KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hálózat

Sóder –mennykő helyett

Almási Miklós

 

A tévéről szóló rémtörténetekben eddig csak a néző volt az áldozat: vagy beleszeretett egy csinos bemondónőbe, és ez az optikai csalódás vitte sírba, vagy elhitte az esti krimit, és így harcolta ki magának mindennapos pótneurózisát. A doboz volt a Nagy Manipulátor és a néző a médium. Most, Sidney Lumet ironikus sztorijában az ”aki másnak vermet ás” variációt látjuk: a Nagy Manipulátor önmagát manipulálja, az apparátus kicsúszik a csinálók kezéből, önállósítja magát, és immár nem a néző az áldozat, hanem mindenki, aki körülötte serénykedik. Az amerikai tévétársaságok ugyanis a műsorok nézettségi indexétől függenek: a népszerűbb műsorokba inzertálják a jól fizető hirdetéseket, a nézettség csökkenésével illan a profit is. A doboz manipulálja a gépezetet. Így aztán a műsorok legfőbb szerkesztési elve a szenzáció, az újdonság, pontosabban a „mű-esemény” – hogy Daniel Boorstin híres fogalmát idézzük. A „mű-esemény” ugyanis izgalmasabb, mint a valódi, mert tupírozható, dramaturgiailag  megdolgozható, olyanná lehet alakítani, amit a néző látni szeretne, s közben el is tudja magát hitetni. Namármost, aki nem tud ilyen izgalmat kitalálni, vagy akinek arcát megunja a közönség – aki nem tud mű-eseménnyé válni –, az veheti a kalapját.

Lumet filmje is itt kezdődik: egy híres kommentátort, Howard Beale-t, alacsony nézettségi indexe miatt, elbocsátanak, és a szerencsétlen már azon gondolkodik, hogy csúcsidőben, a kamerák előtt főbe durrantja magát. De lebeszélik róla: a véres hepening nem igazi „mű-esemény” – csak akkor emelné pontszámait, ha sorozattá tudná fejleszteni produkcióját, ami nehezen menne. Beale ezért kicsit elveszti a fejét, lószarnak nevezi az egész intézményt, dühöngeni kezd az esti hírek elegáns felolvasása helyett. Senki sem veszi észre: a rendezők-szerkesztők épp a bevásárlás gondjait tárgyalják a technikai helyiségben – a bomba csak „kint” robban. Megvan a szenzáció...

A közeg ismerős: a tévészerkesztőség, hírstúdió, kábelek, képmagnók, unatkozó, trehány fullajtárok, komputer és bolondokháza furcsa keveréke. Lumet – Paddy Chayefsky könyve alapján – ebbe a közegbe csöppenti bele pszichopata hősét, az icipicit meghibbant Howard Beale-t. Lumet. éppúgy mint Chayefsky, maga is tévés volt, ismeri ezt a mű-világot és bolondokházát, s a kitalált mini-őrülttel meg is találta az alkalmas szatirizáló „mű-eseményt”: a Nagy Manipulátor önpusztító logikájának kulcsát, legalábbis leleplező kódját. Mert bár a szenzáció megszületett, először csak botrány lesz belőle: szeriőz műsorban rosszul mutat a „lószar-show”, a konzervatív főnökség több szerkesztőt ki akar rúgni, a nagy kavarodásban azonban hamar kiderül, hogy megfogták az isten lábát. A társaság deficites, ha élni akarnak, kell egy szenzáció műsor, amit mindenki néz – győz a média: a mű-eseményt kell sugározni. Pontosabban: győznek azok a rámenősebb szerkesztők, akik felismerik, mit kíván a képernyő. Hatalmi harc, kirúgások, taktikai belharcok; győz Faye Dunaway, azaz a rámenős, fiatal rovatvezető: Beale-t – némi kozmetikával – rá kell ereszteni a publikumra: ordítson minden péntek este, akármit, csak jó, beolvasós show-t produkáljon. Az sem baj, ha beszámíthatatlan. Mert Dunaway kisasszony kiszámította, hogy ez kell a jónépnek: valaki végre dühöngeni fog helyettük, levezeti köznapi bosszúságaikat, elkeseredettségüket, frusztrációjukat. (A vietnami háború idején vagyunk, munkanélküliség, infláció stb. ráadásként.) Beale nemcsak levezeti ezt a rosszkedvet, de népszerű műsora meg is menti a csőd szélén álló társaságot.

Lumet tehát a mű-esemény természetrajzát adja. A sztori, amit itt eladnak, végül is nem hazugság: Beale valóban dühöngeni akar. Csak annyi a „műanyag” a műsorban, hogy a statisztikákból pontosan tudják már, épp ezt a vad műsort fogja enni a közönség, és hogy kicsit átfésülik a dühöngés kereteit: egy jósnő és egy terroristadokumentum sorozat közé vágják be a péntek esti átkozódást. És persze plasztikká válik Beale telegén személyisége is: csak néhányan tudják róla, hogy már nem beszámítható – egy őrültet eresztenek, hosszú pórázon, sok millió lakásba. Mindez szinte magától alakul így – a tévétársaság lépéskényszerben lévén nem is tehet mást, léte függ Beale show-jától. A manipuláció így szinte öntörvényűén irányítja saját magát. A médium fellázadt, maga irányítja a dolgok folyását.

Minden rendben is lenne, de Beale átlép egy láthatatlan határt. Egyik átkozódásában a tévét pénzelő konszern petrodollárjairól fecseg ki valamit, arról, hogy az arabok felvásárolják Amerikát – és ekkor közbeszól az eddig láthatatlan legfőbb főnökség: a konszern vezérének nem tetszik a dolog. Ezzel a manipuláció többszörös hatványára emelkedik; Beale olyan népszerű már, hogy nem lehet kivenni a műsorból. De át lehet programozni. A Nagyfőnök – elmebeteghez illő primitív technikával – rábeszéli, ezentúl a társaság „szövegeit” ordítozza péntek esténként. A szerencsétlen – aki azt hiszi, magával az istennel találkozott – szót is fogad, és ezentúl szépen vasalt, lojális sódert kap a közönség – ő meg egyre csökkenő nézettségi indexet. Lecserélni már nem lehet – bár a tévések rémülten látják a végveszélyt. Pedig meg kell tőle szabadulni, mert terjeszti a járványt: ezt az adót egyre kevesebben nézik. Nincs más hátra, meg kell szabadulni tőle. Egy műsor közepén, a reflektorok fénykoszorújában, az adás szenzációjaként lelövetik...

A film, sajnos, csak érdekes, de nem mély. Legfeljebb Lumet telegén iróniája teszi formássá. A tévémanipulációról beszél, de a tévéfilmek nyelvén: banális gégéket használ, a showműsorok, sorozatsztorik dramaturgiai sémáit használja – látványosan, hogy kiderüljön az irónia. Valódi drámai jelenetek közepén lezseren megjegyzik, hogy most épp a drámai csúcsjelenetet csinálják; a szereplők olykor nem is tudják már, saját lakásukban vannak-e, vagy a képernyőn; olykor nevetséges közhelybeállításokkal figyelmezteti a nézőket, vigyázat, lehet, hogy ez is csak egy tévéshow a show-businessről. (Jensent, a konszern nagyfőnökét alsó gépállásból, széles gesztusokkal mutatja, olyan képsorban, amit egy kezdő filmes is szégyellne – karikatúraként.) S ha még ez is kevés, úgy a film elején és végén képernyőket látunk, hogy lássuk, mindez a „dobozból” jön – folytatásos krimiként... Lumet tudatosan játszik tehát ezekkel a tévéeszközökkel, hogy aztán egy-egy döntő pillanatban komoly hangra váltson –, mert mozijának lényege a film- és tévészem konvencióinak, filozófiájának ütköztetése. Ezt a szembeállítást azonban látványosan, legalábbis észrevehetően kell csinálnia, de csak a tévésítés sikerül. A filmszem nem tud igazán érvényesülni. Pedig ez utóbbi érdekelné Lumet nyomozását: az a mélyebb kérdés, hogyan hat vissza a művalóság termelése azokra, akik kitalálják, menedzselik, terjesztik, és elhiszik. Milyen tehát ez az új generáció, a tévén felnőtt garnitúra, a homo televisiensis. Ezek a fiúk-lányok már a katódcsőben születtek, benne nőttek fel, számukra már csak ez a csinált, látszatvalóság létezik, fogalmuk sincs az élet valódi szerkezetéről. Ha netán találkoznak egy hús-vér konfliktussal, úgy tekintenek rá, mint a tanfelügyelő egy helyesírási hibára a mintadolgozatban: érthetetlen bakit látnak benne. Lumet ezt a típust szerette volna megragadni – túl a manipuláció öngerjesztésén –. de ezt már csak limonádéval keverve tudta oldani. Így kapunk egy mini love story-t: Dunaway (a rámenős, új típusú rovatvezető) beleszeret – vagy karriervágyból kikezd vele – az öregedő, ám jólelkű főnökébe, akit konzervatív nézetei miatt, persze, ki is rúgat a cégtől. Szerelmüknek kellene illusztrálnia az új generáció élet- és emberidegenségét. Dunaway mindent meg is tesz ennek érdekében, hiszen még az ágyban sem tud másról fecsegni, mint nézettségi indexekről, két ízetlen puszi között. De ez a szál már végképp felolvad a kezdetben ironikusan használt tévékonvenciókban. Lumet képtelen kilépni az ironikusan felvett keretből. Olcsóbban adja nagy felfedezését, a valótlanodás nemzedékének bemutatását. A nagy figyelmeztetésből így csak egy érdekes, olykor izgalmas ejnye-ejnye lesz. Ami persze nem kevés. Csak sóder – mennykő helyett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7720