KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/október
BLOG
• Klacsán Csaba: Röghöz kötve CinePécs 2009
3D REVOLÚCIÓ
• Ádám Péter: Térhatású jövő A mozi harmadik forradalma
• Varró Attila: Kalandra fel Térhatású animáció
• Gorácz Anikó: Térélmény A 3D múltja, jelene és jövője
• Sepsi László: A halál ezer arca David R. Ellis: A végső állomás 3D
MAGYAR SCI-FI
• Németh Attila: Mondjam vagy mutassam? A magyar SF-irodalom és a film
• Csordás Attila: Thelomeris Beszélgetés Hatvani Balázzsal
• Schreiber András: Vételhiba Vranik Roland: Adás
• Schubert Gusztáv: A számok ura Pater Sparrow: 1
SPANYOL TRENDEK
• Géczi Zoltán: Baljós arkangyalok Spanyol horror-reneszánsz
• Lénárt András: Van-e élet Almodóvar után? A mai spanyol film
• Bikácsy Gergely: Könnycsepp a vérhagymán Megtört ölelések
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: Szemben az árral? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Forgách András: Szélesvásznú lélek Robert Capa
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 2. rész
MÉDIA
• Hirsch Tibor: MikroHollywood YouTube mozi
KÖNYV
• Baski Sándor: Nyomkereső Mátyás Győző: A látszat birodalma
KRITIKA
• Klág Dávid: Anyaföldön kívüli Neill Blomkamp: District 9
• Bori Erzsébet: Ördögi kísértetek Gárdos Péter: Tréfa
MOZI
• Schreiber András: Fausta éneke
• Varró Attila: Rövidlátók
• Baski Sándor: Free Rainer
• Roboz Gábor: Pippa Lee négy élete
• Kolozsi László: Észak
• Alföldi Nóra: Pánikfalva
• Tüske Zsuzsanna: Családban marad
• Pápai Zsolt: Admirális
• Forgács Nóra Kinga: Apám zenéje
• Vajda Judit: A csúf igazság
• Sepsi László: Az időutazó felesége
• Géczi Zoltán: Halloween 2.
DVD
• Gelencsér Gábor: Bergman-jelenetek
• Varró Attila: Houdini – A halál mágusa
• Kovács Marcell: Az áruló
• Nagy V. Gergő: Foxy Brown

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar sci-fi

Vranik Roland: Adás

Vételhiba

Schreiber András

Van magyar cyberpunk: az Adás jövő időben szól a jelenről. Látványos káosz helyett látszólagos beletörődéssel ábrázol egy kép nélküli világot.

 

Két festő beszélget. A nő politikus-portrékat készít, a férfi az ipari tájképek megszállottja. Szó esik művészetről, környezetvédelemről és politikáról – a diskurzus az ágy felé is mutathatna, ha közbe nem csengetne egy zaklatott szomszéd. „Van kép a tévéjén?” – kérdi a nőt. „Nem tudom, nincs tévém” – hárít amaz, majd a másik festőre mutat, a férfi az imént még kéménybélelőként jutott a lakásba, tán ő állított el valamit. „Akkor menjen fel, nézze meg!” – érkezik az ellentmondást nem tűrő felszólítás. A szomszédot két perc múlva tulajdon fia sántítja meg – az apa véletlenül kihúzta az internet-kábelt. És ha nem lenne elég a zeneletöltéstől megszédült kamasz-vadállat, a családi csetepaté végén a tévézsizsik előtt gubbasztó kislány jó nagyot harap a szülői kézbe. Nincs kép, nincs család, nincs idill – az Adás anti-utópiájának alaphelyzetét Vranik Roland már első játékfilmjében, a Fekete kefében felskiccelte. Persze a Fekete kefe parabola-antennás epizódjában szó sincs technikai megtorpanásról, általános monitor-meghibásodásról, csupán négy, tetőn matató fiatal elállította a vételt.

Kisreál és disztópia mégis egymásra rímel. Az utópiák természete, hogy a lehetséges jövő a jelen valóságára utal: az elképzelt időben, nevenincs térben (a pestiesnek fényképezett Konstancában) játszódó Adás nem magára a technológiai válságra (azaz, hogy egyszerre hibásodik meg minden monitor a glóbuszon), hanem a társadalmi krízisre (a képfüggő világra) fókuszál. Márpedig ez utóbbi – a Fekete kefe tanulsága szerint is – már bekövetkezett, vagy legalábbis kibontakozóban van.

Nem mintha a technológiai összeomlás nem lenne fenyegető lehetőség. Sőt! Az Adás feltételezett hardver-problémája, a képernyők egyidejű halála a jelenlegi számítógép-vezérelt élet halálát jelentené. Káosz, katasztrófa – micsoda akció-orientált sci-fit lehetne ebből csinálni! Az Adás ehelyett statikus állapotfilm. A technikai krízis ábrázolását tekintve kétségkívül következetlennek tűnik – ahogy ezt a Szemle-bemutatót követően technikatörténészek meg is jegyezték. Valóban, a monitor-képek eltűnése elsősorban és rövidtávon nem az általános elidegenedés miatt jelentene problémát, hanem mert a monitor-központú infrastruktúra összeomlásával pillanatok alatt száz éveket zuhannánk vissza a történelemben, miközben a múltbeli technikai környezet adaptálása számos akadályba ütközne. Ugyanakkor ezek a vélemények is magukban hordoznak némi következetlenséget, amennyiben sutba dobják az emberi találékonyságba vetett hitet, megkérdőjelezik a történelem alatt felhalmozott és dokumentált tudás: példának okáért a technikatörténeti múzeumok nyomtatott anyagainak, összegyűjtött eszközeinek létét. Vranik már inkább bízik az emberi elmében: a hardver-problémára nem találnak ugyan megoldást, de a filmbéli város lakói – a túlélők – alkalmazkodnak az új világhoz: fitnesz-gépekkel fejlesztenek áramot; nagyban megy a megmaradt javak felhalmozása és a csencselés; egyébként meg a kikötőváros bővelkedik halban, nem kell félni az éhhaláltól. Ráadásul az elidegenedés nem a technológiai krízis következménye: sokan szenvednek ugyan elvonási tünetektől (kígyózó sorok a feltámasztott mozi előtt), de a lélekrombolásért nem az adásszünet, hanem a képáradat okolható.

Az Adás az apokalipszis után játszódik, és mivel a kiégett lelkekre koncentrál, lényegtelen is mennyi idő telt el az összeomlás után – légyegében már csak az új világba kapunk bepillantást, nincsenek archív felvételek egymásnak feszülő embertömegekről, leállt gyárakról, zuhanó-becsapódó repülőkről, a tömegtájékoztatás és a távközlés összeomlása kiváltotta sokkról. Megváltozott a világ – kész tény. Ahogy Vranik az érzelmek elsorvadását is kész tényként kezeli – mi sem gondolhatunk másként a jelenben gyökerező, de a jövőt leromboló emocionális csődről. A film többször is utal rá, hogy a képernyők lefagyásakor szülők, gyerekek, férjek, feleségek tűntek el. Bármennyire is logikusnak látszik, nem az adáshiba az oka az eltűnéseknek, az csak nyilvánvalóvá teszi, ami már sokkal előbb megtörtént. Nincs többé tévé, a hősök már nem a képernyőre merednek, hanem a valóságra. És amit maguk körül látnak, az kész katasztrófa.

Kétszeresen is a krízis után járunk tehát: a képáradat agymosása szociológiai értelemben, a képek megszűnése technológiailag (civilizációs–infrastrukturális értelemben) jelent visszalépést. Az Adás szerint a két katasztrófa közül a monitorok halála előtti – a vetített kép és a valóság összemosódása – a veszélyesebb. Ha Vranik bízik is a találékonyságban, sokkal kevésbé bizakodó a média-formálta érzelmeket, az általános emberi reakciókat, a deszenzualizált társadalmat illetően. Ezért a cyberpunk-ötletet felülíró thriller: az Adás közelebbről három testvér története, Vilmos (Rátóti Zoltán) véletlenül megöli a feleségét (Kerekes Éva), az erősen képfüggő Henrik (Terhes Sándor) és a filozofálgató Ottó (Hajduk Károly – nem mellékesen ő alakította a Fekete kefe festőművész kéményseprőjét is) segít eltüntetni a holttestet. Látszat-thriller ez, csalóka, akár a tévé-valóság: a lassan kibontakozó, halállal induló, halállal végződő családi tragédia olyan, mint a régi (’80-as évekbeli) televíziós oktatóműsorok, közelebbről a Családi kör valamelyik kisfilmje, épp csak a szakvélemény hiányzik a végéről. Vranik kész tények elé állítja nézőjét, a tények elfogadtatásához pedig egy közhelyes krimit választott szemléltetőeszközül. Csakhogy a közhelyek is a tévéből jönnek, a filléres klisék alkalmazása tulajdonképpen kettős mintakövetés: a Vranik-Barta forgatókönyvíró-páros és hőseik is olcsó tévéfilmekből lesték el, mit kell tenni, ha meghal valaki: el kell ásni a kert végébe, vagy éppenséggel bosszút kell érte állni, nem vitás.

Egy olcsó bűnügyi mesét persze nehéz lenne sci-fiként kezelni, Vranik filmjében a zárókép billenti helyre a címet, egyszersmind visszakanyarodik a cyberpunkhoz. Mi valóságos? Adás és valóság összemosódik, akár egy Philip K. Dick-sztoriban. A kamera kitolat Henrik képernyőt (tengerre irányított képkivágatot) imitáló tengerparti tégla-kerítéséből, majd hirtelen kikapcsolják a filmet – a három testvér története idézőjelbe kerül.

Vranik atmoszféra-teremtő ereje már a Fekete kefénél megmutatkozott – az Adást is az atmoszféra viszi a hátán. Pohárnok Gergely operatőri munkája, a Realistic Crew metsző muzsikája, a Zányi Tamás vezényletével megteremtett hangkulissza – egytől-egyig erősítik az apokalipszis utáni hangulatot. És ha létezik cyberpunk a honi moziban (Pater Sparrow és Vranik filmjei ebbe az irányba mutatnak), az Adás közvetlen gyökere, hangulati elődje Monori-Mész András húsz éves példabeszéde, a Meteo. 1989-ben, egy akkor elképzelt lehetséges közeljövőben, apokalipszis után, apokalipszis előtt járunk, egy felgyorsult, zaklatott világban, talán épp az Adás összeomlása előtt. Szétrobban a világ – és ahogy Verő, Berlioz és Felhőcske, úgy az Adás három testvére sem tud tenni a változás ellen. Három vérmérséklet, három különböző reakció a megváltozott valóságra, de a lényeget illetően nincs különbség, mindannyian elvesztek egy összefolyt, egykedvű világban. Az Adásban és a Meteoban is megáll az idő – a különbség legfeljebb annyi, hogy Henrik nem Felhőcske, réveteg melankóliájuk hasonló, de Henrik nem angyali figura: az ő ötlete, hogy elássák a hullát. Bűn van, igazi gonoszság mégsincs, a tévé-valóság átírta a normákat, a bűnös őszíntén követi a valóságosnak elfogadott mintákat. Ártatlanok sincsenek, nyugodtan le lehet szúrni valakit fényes nappal az utcán, senki nem siet a segítségére. Még akkor sem, ha erkölcsi érzéke ezt diktálná. A képfüggő ember ugyanis képtelen a cselekvésre, mert beszippantotta a látvány. Elvégre a tévét is csak bámuljuk, de nem lehetünk igazán részesei a képernyőn pergő cselekménynek. Nincs interakció, befogadás van, semmi több.

Emberi tulajdonság ez, nézni, elraktározni az élményt. Korábban is így volt, a képek csak ráerősítettek, érzéktelenebbé tették a világot a látvány-erőszakra. Egy vízparti fulladásos balesethez sokan odasereglenek, a legtöbben csak bámészkodnak, páran a tömeget nézik undorodva – micsoda világ ez! A lényeget illetően azonban nincs különbség.

Vétkesek közt cinkos, aki csak bámul.

ADÁS – magyar, 2009. Rendezte: Vranik Roland. Írta: Vranik Roland és Barta András. Kép: Pohárnok Gergely. Zene: Vranik Krisztián és Kalotás Csaba. Vágó: Kiss Wanda. Hang: Zányi Tamás. Producer: Kovács Gábor. Szereplők: Hajduk Károly (Ottó), Rátóti Zoltán (Vilmos), Terhes Sándor (Henrik), Wéber Kata (Júlia), Kerekes Éva (Nóra), Becker Hanna (Tinike), Lengyel Ferenc (Walter), Kóródi Boróka (Nórika). Gyártó: Filmpartners Kft. Forgalmazó:??????? . 90 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9881