KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/március
KRÓNIKA
• N. N.: A 40. Magyar Filmszemle díjai
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Egy slukk New York Spike Lee rebellisei
• Géczi Zoltán: Lent, a Mississippi szívében Blues és film
• Schreiber András: A bőrszín prófétája Oscar Micheaux
• Orosdy Dániel: Virgil Tibbs Amerikája Forró éjszakában
TINIFILMEK
• Hirsch Tibor: A megszelídített dúvad Tinivámpírok
• Sepsi László: Dzsihád-generáció Kamaszhorror
• Varró Attila: A kéreg alatt Coraline és a titkos ajtó
• Alföldi Nóra: Az ártatlanság kórja High School Musical
SZKRIPT-HORROR
• Kolozsi László: Hollywoodi elsősegély Lidércnyomás forgatókönyvre
• Hamar Péter: „Az isten homloka” Móricz, a forgatókönyvíró
MOZITREND
• Deák Dániel: A mozi térben él tovább
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Zsenik a ponyván
• Harmat György: A sztár ezeregy arca
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A mások pokla
• Schubert Gusztáv: Totálkár Koccanás
• Barotányi Zoltán: Ez az a sótörés? Fonyó Gergely: Made in Hungaria
• Wostry Ferenc: Szép remények Gettómilliomos
MOZI
• Nevelős Zoltán: A felolvasó
• Kolozsi László: Kilencedik mennyország
• Pápai Zsolt: Akaratlanul
• Baski Sándor: A világ nagy, és a megváltás a sarkon ólálkodik
• Schreiber András: A Baader–Menhof csoport
• Tüske Zsuzsanna: Kétely
• Margitházi Beja: Marcela
• Varró Attila: Largo Winch
• Vajda Judit: Hét élet
• Forgács Nóra Kinga: Téli utazás
• Ádám Péter: Tintaszív
DVD
• Hungler Tímea: Nosferatu/A vámpír árnyéka
• Teszár Dávid: Meghallgatás
• Pápai Zsolt: Az igazság malmai
• Alföldi Nóra: A hiba nem az ön készülékében van

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tinifilmek

Coraline és a titkos ajtó

A kéreg alatt

Varró Attila

A csodaország Neil Gaiman fruska-meséiben a valóság tükörképe a gyermekkor nyomasztó állóvizében.

 

A múlt század klasszikus meséinek csodaországai, amelyekbe a gyermekhősök nyúlüregen át, forgószél hátán vagy ruhásszekrényből lépnek át, időtlen világok: megannyi Sohaország, ahol megállnak a biológiai órák, megdermed a sejtöregedés, és minden lakó az örök jelenben él. Miközben egy ember élete során soha nem történik annyi és olyan gyors változás, mint az első tizennyolc évben, Pán Péter szigete a felnőttlét önállóságának és stabilitásának vágyálmát helyezi a gyermekszobák díszletei közé, pillanatnyi menedéket nyújtva az Idő ketyegő krokodilusa elől. Nem véletlen, hogy a csodaország-mesevariáns legnépszerűbb darabjai szívesebben választják a gyorsabban érő, drasztikusabban változó lányokat főszereplőnek: Alice, Dorothy, Wendy fruskáit a „most már biztosan elkéstem” remegő fehér nyula vezeti a pubertás préséből Csodaországba, ahol tanulás nélkül is ők lehetnek a legbölcsebbek, szexuális érés nélkül is kipróbálhatják az anyaszerepet, elköltözés nélkül is az önálló boldogulást. Minden szörnyetegük és veszélyük ellenére ezek a világok vágyálmokból szőtt, izgalmas édenkertek, amelyekből nehéz, de elkerülhetetlen a hazaút: olyanok, akár a mozielőadások konzervált mesebirodalmai, ahol másfél-két órára megáll az idő.

A brit (kép)regényíró, Neil Gaiman tetemes életműve – egyben az ezredkezdet – eddigi legnevesebb Alice-története, a 2002-es Coraline címszereplője semmiben sem különbözik múlt századi sorstársnőitől. Talpraesett, kalandvágyó lelkületű kiskamasz, akinek szobájában még dobozban állnak a régi játékszerek, de már a női szerep jelmezeit próbálgatja – felderítőútjain ő sem számíthat barátok, szülők segítségére, csupán egy frissen megismert kóbor macska szegődik mellé útitársul. A kamaszkor magányát ezúttal új helyre költözés, elfoglalt szülők és a nyári szünidő napsütötte unalma emelik sokadik hatványra (az új otthont jelentő erdei házban csupán a nyugdíjas korú szomszédságra, az alagsori lakásban élő két kiöregedett színésznőre és a tetőteret egércirkusszal benépesítő Mr. Bobóra számíthat): Coraline az Egyetlen Gyermek klasszikus prototípusából formált határátlépő, Alice és Dorothy egyenes ági unokája, aki testvérek, falkatársak ballasztja nélkül lebbenhet át saját, egyszemélyes álmaiba. Gaiman nyúlüreg-meséi nem a kis főszereplőben térnek el az irodalmi hagyományoktól: a határmezsgye két oldalán álló világok kínálják az igazi érdekességet a mai olvasóknak. Miként a nagyjátékfilmes bemutatkozást jelentő Tükörálarc vagy legfrissebb regénye, a 2008-as Sírkert könyv temetői szellemek közt felcseperedő kamaszhőse, Coraline is eleve egyfajta rendhagyó mikrovilág lakója, aki nem a hétköznapok szürkeségéből álmodja át magát színpompás mesékbe. A Tükörarc vándorcirkuszban felserdülő Helenája örömmel elcserélné mutatványos cigányéletét az egyszerű gyerekkor örömeire, a Falka a falban mesekönyv tízesztendős Lucy-ja saját elhagyott otthonára áhítozik, miközben bohém szülei a kertben felállított sátorlakás mélyén egzotikus, távoli lakóhelyekről szövögetnek terveket, a kis Coraline kedvszegetten téblábol különös új lakóhelyén, idegenkedik a bizarr csodákat rejtegető szomszédságtól, eltolja magától édesapja változatos ételkísérleteit: egyszerűen a jól bevált régi világára és a megszokott szülői figyelemre áhítozik, amelyre rendhagyó módon éppen a Csodaországba vezető folyosó túloldalán talál rá.

Gaiman Csodaországa valamennyi fruska-meséjében amolyan precízen kifordított inverz képe a valóságnak, főszereplői az igazi szülők ikerpárjai (akár több példányban is, mint a Tükörálarc Világos és Sötét Királynője vagy a szülők ruháiba bújt farkasok a Falka a falban lapjain), ablakai és tükrei a hétköznapi otthonokra nyílnak. Coraline a befalazott titkos ajtón túl saját családi fészkének negatívját találja, ahol a Másik Anya és a Másik Apa várják („Nem is tudtam, hogy vannak másik szüleim…– Te butus, de hiszen minden gyereknek vannak!”), élete legfinomabb sült csirkéjével a megterített ebédlőasztalon, reggeltől estig játékokkal, kalandtervekkel és osztatlan figyelemmel. Ez a világ nem elsősorban látványos izgalmakat, merész fordulatokat kínál hősének, mint Sohaország vagy Óz földje – sokkal inkább a megbízható rendet, csábító állandóságot a valódi otthon káosza helyett. A Coraline álomvilága azonban pillanatok alatt fordul rémálomvilággá, amikor kiderül, hogy a kislánynak magának is örökifjú bábuvá kell válnia, fekete gombokkal a szeme helyén, hasonulva a Másik Szülőkhöz. Gaiman – híven az otthonát jelentő médiumhoz – hamisítatlan rajzuniverzumba zárja hősnőjét, amelynek határai párszáz lépés után a tiszta papírlap fehér semmijébe vesznek és az állandóság zálogát a karikatúrává alakulás jelenti. Míg Alice századfordulós Csodaországában a megtorpant időt a gyermeki fantázia állandó bakugrásai ellensúlyozzák, folytonos méretváltozások, szerepcserék színesítik, Gaiman posztmodern kamaszmeséjében kőkemény kasztok, rögzített szerepek cellájába szorul a hősnő, egy olyan univerzális stabilitásba, ahol azután fokozatosan elsorvad és saját papírvékony másolatává válik. Nem véletlen, hogy mind a Tükörálarc, mind a Coraline fő gonosztevője a Sötét Boszorkány, a megszállottan birtokló anyatípus (Mrs. Batestől Sarah Connorsig) felnagyított torzképe, aki önös érzelmi céljai érdekében örökre konzerválni akarja gyermekét.

Henry Salick idei kompjuter-animációs adaptációja merészen továbblép a Gaiman-meseregény egyszerű felképesítésén, amelyet P. Craig Russell 2002-es képregény-verziójában (szinte szolgai hűséggel) már megtett egyszer. A hajdani kultikus MTV-logoanimációival és a Tim Burton-féle Karácsonyi lidércnyomás társrendezésével közismertté vált alkotó élő szereplőket és bábfigurákat egyesítő önálló nagyjátékfilmjeiben, a Talpig majom képregény-feldolgozásában és a James és az óriásbarack Roald Dahl-adaptációjában már jócskán bizonyította, hogy megszállott rajongója az álomvilágokba tett gyermeki kalandtúráknak. Míg azonban Gaiman leányhősei szigorúan behatárolt gyerekrajzok foglyai, a Selick-féle tipikus kamaszfiú csodaországa nem hétköznapi mikrovilágáról készült képmás, hanem a saját belső fantázia eredeti birodalma: legyen szó a Talpig majom kómába esett képregény-rajzolójáról vagy a gigantikus barackba bújt Jamesről, Selick hősei egy túlszínezett, felnagyított és teljesen valóságidegen revüben rekednek, miután átrágják magukat a külső (agy)kérgen. Gaiman Coraline-ja Selick kezében nem csupán kibővült a bábfilm-auteur elmaradhatatlan kiskölyök-figurájával (egy fecsegő szomszédfiú személyében), de gyökeresen átrajzolta Tükörországát. Az eredeti regény sötét helyszínei Selick elragadó bájjal megformált mesevilágában látványos show-színpadokká válnak, pompázó kertek, cirkuszi sátrak és barokk színpadi élőképek váltják fel a félhomályos, klausztrofób padlástereket és pincehelyiségeket, mozgalmas hajszák a lidércnyomásos meneküléseket. Selick sokkal szorosabb párhuzamot von a Másik Anya világa és a (báb)filmvilág között, már-már visszájára fordítva az eredeti mű alapgondolatát: neonfényes angolkertje, ételhordó asztali kisvasútja, megelevenedő játékai megannyi önreflektív metaforával népesítik be Coraline statikus, ingerszegény másvilágát. Míg Gaiman kislányhőse saját, örökké tartó gyermekkorának rémképe elől menekül vissza a feltartóztathatatlan serdülés, a mindennapi konfliktusok valóságába, Selick egy olyan fantáziavilágot démonizál, amelyben eluralkodtak a színpompás médiaképek és azzal fenyegetnek, hogy örökre eltakarják az egyszerű valóságot. A Coraline lenyűgöző bábfilmje mélyén nem kamaszfélelmek lapulnak, inkább általános rettegés egy olyan világtól, amelyben még a gyermekek is reklámokban álmodnak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9691