KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/március
KRÓNIKA
• N. N.: A 40. Magyar Filmszemle díjai
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Egy slukk New York Spike Lee rebellisei
• Géczi Zoltán: Lent, a Mississippi szívében Blues és film
• Schreiber András: A bőrszín prófétája Oscar Micheaux
• Orosdy Dániel: Virgil Tibbs Amerikája Forró éjszakában
TINIFILMEK
• Hirsch Tibor: A megszelídített dúvad Tinivámpírok
• Sepsi László: Dzsihád-generáció Kamaszhorror
• Varró Attila: A kéreg alatt Coraline és a titkos ajtó
• Alföldi Nóra: Az ártatlanság kórja High School Musical
SZKRIPT-HORROR
• Kolozsi László: Hollywoodi elsősegély Lidércnyomás forgatókönyvre
• Hamar Péter: „Az isten homloka” Móricz, a forgatókönyvíró
MOZITREND
• Deák Dániel: A mozi térben él tovább
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Zsenik a ponyván
• Harmat György: A sztár ezeregy arca
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A mások pokla
• Schubert Gusztáv: Totálkár Koccanás
• Barotányi Zoltán: Ez az a sótörés? Fonyó Gergely: Made in Hungaria
• Wostry Ferenc: Szép remények Gettómilliomos
MOZI
• Nevelős Zoltán: A felolvasó
• Kolozsi László: Kilencedik mennyország
• Pápai Zsolt: Akaratlanul
• Baski Sándor: A világ nagy, és a megváltás a sarkon ólálkodik
• Schreiber András: A Baader–Menhof csoport
• Tüske Zsuzsanna: Kétely
• Margitházi Beja: Marcela
• Varró Attila: Largo Winch
• Vajda Judit: Hét élet
• Forgács Nóra Kinga: Téli utazás
• Ádám Péter: Tintaszív
DVD
• Hungler Tímea: Nosferatu/A vámpír árnyéka
• Teszár Dávid: Meghallgatás
• Pápai Zsolt: Az igazság malmai
• Alföldi Nóra: A hiba nem az ön készülékében van

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fekete Amerika

Forró éjszakában

Virgil Tibbs Amerikája

Orosdy Dániel

A Forró éjszakában a polgári jogi harc és Hollywood egymásra találásának terméke, mára azonban nem több izgalmas bűnügyi történetnél.

 

Hattie McDaniel 1939-ben Oscar-díjat kapott legjobb női mellékszereplő kategóriában az Elfújta a szélben nyújtott alakításáért. Több mint fél emberöltőnek kellett eltelnie, míg az első fekete után az első feketékkel foglalkozó film is hasonló elismerésben részesülhetett. Norman Jewison filmje, a Forró éjszakában – az Amerikai Filmakadémia szerint 1967 legjobb filmje – egy köztes állapot tükre. Saját korának úttörőjéről van szó, amely előkészítette a terepet Új Hollywood sarkosabb, fésületlenebb Oscar-nyertes remekműveinek (mint amilyen az Éjféli cowboy 1969-ből vagy A francia kapcsolat 1971-ből), csakhogy mindaz, ami akkor forradalmian újszerűvé tette, mai szemmel nézve „túl fehér”, vagy legalábbis túl hollywoodi. Így is üdítő változást hozott a díjkiosztó történetébe, amely a társadalmilag tudatosabb negyvenes éveket követően főszabály szerint a kortárs Amerika problémáiról tudomást sem vevő történelmi/háborús filmeket és musicaleket tüntette ki megkülönböztetett figyelmével.

 

*

 

John Ball ugyancsak díjnyertes műve (Edgar-díj a legjobb elsőregénynek, 1966), amely itthon Forró éjszaka címen jelent meg, elsősorban nem a bűnügyi rejtély szellemessége, hanem a középpontba állított és meghatározó dramaturgiai elemmé tett fajgyűlölet miatt lett figyelemreméltó alkotás. A történet kezdetén egy Wells nevű kisvárosban az olasz származású karmester meggyilkolásával először egy fekete férfit vádolnak, akiről csakhamar kiderül, ő valójában Virgil Tibbs rendőrnyomozó. Jim Gillespie, a fajgyűlölő, tapasztalatlan seriff kénytelen teret engedni a néger kollégának, aki a helyi viszonyokat feltérképezve végül megfejti a rejtélyt.

Stirling Silliphant adaptációja túlnyomórészt hű a regény cselekményéhez, de a helyszínek és a szereplők jelentősen eltérnek a Ball által leírtaktól, ami egyértelműen a film javára válik. Jewisonnál Gillespie már meglett rendőr, a karmester pedig gazdag befektető, még jelentősebb azonban Tibbs figurájának megváltoztatása. Ball művében az arcvonásaiban szinte kaukázusi nyomozó higgadtan reagál mindenre, ráadásul meglehetősen készséges, gyakorlatilag önként segít a nyomozásban. A szénfekete Sidney Poitier alakításának lényege ezzel szemben éppen a düh, amelyet a megalázott Tibbs alig tud féken tartani: szabályosan kényszeríteni kell az együttműködésre, a szemei folyton mérgesen villognak, és üvöltve védi a jogait, ha annak érzi szükségét.

 

*

 

Műfaját tekintve a Forró éjszakában nagyjából ugyanannyira krimi (pontosabban a rendőri eljárást bemutató policier és a bűnös leleplezésére utazó whodunit arányos keveréke), mint amennyire korrajz és társadalomkritika. Dinamikáját elsősorban nem maga a nyomozás adja (a halott személye, a bűncselekmény háttere és a gyilkos motivációja tulajdonképpen nem túl érdekes, utóbbi akár esetlegesnek is nevezhető), hanem mindaz, amit a szereplők és persze elsősorban a két főszereplő felfedez – a másikban és a környezetében. A rejtély felderítésével párhuzamosan két alapvetően eltérő személy kerül közelebb egymáshoz, ami talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a nyolcvanas években annyira népszerűvé váló buddy movie-kat (Pauline Kael még vígjátéki vonatkozásokat is látni vél Tibbs viselkedésében, ami azonban már erős túlzásnak tűnik). Ez a közeledés eredményezi a film legemberibb jelenetét, amely sem a rejtéllyel, sem a szolid propagandával nincs közvetlen kapcsolatban, mindössze két ember őszinte beszélgetését ábrázolja egyikük nappalijában.

A rendező végig ízlésesen, finom jelzésekkel dolgozik, bár Texas szívében, a hatvanas évek közepén ez is elég lehetett egy nyilvános akasztáshoz. A film egyik fő témája az előítélet, a fehér „urak” és a „szolga” feketék közötti feszült viszony, csakhogy egyik csoport sem tűnik igazán egységesnek, sőt. A szolidaritás érthető módon az „elnyomottak” között erősebb, de Jewisonnak gondja volt rá, hogy a nagyhatalmú ültetvényes idős, fekete inasának rosszalló fejcsóválásával kifejezze, mindenhol akadnak megalkuvók. Árulkodó az étterem csaposának magatartása is: Tibbs-t egyáltalán nem hajlandó kiszolgálni, de a Warren Oates alakította rendőr elől is mindig gondosan elrejti annak kedvenc süteményét, csak hogy hergelje. A bőrszín különbözősége garantálja a gyűlöletet, ám az egyezése távolról sem jelent egyetértést.

Tibbs és Gillespie útja a kisvároson át a nézőnek a Dél rétegeit és ellentmondásait mutatja be, a főszereplők számára pedig saját korlátaik, belső ellentmondásaik megismeréséhez vezet. A seriffben rokonszenv ébred a nyomozó iránt (az utolsó jelenetben még a kofferjét is viszi), és rá kell döbbennie, hogy sokban különbözik a többi fehértől (pl. nem lövi le Tibbs-t az első adódó alkalommal, ami miatt kérdőre is vonják). Ugyanakkor Tibbs is „bűnbe esik”, a dühére hallgatva nem a tettes, hanem kifejezetten az őt megalázó rasszista ültetvényes, Endicott után nyomoz. (A két férfi közeledésének hangsúlyozása egyébként kifejezetten Silliphant találmánya, Ball regényében Gillespie minden lelki fejlődés ellenére sem jut el az őszinte emberi szimpátia szintjére.)

Ami az említett Endicottot illeti, a filmben ő testesíti meg a „régi Délt”, a polgárháború veszteseinek szellemi örökségét. Ez nem azonos a niggerező redneck felfogásával, sokkal inkább az Elfújta a szél és társai világával rokon: a déli ültetvényes nemes, családszerető férfiú, aki nagylelkűen gondoskodik a (volt) rabszolgákról, ha már azok olyan „gyámolatlanok”, hogy erre önmagukban képtelenek. A gazdag déli dalia az egyes feketékkel tud szívélyes lenni, de az egyenlő jogok adományozását ostobaságnak, veszélyes vircsaftnak tartja. Tibbs, a határozott, értelmes, iskolázott fekete férfi számára ez a lehető legsértőbb magatartás, mert sunyibb és aljasabb a lincselők fajgyűlöleténél. Így – bár elsőre Endicott nyomatékosan Mr. Tibbs-nek szólítja (ahogy azt Virgil otthon megszokta és elvárja) – viszonylag hamar sor kerül kettejük között a pofonváltásra.

Kevésbé hangsúlyos, de ugyancsak érdekes a nők szerepe a filmben. A felvilágosult nőt képviselő, csinos és határozott Mrs. Colbert (Lee Grant) kiáll a fekete nyomozó mellett, és megvetésével sújtja a tehetetlen városvezetőket. (Tanulságos apróság: Ball regényében éppen Endicott a megértő mellékszereplő, aki a fekete detektív maradását javasolja.) Mrs. Colbert ellenpontja a primitív-konzervatív szemléletet „újratermelő” white trash lolita, Delores Purdy, aki jobb híján egyetlen dolgot fog átadni a gyermekeinek: a fajgyűlöletet.

 

*

 

A Forró éjszakában minden érdeme ellenére a „hivatalos” Hollywood terméke egy változásban lévő korszakból. A főbb alkotók közül mindössze ketten voltak feketék (Poitier mellett Quincy Jones zeneszerző), és az öntudatos főszereplő sem mérhető össze a néger mozibajárók későbbi kedvenceivel. Bőrszínétől eltekintve ugyanis Virgil Tibbs gyakorlatilag olyan, mint bármelyik diplomás fehér nyomozó – nem reprezentálja mindazt, ami az amerikai feketék többsége magáról gondol. A személyéből leszűrhető következtetés sem túl hízelgő: fekete létedre esetleg embernek néznek Délen is, ha nagyon okos vagy, és mindenben a fehérekre emlékeztetsz. Persze a polgárjogi küzdelmek korában már a lehetőség puszta felvetése hatalmas előrelépés volt.

Sidney Poitier pályája eleinte úttörő küzdelem jegyében telt: ő volt az első igazi fekete filmsztár, neki az Álomgyár még azt is megengedte, hogy túllépjen a sztereotípiákon. Például lehetett megértő tanár (Tanár úrnak, szeretettel), vagy fehér családba beházasodó értelmiségi (Találd ki, ki jön ma vacsorára). Az 1971-ben beinduló blaxploitation hullám idején – amelynek egyik előkésztője éppen Poitier volt – ez már kevésnek tűnt. Shafthez és társaihoz képest Virgil Tibbs olyan néger zsaru, amilyet egy fehér Móricka elképzel.

Jelzésértékű, hogy a Forró éjszakában folytatásaihoz nem John Ball Tibbs-regényei szolgáltatták az alapot, és Jewisonhoz mérhető rendező sem került e projektek közelébe. Az 1970-ben bemutatott Mr. Tibbs nyomoz meglehetősen közönséges pre-blaxploitation krimi egy karót nyelt hekusról, aki mellesleg fekete. A San Francisco utcáin és a Családi kör előnytelen kombinációjáként is leírható tucatprodukció az első rész stábjához képest (amelyben olyan leendő rendezők dolgoztak, mint Hal Ashby vágó és Haskell Wexler operatőr) minden területen derék B- és C-kategóriás játékosokat osztott Poitier és Jones mellé. A konkrét politikai vonatkozásokat Gordon Douglas rendező gondosan kerülte, a népnevelés pedig kimerül a Tibbs és fia között folyó szerény háború fontosabb csatáinak dokumentálásában.

Sokkal több jót az 1971-es A szervezetről sem lehet elmondani. A Mr. Tibbs és a szervezet címen is ismert moziban az idők szelének engedelmeskedve a főszereplő már sokkal inkább akcióhős, mint nyomozó, Quincy Jones és a „szokásos” fehér sztár (Steiger után Martin Landau következett) kiesését pedig az egy szem Joseph Birocnak kellett ellensúlyoznia néhány gyönyörűen fényképezett jelenettel. Tulajdonképpen az igazi folytatás a franchise-on kívülről érkezett, Ralph Nelson követte el Tiktak címen 1970-ben. Igazán egyik sem ér fel az alapfilmhez, amely azonban ma már jobban működik hatásos déli krimiként és kordokumentumként, mint felforgató hatású társadalomkritikaként.

A történelem iróniája: Tibbs nélkül nem jöhetett volna el Shaft és Superfly nagy korszaka, ők viszont Schiller mórjának sorsát mérték jeles elődjükre. 1972-re Virgil Tibbs megtette a kötelességét, és legfeljebb csak tévésorozat szereplőjeként térhetett vissza, szűk két évtizeddel később.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9688