KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/március
KRÓNIKA
• N. N.: A 40. Magyar Filmszemle díjai
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Egy slukk New York Spike Lee rebellisei
• Géczi Zoltán: Lent, a Mississippi szívében Blues és film
• Schreiber András: A bőrszín prófétája Oscar Micheaux
• Orosdy Dániel: Virgil Tibbs Amerikája Forró éjszakában
TINIFILMEK
• Hirsch Tibor: A megszelídített dúvad Tinivámpírok
• Sepsi László: Dzsihád-generáció Kamaszhorror
• Varró Attila: A kéreg alatt Coraline és a titkos ajtó
• Alföldi Nóra: Az ártatlanság kórja High School Musical
SZKRIPT-HORROR
• Kolozsi László: Hollywoodi elsősegély Lidércnyomás forgatókönyvre
• Hamar Péter: „Az isten homloka” Móricz, a forgatókönyvíró
MOZITREND
• Deák Dániel: A mozi térben él tovább
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Zsenik a ponyván
• Harmat György: A sztár ezeregy arca
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A mások pokla
• Schubert Gusztáv: Totálkár Koccanás
• Barotányi Zoltán: Ez az a sótörés? Fonyó Gergely: Made in Hungaria
• Wostry Ferenc: Szép remények Gettómilliomos
MOZI
• Nevelős Zoltán: A felolvasó
• Kolozsi László: Kilencedik mennyország
• Pápai Zsolt: Akaratlanul
• Baski Sándor: A világ nagy, és a megváltás a sarkon ólálkodik
• Schreiber András: A Baader–Menhof csoport
• Tüske Zsuzsanna: Kétely
• Margitházi Beja: Marcela
• Varró Attila: Largo Winch
• Vajda Judit: Hét élet
• Forgács Nóra Kinga: Téli utazás
• Ádám Péter: Tintaszív
DVD
• Hungler Tímea: Nosferatu/A vámpír árnyéka
• Teszár Dávid: Meghallgatás
• Pápai Zsolt: Az igazság malmai
• Alföldi Nóra: A hiba nem az ön készülékében van

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fekete Amerika

Spike Lee rebellisei

Egy slukk New York

Boros Gábor

Spike Lee az afro-amerikai közösség szellemi vezetői közé tartozik. Barack Obama elnökké választása után érdemes újranézni filmjeit.

 

Spike Lee, a nagyváros teremtménye New York-i termék, ugyanúgy, ahogyan a filmjei is azok. Ha buszra pakolja is fekete hőseit, vagy – mint legújabb filmjében – az olasz frontra küldi őket, a város társadalmi viszonyrendszerét nem tudja kiirtani belőlük. New York íze minden jointba bele van tekerve!

 

 

Fekete tudás

 

Spike Lee az afro-amerikai közösség elsőszámú filmes reprezentánsa. Jóval több, mint filmrendező. Történelemtanár, híradós, szenvedélyes Knicks-drukker és közéleti személyiség, aki a fekete amerikaiak problémáit, konfliktusait, múltját és jelenét egyaránt bemutatta már munkáiban. Ahhoz azonban, hogy ma díszvendégként lehessen jelen Obama beiktatásán, és minden jelentős afro-amerikaiakat érintő kérdésben megnyilatkozzon – karrierje kezdetén sok feltételnek kellett teljesülnie.

Már első főiskolás filmje a megszokottnál merészebb hangvételt, egyénibb látásmódot és megalkuvás-mentességet ígért. A válasz sokkolta a Morehouse College oktatóit, mikor D. W. Griffith híres-hírhedt filmjének (Egy nemzet születése) faji alapú kritikáját nyújtotta. (Az amerikai filmtörténet első nagyjátékfilmje, korának legnagyobb kasszasikere volt. Rasszista elemeivel és azzal, hogy a Ku-Klux-Klant építő jellegű szervezetként tüntette fel, nagymértékben hozzájárult annak sikeres újjászervezéséhez 1915-ben.)

A lényegében családi vállalkozásban leforgatott 1986-os Nola Darling (She’s Gotta Have It), már minden elemet tartalmazott, ami a ’90-es évek első felére Spike Lee filmjeinek védjegyévé vált. Őszinte, szókimondó és változatos dialógusokat hallhatunk a legkényesebb társadalmi és erkölcsi kérdésekről, akár a szexuális szabadosságról is. A furcsa, egyedi nevekre keresztelt karakterek minden nap elsétáltak Spike Lee mellett az utcán a parkba vagy rosszabb esetben „manhattani villásreggelire” tartva. A mondanivaló egyfajta „street knowledge”, amit „utcai okításként” fordíthatunk magyarra, és egy kerítés tövében vagy egy trafikban lezajlott beszélgetés minden tanulságát tartalmazza. Egy-egy kis szerepben feltűnnek a nagybetűs közösség, a „black community” elismert figurái. (Elsőként Fab 5 Freddy, a kultikus Wild Style hip hop mozi és a Yo! MTV Raps kiagyalója.) A történet középpontjában álló Nola Darling pedig – aki nem tud dönteni három teljesen különböző férfi közt – „véletlenül” ugyanazon a napon született, mint Malcolm X

A She’s Gotta Have It egyszerre hozta meg a szakmai és a közönségsikert. Az ifjúsági fődíjat Cannesban és – ami nem elhanyagolható szempont – több mint nyolcmillió dollárt a mozipénztáraknál. Rövid időn belül pedig egy sport-ikon barátságát, és az állandó közszerepléseket. Michael Jordan kérésére a Nike bevonta Spike Lee-t az Air Jordan kampány minden reklámfilmjébe. Pontosabban a She’s Gotta Have It általa alakított karakterét, Mars Blackmont, aki Brooklyn feliratú sapkájában, vastag aranyláncával és szlengből építkező szövegével tökéletes kapocs volt a hip hop generáció felé. 1988-ra maga lett a „cool”, ráadásul mindezt komoly témák ábrázolásával és a közéletre reflektálással együtt érte el.

 

 

Játszótér Crooklynban

 

Ahogyan a jazzt kiszorították az új műfajok egy-egy város klubjaiból, a Lee család is úgy költözött a nagybőgős apával tovább. A legidősebb fiú, Shelton Jackson, becenevén Spike, Atlantában született, de három testvérével már New Yorkban nőtt fel. Ahogy önéletrajzában olvasható, „Brooklyn volt a játszótere”. Az ötvenes és hatvanas évek polgárjogi küzdelmeitől távol, Cobble Hillben éltek, ami a városrész elsősorban olasz származásúak lakta területe. Itt a saját bőrén tapasztalhatta mindazt a multikulturális összetettséget, amit New York hordoz. (Ezeknek a gyermekéveknek állít emléket a Crooklyn, amit két testvérével közösen írt.)

Az amerikai nagyváros külső kerülete és annak részei, a block, a hood, a project – vagy ahogy hazánkban a legtöbb filmben szerepelt – a fekete gettó a 90-es évek első felében került be a filmes közgondolkodásba. Az ilyen területekről származó, egyre sikeresebb hip hop és R&B zenészek tették fel a térképre, a lehetőleg minél lepusztultabb képet festő, ultraerőszakos utcák pedig a klipekből hamarosan a mozivászonra kívánkoztak. A banda-bűnözést bemutató gang-related filmek elsősorban Los Angelesben játszódtak, ahol a korabeli két legnagyobb szervezet, a crips és a bloods jól felismerhető külsőségei és mindennapos összetűzései jó témát kínáltak a forgatásra. Magyarországon kizárólag a tékákba jutottak el ezek a filmek, amikben sokszor ugyanazok a fehér trikós, kockás inges és Converse-tornacipős statiszták álldogáltak a pálmafák alatt, bármelyik nagyon rossz magyar címre keresztelt filmet kölcsönöztük is ki. Két dolog mégis vonzóvá tette ezeket a produkciókat. Az egyik a nagyszerű zene, ami – hasonlóan a késői blaxploitation korszakhoz – exkluzív audióélménnyel kárpótolt a legnagyobb vizuális katasztrófáért is, a másik, hogy ismeretlen, tilalmas világba vezette nézőit.

Spike Lee 1989-ben vitt el bennünket New York azon részébe, ami nem szerepel az útikönyvekben, a taxis pedig először kiröhög, majd továbbhajt, ha közöljük vele, hogy hova akarunk menni. Az egyik legvitatottabb Spike Lee joint – a Szemet szemért (Do The Right Thing) – ugyanis Brooklyn Bed-Stuy negyedében játszódik. Ezt a városrészt legnagyobb számban afro-amerikaiak lakják, de több másik náció is megtalálható itt. Vannak területei, ahol a felső középosztály éli mindennapjait, de olyanok is, ahová „a légkondiszerelő csak rendőri kísérettel mer kimenni”.

A barna sorházakkal szegélyezett utcák itt eleven társadalmi térként funkcionálnak. A gyerekek krétarajzaival teli járdákon, a vaskorlátos lépcsőkön – a hajfonás vagy sörözés helyszínein – és a koreai boltja előtt találkoznak afro-amerikaiak, spanyolajkúak, olaszok, írek. A Szemet szemért tanúsága szerint az együttélést elsősorban az eltérő kulturális háttér, az előítéletek, és a másik gazdasági helyzete miatti irigység teszi tönkre. A Radio Raheem gettó-blasteréből üvöltő Public Enemy-himnusz, a Fight The Power pillanatok alatt nyomja el a spanyolok salsáját, de mikor Buggin Out a pizzériában két szelet dupla sajtos közt megunja nézegetni Frank Sinatra és Al Pacino képét, és ezt szóvá is teszi, annak már súlyosabb következményei lesznek. Ekkor hangzik el a feketefilm-gyártás egyik leghíresebb kérdése: „Hé, Sal! Miért nincsenek tesók is a falon?”

Két évvel később a Dzsungelláz (Jungle Fever) már az utcatáblákkal operáló főcímével is a város megosztottságát sugallja. Az olasz Angela és az afro-amerikai Flipper még sosem jártak abban a városrészben, ahol a másik él. Egy adag kínai kaja után mégis megtalálják a közös nyelvet Flipper íróasztalán, mi pedig megtudjuk, hogy az ilyen típusú kapcsolatoknak New Yorkban nincs jövője.

A család, a barátok és a közösség is úgy gondolja, hogy nagyobb távolságok vannak az eltérő bőrszínűek közt, mint amekkora Harlemet és Bensonhurstöt elválasztja. Ossie Davis egészen a rabszolgaságig megy vissza az időben, hogy ezt megindokolja, Angela apja ellenben megelégszik egy „nem egy niggernek neveltem a lányom”-mal, persze csak a kiadós verés után.

Spike Lee kilencvenes években készült munkái mind arra a következtetésre jutnak, hogy a multikulturális New York-i társadalomban az együttélés sosem lesz zavartalan és komolyabb összetűzésektől mentes. Egy házasságtörés, egy rádió szétverése vagy egy új szubkultúra megjelenése egyaránt vezethet olyan eseményekhez, amelyekben a korábban megbúvó előítéletek és ellentétek a felszínre törnek. Ezek az események azonban gerjeszthetők. A média felelőtlen kijelentéseivel (Sam nyara), eltúlzott rendőri beavatkozással, vagy akár három retardált bojkottjával egy pizzéria ellen.

Spike Lee nem éri be a kultúrák egyszerű bemutatásával, vonzódik a különböző nációk azon tagjaihoz, akik valamilyen okból a társadalom peremére sodródtak. A Nepperek (Clockers) utcakölykei, A hatos hang (Girl 6) telefonszexből élő főszereplője ugyanúgy nem lehet a társadalom elismert, csupán megtűrt tagja, mint a Dzsungelláz crack-függői vagy Az utolsó éjjel (25th Hour) dílere. Ha pedig mégis megpróbálnak a többség közvetlen közelében élni, könnyen úgy járhatnak, mint 1977 fülledt nyarán Ritchie, a punk, akit majdnem agyonvernek azok az olaszok, akik a brit mintás trikó helyett inkább a cápagallért kultiválják.

A szociális háló résein már átzuhant vagy még éppen belekapaszkodó karakterek a filmek során saját életük egyedi helyszíneire vezetik a kamerát és minket. Így járjuk be a Tadj Mahalt, a „crack-függők mennyországát”, ahová Gathor (Samuel L Jackson) és „új csaja, Vivi, teljes nevén Vivian” (Halle Berry élete első filmszerepében) húzódnak vissza, és ahol az utcán megkeresett pénzből vett cracket (jobban mondva a mama tévéjét) füstölik el, több száz hasonlóan szerencsés társukkal együtt. (A ’80-as évek végén, mikor a crack kezdte kiszorítani a kokaint az utcáról, és a szegényebb kerületek fogyasztói körében nagyon elterjedt, általában a drog-laboratóriumok közvetlen közelében lévő elhagyott házakban alakítottak ki hasonló helyeket maguk a terjesztők, hogy így biztosítsák a fogyasztók körét, vagy rendőrségi razzia esetén a menekülés lehetőségét.)

A különböző zenei szubkultúrák kultikus szórakozóhelyei szintén kihagyhatatlanok a Spike Lee szervezte városnéző túrán. Nagyobb kontrasztot nehéz elképzelni a ’70-es évek végi New Yorkban, mint amit a CBGB és a Studio 54 kettőse produkál a Sam nyarában. A két klub tökéletesen mutatja be a küszöbön álló szubkulturális szakadást, gyakorlatilag lehetetlen, hogy valaki annak idején mindkét helyen megfordult volna. Már a ’70-es években is megfigyelhető volt az a mai napig élő társadalmi bezárkózás, aminek keretében az egyes városrészek lakói csak a saját környékük szórakozóhelyeit látogatják. Egy bronxi számára Manhattan már szinte külföld, teljesen más világ. A CBGB előtt várakozó dühös, feketébe rongyolódott punkok és a disco-gömbre és kokainra szomjazó belvárosi yuppie-k ellentéte tökéletes, de Adrien Brody énekhangját és az Abba-számokat soha nem fogjuk megbocsátani.

A külvárosi tápláléklánc alján a New York-i rendőrség testületének kék ingbe és öntelt-arrogáns mosolyba öltözött tagjai találhatók. Mr. Lee nem különösebben kedveli őket, ha végighajtanak Bed Stuy utcáin (itt ők sem állnak meg), leolvasható a szájukról, mit gondolnak a helyiekről, attól pedig, ahogy Montgomery Brogan lakásában eljátsszák a „nem tudom, hol a drog, csak leülök a kanapédra”-játékot, nekünk is kinyílik a bicska a zsebünkben.

A Spike Lee által ismert New York azonban nem végtelen, és nem feltétlenül növekszik együtt magával a metropolisszal. Ha elhagyjuk a krétával telerajzolt brooklyni utcákat, magunk mögött tudjuk a harlemi graffitiket, Bronxot, és nem állunk meg addig a belvárosi irodaházig, ami a kábeltelevíziózás egyik csúcsát jelenti, akkor már kevésbé hiteles, és nem minden ízében természetes jellemábrázolással találkozunk. Az tény, hogy a 2000-ben készült Bamboozled maga is szatíra, akárcsak a története középpontjában álló, Mantan című telekomédia, de a Damon Wayans által megformált Pierre Delacroix legfeljebb annyira francia, mint a Las Vegasban felépített Eiffel-torony, és egész francia identitását azért kapta, hogy elsüthető legyen a „De La – Ki? Talán De La Soul!” poén. A Szemet szemértben követelt képek a „tesókról” itt végre felkerültek a falra, de a fehér Dunwitty – aki mindent imád, ami fekete – mindvégig maró gúny tárgya. Spike Lee már azzal megalapozta ellenérzéseinket a karakter iránt, hogy Michael Rapaportot kérte fel a szerepre, aki öt évvel korábban John Singleton Higher Learning (Megoldatlan egyenletek) című filmjében fiatal egyetemistából neonáci gyilkossá változott.

Az Utál a csaj (She Hate Me) már a XXI. század nagyvárosának súlyos társadalmi és morális problémáival küszködik. Vállalhatnak-e az egyneműek gyermeket, milyen jogokkal rendelkezik a vér szerinti szülő, karrierépítés közben felcserélődhetnek-e a hagyományos férfi és női szerepek? A ’90-es években a Spike Lee mozik finomságai, a tökéletesen elhelyezett (sokszor egészen rejtett) közéleti, aktuálpolitikai utalások itt már erőltetettek. Mikor épp kezdenénk jól szórakozni, megkapjuk az Enron-botrányt kicsiben, és hogy még véletlenül se legyen senki, aki nem ismer rá a történetre, a főcím végén ott mosolyog ránk a George W. Bush képével díszített bankó, rajta a cég logója. A sok csúsztatás miatt végül majdnem a főszereplő Anthony Mackie-nek kell elvinni a balhét a Watergate-botrányért is, pedig ő csak jól akart szórakozni, mikor vastag dollárkötegekért cserébe teherbe ejtett 18 leszbikust.

 

 

Két fényoszlop

 

A 2001. szeptember 11-i események nemcsak az USA politikáját változtatták meg gyökeresen, hanem a New York-iak gondolkodását, társadalmi viszonyrendszerét és a város sebezhetetlenségébe vetett hitét is. A terrortámadások után az első ott forgatott nagyköltségvetésű film épp Az utolsó éjjel volt. David Benioff regénye még nem tartalmazta a WTC elleni támadást és következményeit, de csoda lett volna, ha a város egyik legnagyobb lokálpatriótájának filmjéből kimarad Ground Zero. Közvetlen közelről láthatjuk a „nulla-pontot”, ahol a tornyok álltak, és hallhatjuk a város lakóinak üzenetét: „még akkor se mennék el, ha Bin Laden a szomszédomat bombázná”.

Az olaszok és afro-amerikaiak helyére új társadalmi csoportok lépnek. A „kockacukrot szopogató orosz maffiózók” mellett Edward Norton és Barry Pepper íreket alakítanak. (Spike Lee ragaszkodott hozzá, hogy elhangozzon a filmben az „egy ír nem rúg be, és nem beszél összevissza!”-mondat.) Itt már működhet az, ami több mint tíz évvel korábban nem, egy bőrszíneken és kultúrákon átívelő párkapcsolat. Csak a Puerto Ricó-i zászló bokára tetováltatásáért jár egy pár élcelődő poén, nem sokkal később mindenki ennél jóval többet kap. A híres tükörmonológban a börtönbe bevonulni készülő ember feszültsége robban az egész város arcába. Rendőrök, sznobok, papok, fekete kosarasok, sőt Jézus – eljött a „politikailag inkorrekt” igazság pillanata! Ez a pár perc azonban, a durva szóhasználat és a kisebbségi ombudsmanoknak azonnali szívinfarktust okozó kijelentések ellenére többet árul el arról, hogy milyen ez a város valójában, mint amit a fényképezgető turisták egy élet alatt összeszedegetnek.

A Belső ember (Inside Man) kamerái már a terror elleni küzdelemben átalakult New Yorkban forogtak. A Bush-éra sikerrel tett olyan kifejezéseket a köznyelv részévé, mint „terror-fenyegetettség”, „anthrax”, vagy „iszlám fundamentalisták”. Ez persze új társadalmi feszültséget szült, ami az utcán, az éttermekben vagy a „köritől bűzlő taxikban” csapódott le. A főcím alatt hallható arab dallamra bejárjuk a belvárost, megnézzük a legfontosabb nevezetességeket, hogy mi is (és a világ is!) lássuk: az 51. állam él és élni fog. Közben pedig szomorúan vesszük tudomásul, hogy Spike Lee végképp áttette székhelyét Manhattanbe, és a társadalom és a közélet kérdései itt csak járulékok egy izgalmas rabló-pandúr történetben. Annál pedig kevés nehezebb dolog létezik, mint elképzelni Jodie Fostert, ahogy afrót fésül egy lépcsőn Bed Stuy közepén. Valaki kivette a magnóból a Fight The Powert.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 04-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9685