KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Jegyzetek a svájci filmhétről

Régi óra lassan jár

Schéry András

 

„Svájc: ott vannak a legjobb szállodák, ott csinálják a legjobb csokoládét. De a nép kiállhatatlan. Összeeshetsz az utcán – átlépnek rajtad. A világ minden milliomosa ott tartja a pénzét (mítosz). Több száz éve nem volt ott háború, úgy könnyű...” Bocsássuk előre: lehet, hogy van, ami valóban könnyű, filmet csinálni azonban a jelek szerint nem az. Ügy látszik, a túlzott nyugalom óhatatlanul közhelyeket termel – ezért is nem bűnös frivolság talán a svájci filmhétről szóló beszámoló elején a Közhelyszótár Svájc szócikkét idézni. Ha még hozzátesszük a pesti hivatalok falain lógó naptárképeket, ragyogó kék ég alatt hófödte hegycsúcsokkal, az előtérben üdezöld réten legelésző tehenekkel, nagyjából meg is van minden, Svájccal kapcsolatban nálunk élő közhely. Sajnos ahhoz, hogy a közhelyek helyett árnyaltabb képet alkothassunk, a svájci filmtől vajmi kevés segítséget kaptunk, de nem is nagyon kaphattunk: az 1973-ban a Filmmúzeumban megrendezett svájci filmhét óta (amelynek legnagyobb felfedezése az egyik legtekintélyesebb svájci filmrendező, Alain Tanner volt, a Charles élve vagy holtan és A szalamandra című filmjeivel) a mozikban csupán Claude Goretta két művével (Meghívás szombat délutánra, A csipkeverőnő), nemrégiben pedig Michel Soutter Megközelítések című filmjével találkozhattunk.

A dicsérő méltatások tulajdonképpen egy önálló filmművészet születését ünnepelték a hetvenes évek legelején. Ez a filmművészet épp a jólismert és nagy filmgyártó országok különböző „új hullámainak” kifulladásakor jelentkezett, s ilyen értelemben már maga a jelenség is filmtörténeti, filmművészeti érték volt. S ma is az, a zajos Cinecittás meg új-hollywoodi tömegsikerek korában. Sajnos a svájci filmnek mind ipari, kereskedelmi háttere roppant szűkös, és tematikai-művészi sokoldalúsággal nem büszkélkedhet. Nincs sok húrja a svájci filmnek: az alakok, a helyzetek, a filmes megoldások éppúgy visszaköszönnek, mint a tájak. A nézőnek kell eldöntenie: hiba ez, vagy erény...

A mostani svájci filmhét tulajdonképpen azt nyújtotta, amit egy nyugodt prosperitásban élő ország filmművészete minden különösebb meglepetés nélkül nyújthat: szolid kivitelben megmutatta, hogy a jól tejelő svájci tehén bizony lelkibeteg: unalom, frusztráció, a jóléti neurózis minden fajtája gyötri szegényt, de ő csöndesen kérődzve tűri.

Köztudott, hogy Svájc háromnyelvű ország. A nyelvi megosztottság kétségtelenül döntő tényező abban, hogy nem alakult ki egységes nemzeti kultúra: van svájci német, svájci francia – és csenevészebb svájci olasz – kultúra, melyek legszembetűnőbb rokonvonása az, hogy egy-egy nagy nyelvterület periferikus kultúrái. Ugyanez áll a svájci filmre is: itt a francia hatás az erősebb, a jelentősebb alkotók a francia nyelvűek közül kerülnek ki, de – legalábbis a filmhét filmjei között – nagyjából ugyanannyi a német nyelvű film is, míg egészen kevés (esetünkben egy) az olasz. Ez a periferikus állapot szerencsére nem fejlesztett ki kompenzációs törekvésekkel küszködő kisebbrendűségi komplexusokat: a svájci film kialakította a maga profilját: ez a halk, lassú – túlságosan is lassú – lírai-kisrealista művészfilm, amely feltehetőleg nem is pályázik nagy közönségsikerre. Külföldi szakmai sikere ellenben csaknem egyöntetű, olykor egészen a – talán kissé túlzott – hozsannázásig terjed.

Kisrealizmushoz illően szolid kisemberek ezeknek a filmeknek a főszereplői, többnyire öregek, szorgos munkában töltött élettel a hátuk mögött. Ilyen öreg Yves Yersin Kis kiruccanások című filmjében Pipe (Michel Robin), az elpusztíthatatlan életkedvű béres, aki váratlan elhatározással motorbiciklit vásárol és ezen indul a majoron túli „nagyvilág” felfedezésére – miközben az unatkozó nézőnek bőségesen van ideje konstatálni, hogy amit lát, az nem több a bogaras moziöregek szívmelengető, humortalan-érzelmes moziközhelyénél, pepecselő aprólékossággal konfekcionálva. Az elmagányosodott öregember közhelyét sokkal kevésbé közhelyszerűen, a túlzott aprólékosság buktatóit ugyan nem mindig elkerülve, de megkapó emberséggel dolgozza fel Kurt Gloor Konrad Steiner hirtelen magányossága című filmje, az özvegyen maradt és a kilakoltatás küszöbén álló, de függetlenségét az öregségbe való beletörődést jelentő szociális otthon biztonságára fölcserélni semmi szín alatt nem hajlandó cipészmester története. És öregember a főszereplője Patricia Moraz Elveszett út című filmjének is, amely azért tarthat számot a filmhét legérdekesebb darabjának címére, mert nézése közben sokszor már azt hisszük, hogy ilyen nincs is, ez a naiv mozgalmár-romantika nem lehet igaz. Az öreg (Charles Vanel) itt órásmester, továbbá nagyapa, aki a lagymatag középnemzedéket megtestesítő, enyhén pszichopata állatpreparátor fiában csalatkozván unokáira akarja átörökíteni forradalmáremlékeit. Látnoki erővel közli, hogy május l-e éjszakáján gutaütés fogja érni, s ez be is következik, előbb azonban még kellő kioktatásban részesíti egykori olasz elvtársa fiát, aki abban a tévhitben leledzik, hogy a focimeccsen őrjöngő közönség ordítása „a nép hangja”. Ettől teljesen megzavarodván az ifjú nem érzi magát elég felkészültnek a végrendeletileg rá kirótt gyászbeszéd elmondására, hiába várja a temetésen az öreg élettársa (a „passionaria”-pózban feszengő Magali Noël) és menye (az ügyeletes hervadt szépasszony Delphine Seyrig) is. Az unokák pedig, akik mindeközben igen kedvesek és elevenek és nyiladozó értelműek, sajnálatosan aprópénzre váltják a „burzsuj” háziúrnál a nagyatyai örökséget, egy órát, amely olyan andalítóan játssza az Internacionálét, mint polgári kollégái a Sorrentói emléket; ám végül a papa hóbortjaitól mindeleddig idegenkedő fiú visszavásárolja, s „represszív szülő” voltát bizonyítandó, elnáspángolja kislányát. A gyerekek végezetül felmásznak a tetőre, és ott ábrándoznak egy másik bolygóról, ahol minden olyan, mint itt, csak jó. A kis ártatlanok talán azt hiszik, hogy még ez a film is.

Az öregek mellett a középnemzedéket egy eleve kissé zavartnak tűnő néptanító képviseli, aki felszabadító pedagógiájának csődjétől végképp megzavarodik Beat Kuert Kalandok (Schilten eltűnik a ködben) című, az Európa-szerte járványszerűen terjedő „nevelésügyi” tematikához kapcsolódó művében, amelyben a „kafkásra vett” légkört a cseh újhullámosok filmjeiből klisévé kopottan kölcsönzött figurák hivatottak érzékeltetni.

A sok férfihős után a filmhét legjelentősebb filmjének, Alain Tanner Messidorjának (a cím a francia forradalmi naptár egyik hónapnevét idézi) két nő a főszereplője. Marie, a vidéki eladólány elveszíti a vonatjegyét, Jeanne, a történelemszakos egyetemista pedig megunja a város zaját: kiállnak stoppolni az országútra, összetalálkoznak. „Clio és Thalia Messidor” néven bemutatkozva együtt stoppolnak tovább és eközben megtörténik velük minden, ami két stoppos lánnyal meg szokott történni a moziban. Legelőször is az, hogy két férfi meg akarja erőszakolni őket. Ez vezeti őket arra, hogy a következő autóstól, egy katonatiszttől ellopják a szolgálati pisztolyát. A pisztoly aztán a csehovi szabály szerint el is sül – természetesen a film végén. Előbb csak megfélemlítésül fogják rá a parasztra, aki rajtakapta őket, hogy az istállójában aludtak, és a bolti eladóra, hogy ennivalót zsákmányoljanak – pénzük ugyanis egykettőre elfogy. A két lány ezek után bekerül a tévé „kék fény” adásába, mint mindenre elszánt, veszedelmes terrorista. Így, miközben sorra találkoznak mindenféle „típussal”, jobbára ellenszenvesen konszolidált férfiakkal, az oktalan-céltalan kaland kényszerű evázióvá nő, amely végül gyilkosságba torkollik.

Pikareszk történetet látunk tehát, a hollywoodi közönségfilm divatjával ellentétben női változatban, némi ‘68 utáni és némi feminista felhanggal. A lányokkal állandóan történik valami, a két és negyed órás film mégis lassúnak, eseménytelennek hat, alighanem szándékoltan: Tanner filmjére is jellemző, hogy a lassúsággal akarja a cselekvési lehetőség hiányából fakadó feszültséget érzékeltetni, ami azonban nála is unalomba fúl.

A csüggesztő unalom nemcsak a mai témájú filmekre nyomja rá bélyegét: nem menekül tőle Thomas Koerfer A segéd című filmje sem, a Monarchia irodalmából kölcsönzött szánalmas kishivatalnok története, amely mellesleg azt is jelzi, hogy a retro-epidémia Svájcot is elérte; sem pedig a neves Daniel Schmid „mélylélektani” viharoktól dúlt kosztümös feuilletonja, a népszerű múlt századi svájci író, Conrad Ferdinánd Meyer regényéből készült Visszaverődés (Violanta), amelynek vontatottságát még zavarossága is tetézi – s ezt nem enyhíti a sztárok (Lucia Bosé, Maria Schneider, Lou Castel, Gérard Depardieu) felvonultatása sem.

Hogy ez az unalmas nyugalom görcsös, öncéllá lett szorgalmat és a fetisizált munka oltárán feláldozott életeket rejt a felszín alatt – erről a szemle két legsokatmondóbb dokumentumfilmje vall: A nagyapa halála (Jacqueline Veuve) és a Gottlieb hazája (Bruno Moll). Szinte félelmetes, ahogyan ezeknek a filmeknek a megöregedett szereplői idillnek látják a szolid jólét megteremtéséért végiggürcölt életüket, s az anyagi gyarapodás állomásainak felsorolása közben alig-alig jut eszükbe, hogy. talán nem minden úgy volt jól, ahogy volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 15-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7722