KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/december
GAÁL ISTVÁN
• Báron György: A képíró Gaál István
• Pörös Géza: Gazdag pillanatok Beszélgetés Gaál Istvánnal
FILMFESTÉSZET
• Lajta Gábor: Barokk mozi Jarman és Caravaggio
• Pataki Gábor: Dionüszosz farmeröltönyben Csernus és Caravaggio
ANTONIONI
• Bikácsy Gergely: Fennsík és folyóvölgy Antonioni szemhatára
BOSSZÚFILMEK
• Hungler Tímea: Fúria képében Bosszús csajok
• N. N.: Női bosszúfilmek
• Géczi Zoltán: A gyűlölet szépprózája Park Chan-wook: A bosszú ura; A bosszú asszonya
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Babel.com Velence
• Klacsán Csaba: A minőség rovására Pécs: Moveast
TELEVÍZÓ
• Hammer Ferenc: Online társadalom Digitális rendszerváltás
• Hirsch Tibor: Voltunk mi együtt is Magyar plazma
KRITIKA
• Kolozsi László: Dis városában Lányok
• Muhi Klára: Fut velünk egy rossz szekér Off Hollywood
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Persepolis
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A semmi peremén Boldog új élet
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Az ismeretlen
• Vajda Judit: XXY
• Vízer Balázs: Királyság
• Pápai Zsolt: Elizabeth: Az aranykor
• Klág Dávid: Az ügynökség
• Herpai Gergely: A falka
• Tüske Zsuzsanna: A bárányok harapnak
DVD
• Csillag Márton: Pixar-rövidfilmek
• Pápai Zsolt: Üres város
• Csillag Márton: A gyilkos; A csalás
• Tosoki Gyula: Kerek rockerek
GAÁL ISTVÁN
• Kósa Ferenc: A hallgatás csöndje Búcsú Gaál Istvántól

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gaál István

Búcsú Gaál Istvántól

A hallgatás csöndje

Kósa Ferenc

A két filmrendező ötvenéves barátságának alapja a közös sors és művészi szemléletük rokonsága volt.

 

Gaál Pistával 1958 szeptemberében találkoztam először. Akkor kezdtem el tanulmányaimat a Színház és Filmművészeti Főiskolán. A tanévkezdés első napjaiban levetítették nekünk a felsőbb éves hallgatók vizsgafilmjeit. Sok érdekes és tehetséges filmet láttam, de engem leginkább és legmélyebben Gaál Pista és Sára Sanyi Pályamunkások című filmje érintett meg. A maga nemében remekműnek éreztem, akár egy pentaton népdalt. A vetítés után odamentem Pistához és Sanyihoz, bemutatkoztam nekik, és elmondtam a véleményemet a Pályamunkásokról. Alig néhány percig beszélgettünk, de mégis, amikor elköszöntünk egymástól, úgy éreztük, mintha régóta ismertük volna egymást… Pistának nyílt, tiszta tekintete volt, és kemény kézfogása. Úgy is mondhatnám: a magyar filmrendezők közül neki volt a legtisztább tekintete és a legkeményebb kézfogása. Barátok lettünk. Eliramlottak az évek, teltek-múltak az évtizedek, sok minden történt velünk és körülöttünk – ám a barátságunk csaknem fél évszázadon át töretlen maradt. Mindvégig maradéktalanul megbíztunk egymásban, kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymás véleményét, filmteremtő szándékait és igazságkereső törekvéseit. A világ megítélésében, emberi és szakmai tennivalóink megválasztásában természetesen voltak közöttünk nézetkülönbségek, ám a lehető legszigorúbb erkölcsi-művészi követelmények tudatos vállalásában teljes mértékben egyetértettünk. Az emberi tisztesség és a művészi minőség iránti kötelékek összetartottak minket és folyamatosan éltették a barátságunkat… Barátságunk megőrződéséhez bizonyára hozzájárult az a körülmény is, hogy Pista, Sanyi és én – tehát mindhárman – lentről és messziről, a magyar társadalom mélyéről kerültünk a filmszakmába és elemi erkölcsi kötelességünknek tekintettük, hogy ne feledjük gyökereinket, hogy filmjeinkben szóljunk azokról, azokhoz és azok helyett is, akik közül vétettünk. Eredendő kötelmeink vállalása mellett azonban sohasem engedtük meg magunknak, hogy világlátásunk megrekedjen szűkebb szülőföldünk szellemi horizontján. Amennyire a képességeinkből tellett, igyekeztünk nyitottá válni az egyetemes emberi kultúra értékei iránt is. E tekintetben a mértékeink a lehető legmagasabbak voltak: Bartók és Kodály példájához, szellemi-erkölcsi hagyatékához próbáltunk igazodni… Korántsem véletlen tehát, hogy Gaál Pista első játékfilmje, a Sodrásban éppúgy a Tisza partján élő emberek sorsával foglalkozik, mint az én Tízezer nap című diplomafilmem. Az sem véletlen, hogy mindkét film operatőre Sára Sanyi volt. És talán az sem véletlen, hogy a Sodrásban is, a Tízezer nap is messze túljutott szűkebb hazánk határain, megértésre és elismerésre talált a nagyvilágban is.

Gaál Pista a hazája és a magyarság iránt mélyen elkötelezett művész volt, de választott második hazáját, Itáliát is hazájaként ismerte és szerette. Tanult is, tanított is, filmeket is készített Olaszországban. Otthonosan érezte magát és sugárzóan szép filmeket forgatott Párizsban és Indiában is. Filmjeivel bebarangolta Amerikát és Afrikát. A magyar kultúra, a magyar filmművészet nagykövete volt, szinte az egész világon. Itthon pedig az egyetemes kultúra nagyköveteként teljesített szolgálatot. Vitte-hozta a filmjeit, az élményeit, a gondolatait. Gaál Pista lelkében, lelkéből fakadó látomásaiban együtt hömpölygött a Tisza, a Duna, a Pó, a Szajna, a Gangesz, a Zambézi, az Amazonas, a Mississippi…

A filmjeimmel én is sokfelé jártam-keltem a világban, így hát hozzátartozott az életünkhöz, hogy ha egy-egy fontosabb utunkról hazatértünk, összetelefonáltunk, vagy összekönyököltünk, és néhány pohár bor mellett elmondtuk egymásnak, merre jártunk, mit láttunk, mit gondoltunk. Megnézegettük egymás fotóit, kicseréltük a tapasztalatainkat, megosztottuk a reményeinket és az aggodalmainkat. Mivel olyan térségben éltünk, amelyben a politikai körülmények szorítása meghatározta és megbéklyózta az életünket, a munkánkat, kénytelen-kelletlen politizáltunk is. Pista azonban idegenkedett, sőt, őszintén szólva, valósággal viszolygott a politikától. Az életénél is jobban féltette a szellemi szabadságát és az erkölcsi függetlenségét. Az emberi méltóság megőrzésében Epiktétoszt tekintette mesterének. Az önuralom és a mindenféle hatalomtól való távolságtartás híve volt: a közéleti-politikai csatározásoktól következetesen elzárkózott még akkor is, ha a szabadságunkért folytatott küzdelmeink céljával mélyen egyetértett. Nem volt gyáva. Nem a sebesülésektől vagy a hatalom megtorlásaitól félt, hanem a koszolódástól. Nem akarta elveszíteni tekintete tisztaságát.

Gaál Pista ismerte és folyamatosan figyelemmel kísérte az én kamikaze–jellegű közéleti cselekvéseimet. Aggódott a sorsom iránt, és óva intett attól, hogy a politika közegében erkölcsi követelményeket próbáljak meg támasztani és érvényesíteni. Mondogatta is: bolondnak néznek, gumiszobába vagy börtönbe zárnak, vagy egyszerűen eltesznek láb alól… Az oroszlánokat nem lehet növényevésre nevelni… Ilyenkor én a magyarság aggasztó helyzetével, Szókratész példájával és József Attila Két hexameterével érveltem a magam álláspontja mellett. Ő is ragaszkodott az igazához, én is. Két konok ember rezzenéstelenül nézett egymás szemébe. A nézeteltéréseink azonban sohasem veszélyeztették a barátságunkat. A lelkünk mélyén pontosan tudtuk, hogy fölemésztődni a tehetetlenségben éppoly életveszélyes lehet, mint megszakadni a hiábavaló cselekvésben. Annak eldöntésében, hogy egy-egy alkalommal vajon helyes utat választottunk-e vagy sem – talán nem is mi, esendő emberek, vagyunk az illetékesek, hanem inkább a sors, vagy maga az Isten…

Mindenesetre közéleti kóválygásaim és önveszélyes politikai cselekvéseim során hosszú-hosszú éveken át szinte halálosan biztos voltam abban, hogy a halálban megelőzöm Pistát. Nem így történt. Kétféle hit, kétféle meggyőződés, kétféle útkeresés, kétféle igazság élt bennünk, és ki-ki ment a maga útján, megtette mindazt, ami az erejéből tellett. Megpróbáltuk tisztességgel, emberhez méltó módon végigélni az életünket. Vér sohasem tapadt a kezünkhöz, jóvátehetetlen vétkek és mulasztások nem emésztették a lelkiismeretünket. Nyugodtan belenézhettünk a tükörbe, a kamera keresőjébe és egymás szemébe is. Végestelen végig. Fél évszázadon át – életünk fogytáig…

Kedves Pista!

Annak idején hárman indultunk – pontosabban inkább négyen, Huszárik Zoli is hozzánk tartozott emberként, filmesként, barátként egyaránt – de már csak ketten maradtunk életben: Sára Sanyi és én. Ti – Zoli és Te – átmentetek ama bizonyos túlsó partra… Élő ember nem tudhatja, milyen is lehet odaát a világ, mert azt csak azok tudhatják, akik végleg megérkeznek odaátra. Jószerivel még azt sem tudhatjuk, hogy egyáltalán van-e valamiféle fénylő világ odaát, vagy csupán a végtelennél is végtelenebb vaksötét semmi vár reánk… Csak azt állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy nekünk, akik egyelőre még ideát maradtunk, nélkületek nehezebb lesz, mint amilyen veletek volt. Sokkal nehezebb… Nyolc váll többet bírt, mint négy, és immár az erőnk is, az időnk is fogyatkozni látszik. A hiányod szívszorító… Nem tagadhatom – miért is tagadnám? –, a halálod híre megrendített. Megszakadtak bennem a szavak, és miután elmentél közülünk, alig-alig jön álom a szememre… Bámulom a plafont, vagy az ablakon át a csillagos eget, és próbálok gondolkodni rólad, rólunk, mindannyiunkról, akik magyarnak, embernek születtünk, és akiknek éppoly véges az élete, mint a tied volt… Nehezen találom a szavakat, mert a megrendültséghez leginkább a hallgatás illene. A hallgatás csöndje súlyosabb és pontosabb megnyilatkozás, mint a fájdalom szülte szavak esetleges szövevénye.

Mit is mondhatnék?... Ha még itt lennél köztünk, fölhívnálak telefonon és elújságolnám neked, hogy végre-valahára sikerült eljutnom Svájcba, mégpedig azokba a magas hegyekbe, amelyekhez Bartók annyira vonzódott. Az égbenyúló sziklák, az ezüstösen szikrázó hómezők és jégfolyamok világában azt hiszem megéreztem, mi vonzotta ide Bartókot, aki sokszor erején felül, zakatoló szívvel, valóban az élete kockáztatásával küzdötte föl magát ezekbe a magasságokba… Négyezer méter fölött már vakítanak a fények, harapni lehet és harapni kell a levegőt, és amikor az ember belenéz a fényképezőgép keresőjébe, úgy érzi, mintha a mindenség és az örökkévalóság összevillanna az exponálás pillanatában. Kodály írja Bartókról, hogy zenéje az anyaföld vonzásától a sztratoszféráig terjed… A gyökerektől a végtelenségig. Te filmet készítettél a gyökerekről – én most megkíséreltem képeket készíteni a bartóki képzelet kozmikus végleteiről. Ahogy Nagy László mondaná: a szférák zenéjéről… Több száz fotót készítettem. Úgy érzem, akadnak közöttük olyanok is, amelyek a maguk sziklaszilárd feketéivel, izzó fehérjeivel, sugárzó kékjeivel, ezüstös villanásaival talán méltóak Bartók zenei képeihez, kivetülő lélekmélyi látomásaihoz… Érdemes megnézni őket… Mivel azonban te már nem veszed fel a telefont, Sára Sanyit hívom majd át, hogy együtt nézegessük a fotókat, és a fotók kapcsán Bartókra és Rád emlékezzünk. Te már nem lehetsz itt, de a tekinteted itt lesz velünk. Elképzeljük majd, hogy melyik képre mit mondanál. Megtehetjük ezt, hiszen jól ismerjük a látásodat és képalkotó képességeidet. Azt is pontosan tudjuk, hogy számodra a képírás éppoly szent írás volt, mint maga a Szentírás.

Eszembe jut, hogy néhány éve, amikor hetvenéves lettél, átmentem hozzád, és megköszöntöttelek. Ugyanúgy néztünk egymás szemébe, és ugyanolyan keményen fogtunk kezet, mint hajdanán, fél évszázaddal ezelőtt, a Pályamunkások vetítése után… Mivel az elmúlt negyven év során a sors különös szándéka szerint Japán lett a második hazám, arról beszélgettünk, hogyan viszonyulnak a japán emberek az élet és a halál, a lét és a nemlét kérdéseihez. Szóba került A túlsó part című filmem, amelyet egy zenbuddhista kolostorban forgattam Japánban, és amelyet te több alkalommal is megnéztél. Komolyan, meghitten beszélgettünk, miként az régi barátokhoz illik… Egyszer csak váratlanul megemlítetted, hogy te már láttad azt az utat, amely ama bizonyos túlsó partra vezet. Azt mondtad olyan volt, akár egy aranyalagút… Aztán a könyvespolcról levettél egy könyvet, föllapoztad azt az oldalt, ahol erről írtál és felolvastál nekem néhány mondatot:

„Egy tüdőműtét alkalmával 1986. február 5-én átsétáltam odaátra. Eldobtam a vérnyomásom, a szívműködésem leállt, és elindultam innen. Nem sok időt töltöttem odaát, mert hamar visszarángattak. Injekciók, verés (egy keménykezű, terebélyes orvosnő pofozott a nevemet tudakolva). Kérdezgettek később sokszor, hogy milyen volt odaát? Nos, nem volt szférák zenéje, lebegve húztam fölfelé s közben a tibeti lámák által hangoztatott om-ot hallottam, miközben egy olyan narancsvörös kürtőben haladtam fölfelé, mint amilyet két évvel azelőtt kértem a díszlettervezőmtől az Orfeusz és Eurydiké című filmemhez... Fölépültem, úgy érzem, és hiszem, hogy visszaküldött az Isten. Ha másért nem, hát a háromrészes Gyökerek című filmért, mely Bartók Béla életét és munkásságát idézi”.

Miután ezt a néhány mondatot fölolvastad, valameddig csöndben üldögéltünk, majd megkérdeztem tőled, hogy amikor közeledtél a túlsó parthoz, féltél-e, vagy inkább reménykedtél?... A kérdésemre sem akkor, sem azóta nem válaszoltál… A hosszú hallgatás volt a válaszod.

2007. szeptember 29.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 8-9. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9189