogy „kinőtték” a nyugatnémet filmet s az Egyesült Államokban próbálkoznak mint Herzog, akiről már volt szó, Wenders, és mások. De a nyugatnémet filmművészetnek nem kell brain drain-től, legjobb rendezőinek „elcsábításától” tartania, az „új nyugatnémet film” fiatal és kevésbé fiatal tagjai (a filmkészítés gazdasági szisztémájával együtt) képesek tartani a nívót, azt a szellemi pozíciót, amelyet a nyugatnémet film az utóbbi években kivívott magának.

 

 

A lélek útvesztői

 

Persze nem születik (nem születhet) minden évben olyan film, mint A bádogdob. A közepesnél jobb átlagszínvonal biztosítja a szellemi erőt, azt a szellemi környezetet, amely egyrészt a kiugróan kvalitásos művek talaja, másrészt meg – (a kommersz filmekről most nem szólva) – elviselhetővé teszi a kudarcokat is. Mert az igazat megvallva, ebből is van jócskán a nyugatnémet filmművészetben. A krónikás szerény tapasztalatai szerint leginkább a – némi jóindulattal – lélektaninak nevezhető alkotások között. Többnyire valamilyen lélektani megfigyelés vagy filozófiai tétel áll e művek tengelyében, amit aztán a történet puritánul fényképezett felvételekkel illusztrál. Ingo Kratisch Henry Angst (1979) „beszédes” című (Angst félelmet jelent) filmjének hőse elhagyja munkáját, feleségét, és elindul, hogy megkeresse-megtalálja helyét a (nagybetűs) Életben. A keresés főképp gondolatban történik, úgy is mondhatnám, hogy a filmet Henry Angst gondolkodása viszi előre, s az enyhén stilizált képek is eszerint követik egymást. A legtöbb, ami Kratisch filmjéről elmondható, az az, hogy egyfajta rossz érzésről, bizonytalanságról tudósít (azért „egyfajta”, mert az igazi okokra nem derül fény); a főhős önvizsgálata éppolyan erőtlen, mint a képsorok megformálása. Röviden: se hal, se hús.

A Henry Angstnál valamivel igényesebb alkotás az Utolsó szerelem (1979) című mű, amelynek rendezője a finn származású Ingemo Engström. (A filmet egyébként Ingo Kratisch fényképezte.) A világból eltűntek az érzelmek, hideg, dermedt környezetben élünk, sőt, mindennapi életünk nem is az igazi élet – sugallja a film. Valami mélyebb, igazabb felé kell törekednünk. Erre vágyik, ezt teszi a film hősnője is, a pszichiáter Marie Fleury (Angela Winkler játssza), s ezt keresi szerelmében is. A szerelmesek a film végén kettős öngyilkosságot követnek el, ami – a mű logikája szerint – fájdalmas kísérlet arra, hogy visszanyerjék az életet.

Azt gondolom, hogy sem Kratisch, sem Engström alkotása nem maradna privát, érdektelen, magánérdekű, ha filozófiájuk, lélektani búvárkodásaik nem hagynák figyelmen kívül az időt, kicsit hétköznapibban fogalmazva: a kort, amelyben élünk. Ugyanis ennek figyelembevételétől a lélektan, a filozófia kérdései nem lesznek alpáriabbak, a filmekben sem(!), legföljebb nehezebbek. Mint ahogy Peter Fleischmann A hamburgi betegség (1979) című alkotását is az emeli az átlagfilmek színvonala fölé, hogy a rendezőnek a film jobb részeiben sikerült napjainkról elgondolkodtatni a nézőt: a filmen látható káosz a túlszabályozott és egyben irányíthatatlanná lett, anarchikus társadalom veszélyére figyelmeztet. Az északi kikötővárosból elindult, s a szövetségi köztársaságon végig „alázúduló” járvány szinte apokaliptikus látvánnyá terebélyesedik Fleischmann megfogalmazásában, egy lélektanilag összeroppant társadalom hol blaszfémikus, hol didaktikus, hol „pop”-os, hol bűnügyi rajzává. Egy kicsivel gondosabb társadalomlélektani megfigyelés és egy kicsivel kevesebb kriminalisztikus elem Fritz Lang műveinek méltó utódává avathatták volna A hamburgi betegséget.

 

 

Akik „tudják”, mit tesznek

 

Maria Braunnak, Fassbinder hírneves hősnőjének vannak rokonai a nyugatnémet filmben. Például az eddigelé csak színházi rendezőként ismert, zürichi születésű Luc Bondy első filmjének, Az Ortlieb-asszonyok (1979) Josefine-je. Az Ortlieb család csendes, kispolgári életet él, békében, harmóniában. A családfő halálával azonban összetörik ez az idill. Az idősebb nővér, Josefiné veszi kézbe a dolgok irányítását; családszeretete határtalan, végül is nem engedheti meg, hogy „lezülljön” a família. Tervet készít húga Anna, fivére Walter, sőt édesanyja számára is, vagyis meghatározza, mit kell tenniük, hogyan kell élniük ezután. S ami fontos: ragaszkodik is tervéhez, betartatja. Ez a betartatás persze zsaroló szeretettel, anyáskodással, rendszerető fegyelmezettséggel történik. A családi élet tehát továbbra is boldog: szép hímzések készülnek, a tányérok mindig rendben állnak, jó körülnézni a lakásban, néha még táncra is perdülnek. Csak néhány dolog hiányzik: az őszinte szó, az, hogy mindenki kedvére cselekedhessen, és így tovább. Josefine biztos jeles bizonyítványt kapna a társadalomtól, ha lenne ilyesmi. A családtagok meg tapsolnának hozzá; csak mi nem, nézők, mert bennünket sikerült meggyőznie Luc Bondynak, hogy a másik ember elnyomása, a személyiség torzulása (sokszor) a családi tűzhely környékén történik – (sokszor) ünnepélyes keretek között.

Éppen ebből a szép családi életből van elege Christian Rischert hősnőjének, Lena Rais-nak. (Filmjének címe is Lena Rais – 1979; a főszerepet Krista Stadler játssza kitűnően.) Gyerekek, dolgos férj, lakás, naptári bejegyzés szerinti szexuális élet, autó, munka – röviden: minden, ami jó. S mégis: az egésznek olyan robot-íze van, jó lenne néha (csak néhány órára) kilépni-kiszakadni ebből a verkli-ritmusú dezodoros boldogságból. De nem lehet. Nem lehet, mert a férj, aki „tudja” mi a rend, mit kell tenni, nem engedi ezt meg Lena Rais-nak. Hogyan? Megtagadni a munka–fizetés–vásárlás szentháromságát? Kiszállni a normális életből? No nem, ezt nem lehet. Lena mégis menekülni próbál. De minden ellene szól. Végül egy angyalszelíd alkoholista veszi pártfogásba: épp elvonóra készül, s míg ő „bent” van, Lena Rais-nak lesz hol aludnia. Lena Raisra a magány vár; a férjnek azonban vannak/lesznek társai. Egy alkalommal közlekedési kihágást követ el, s amikor a rendőr felelősségre vonja, a férj lehetetlen feleségével hozakodik elő, s nem múlik el két perc, már együtt szidják azt a büdös kurvát...

 

 

Portrék

 

Egy iszákos nő portréja (1979) a címe Ulrike Ottinger új filmjének. Ám olyan portré ez, amelyben nemcsak egy személyiség – a film főszereplője –, de közvetve, egy város társadalma ismerszik meg. Ottinger hősnője ugyanis – miután megérkezik Nyugat-Berlin Tegel repülőterére – könnyed eleganciával – mondhatni – „végigissza” a várost, az Európa Center játékkaszinójától a külvárosi metróállomás oldalához tapadt, koszlott büféig; s a változó környezet, a különböző ivási szokások kegyetlenül és elég pontosan jellemzik nemcsak az éjszakai életet, de a különböző társadalmi rétegeket is. A színkép széles és gazdag. S Ottinger van olyan felelőtlen és felszabadult, hogy ne ismerjen el semmilyen tabut. Talán ez a film legnagyobb érdeme, s talán Ottinger lesz az, aki egyszer majd elkészíti Chytilová felejthetetlen remekművének, a Százszorszépeknek nyugatnémet „változatát”.

Könnyelmű, felelőtlen és főképp iszákos hősnőnkkel szemben Johannes Flütsch és Manfred Stelzer dokumentumfilmjének  főszereplője gondosan ápolja Mercedesét, szorgalmas, kitartó, rendszerető férfiú; „foglalkozására” nézve a játékautomaták országos hírű bajnoka, császára. (Ez is a mű címe: Császár – 1979.) Negyvenéves, s a (pénzbedobós) játékautomatákra specializálta magát. Szórakozóhelyekről szórakozóhelyekre jár szerencsét próbálni, néha 5–700 márkát is „megkeres” egy nap. (Sokszor ki is tessékelik a tulajdonosok, bérlők.) A „császár” őszintén beszél (nem nyilatkozik!), bemutatja tudományát; „mesterségét” nem szégyelli, úgy találja, hogy tevékenysége teljesen racionális. A rendezés kiváló: nem alkalmaz semmilyen látványos „filmes” trükköt, a rendezők nem ítélkeznek sem a játékautomatagyárak s -bérlők, sem a „császár” felett. Csak egyszerűen és világosan bemutatják: a játékautomata nemcsak jövedelmez, nemcsak pénzt hoz, de „embereket” is termel.

 

 

Befejezetlen történelem

 

Kettős portrét rajzol, az ősi párhuzamos életutak „műfaját” folytatja az Engesztelhetetlen emlékek (1979) című dokumentumfilm. (Rendezői: Klaus Volkenborn, Karl Siebig, Johann Feindt.) Szinte mindvégig két férfi beszél, mindketten németek. Egyikük kőművesmester, aki elkötelezte magát a munkásmozgalomnak. A 30-as évek elején Hollandia s még néhány ország, majd Spanyolföld következett, a polgárháború, a köztársaságiak oldalán. A másik portré polgári családdal, katonatiszti iskolával indul, a repülés szenvedélyével. S szintén a spanyol polgárháború emlékeivel folytatódik: új, német harcigépek kipróbálása, Franco oldalán. Egyikük lent, másikuk fent; mindketten németek. A második világháború után visszatérnek szakmájukhoz: a kőművességhez, illetve a hadsereg restaurálásához. Mindketten németek. Készséggel mesélik, hogyan élnek ma, mit csinálnak ma. A film nélkülöz minden kommentárt, rigorózusan kerül minden didaktikusságot. Két sors, két életút, két ember. Épp csak annyit engednek meg a rendezők a nézőnek, hogy egy másodpercre elmerenghessen a viaszos vászonnal leterített konyhaasztalon, vagy hogy szemébe villanjon egy mandzsettagomb; mert tudják, hogy ezek a pillanatok néha többet mondanak el a történelemről, mint a vaskos tankönyvek.

Részben ezeket a pillanatokat keresi Gabi Teicherl, történelemtanárnő is, Alexander Kluge filmjének – A hazafi (Die Patriotin) 1979 – főhőse is. De csak részben, mert Teichert elsősorban nem emlékezni akar, hanem emlékeztetni, még inkább történeti gondolkodásra tanítani. Legfőbb gondja épp az, hogy nem állnak rendelkezésére új matériák, új dokumentumok, a történelmet új, mai ismereteink szerint megvilágító művek. Meggyőződése, hogy régi alapokon, régi anyagokkal nem lehet új történelem-szemléletet kialakítani, márpedig ha ezt nem lehet, akkor mind erősebben és tartósabban áll fenn annak lehetősége, hogy megismétlődnek az emberiség sötét esztendei. Elszántan kutatja és követeli hát az új matériákat. Jórészt hiába. Hiába fordul a szociáldemokrata funkcionáriushoz (az olajproblémával van elfoglalva), hiába fordul a tartományi kultuszminiszterhez (az meséket kutat, sőt maga is ír meséket, amelyekhez képest a hongkong-i horrorfilmek pöttyös lányregények); összevesz szülőkkel, kollégákkal. A rendező érezteti, hogy Gabi Teichert esete csak egy a sok közül, a film hangvétele mégsem lesz keserű. Kluge műve nem pesszimista, nincs benne semmi lemondás. Sőt, filmesszéje éppen töprengéseivel, zsákutcáival, nyughatatlan szellemével próbál ösvényt vágni a jövő felé.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7725