KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/október
BLOG
• Klacsán Csaba: Röghöz kötve CinePécs 2009
3D REVOLÚCIÓ
• Ádám Péter: Térhatású jövő A mozi harmadik forradalma
• Varró Attila: Kalandra fel Térhatású animáció
• Gorácz Anikó: Térélmény A 3D múltja, jelene és jövője
• Sepsi László: A halál ezer arca David R. Ellis: A végső állomás 3D
MAGYAR SCI-FI
• Németh Attila: Mondjam vagy mutassam? A magyar SF-irodalom és a film
• Csordás Attila: Thelomeris Beszélgetés Hatvani Balázzsal
• Schreiber András: Vételhiba Vranik Roland: Adás
• Schubert Gusztáv: A számok ura Pater Sparrow: 1
SPANYOL TRENDEK
• Géczi Zoltán: Baljós arkangyalok Spanyol horror-reneszánsz
• Lénárt András: Van-e élet Almodóvar után? A mai spanyol film
• Bikácsy Gergely: Könnycsepp a vérhagymán Megtört ölelések
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: Szemben az árral? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Forgách András: Szélesvásznú lélek Robert Capa
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 2. rész
MÉDIA
• Hirsch Tibor: MikroHollywood YouTube mozi
KÖNYV
• Baski Sándor: Nyomkereső Mátyás Győző: A látszat birodalma
KRITIKA
• Klág Dávid: Anyaföldön kívüli Neill Blomkamp: District 9
• Bori Erzsébet: Ördögi kísértetek Gárdos Péter: Tréfa
MOZI
• Schreiber András: Fausta éneke
• Varró Attila: Rövidlátók
• Baski Sándor: Free Rainer
• Roboz Gábor: Pippa Lee négy élete
• Kolozsi László: Észak
• Alföldi Nóra: Pánikfalva
• Tüske Zsuzsanna: Családban marad
• Pápai Zsolt: Admirális
• Forgács Nóra Kinga: Apám zenéje
• Vajda Judit: A csúf igazság
• Sepsi László: Az időutazó felesége
• Géczi Zoltán: Halloween 2.
DVD
• Gelencsér Gábor: Bergman-jelenetek
• Varró Attila: Houdini – A halál mágusa
• Kovács Marcell: Az áruló
• Nagy V. Gergő: Foxy Brown

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Mátyás Győző: A látszat birodalma

Nyomkereső

Baski Sándor

Mátyás Győző a posztmodern szemüvegén át vizsgálja Fincher életművét.

 

David Fincher kétségkívül egyéni stílusú rendező, vagy ahogyan könyvének előszavában Mátyás Győző fogalmaz: „emblematikus alkotó”, de vajon auteur-e a szó hagyományos értelmében? A reklámfilmesből lett rendező eddigi munkássága mindössze hét filmből áll, három tétel ebből klasszikus bérmunkának tűnik (A végső megoldás: Halál, Játsz/ma, Pánikszoba), ami persze nem zárja ki bizonyos szerzői jegyek markáns és következetes jelenlétét. Mátyás Győző szerint viszont már a kérdésfelvetés is problematikus, lévén Fincher egy posztmodern kor posztmodern alkotója, akinek a munkásságában keverednek az (igényes) tömegkultúra és „magasművészet” korábban összebékíthetetlennek ítélt esztétikai minőségei, így nem is lehet, sőt nem is kell a szerzői filmes-tömegfilmes koordinátarendszerben elhelyezni.

Az érvelés elviekben támadhatatlan, a gyakorlatban viszont akad vele egy kis gond. David Fincher, szemben a Mátyás által hasonló posztmodern alkotókként felsorolt Lynch-csel, Tykwerrel, Nolannel, soha nem dolgozott saját történetből. Ez ugyan nem kizárólagos kritériuma a szerzőiségnek, Mátyás azonban a Fincher-életművet jórészt tartalmi szempontból elemzi, összefüggéseket keres és talál a különböző forgatókönyvírók által jegyzett történetekben. Maga is érzi, hogy ez a konfliktus feloldásra vár, ezért az előszóban leszögezi: a film kollektív műfaj, amelyben az alkotótársaknak is fontos érdemeik vannak. Később – ennek ellenére, vagy éppen ezért – a filmek cselekményét, egyes részleteit Fincher agyszüleményeiként interpretálja, ami különösen érdekes például a Harcosok klubja esetében, ahol Chuck Palahniuk kultuszregényéről szó sem esik, noha talán épp a könyv és a film összevetéséből lehetne legjobban következtetni arra, miben ragadható meg a rendező hozzájárulása a történethez.

A látszat birodalma ekképpen nem elsősorban David Fincher rendezőről szól, hanem – tűnjön bármekkora paradoxonnak – a Fincher-filmekről. Mátyást nem a direktor markáns vizuális stílusa érdekli, noha erre is kitér egy rövid fejezetben, hanem a filmek cselekménye, a szereplők motivációi, a felmerülő kulturális kontextusok. Kiindulópontja, és egyben konklúziója, hogy Fincher a fogyasztói kultúra tevékeny részeseként a fogyasztói társadalomnak állít görbe tükröt, emellett pedig leginkább a „személyiség autonómiájának válsága” érdekli. Az a tény, hogy legtöbb filmjében központi motívum a meghasadt tudat és a szubjektum integritásának kérdése, illetőleg látszat és valóság (vö.: szimulakrum) viszonya – miközben ábrázolásmódjának legfőbb jellemzője az irónia –, alkalmassá teszi Fincher életművét arra, hogy az „ezredforduló életérzését, kultúráját, szimbolikus reprezentációját” fejezze ki – legalábbis Mátyás szerint.

Könyvének legszimpatikusabb vonása, hogy mindezen alapfeltevések mellett úgy érvel, hogy az a posztmodern esztétikában kevésbé járatosak számára is követhető. Tekintve, hogy az idézett források között Barthes-tól kezdve Gadameren át Horkheimerig és Adornóig a téma minden kulcsszövege szerepel, a kötet forgatható akár a posztmodern olvasókönyveként is, amely – akár csak a Mátrixot különböző filozófiai iskolák nézőpontjából elemző, magyarul is megjelent kiadvány – a filmek segítségével illusztrálja a mára már kanonizálódott tételeket.

Becsülendő továbbá az is, hogy Mátyás – szemben sok esztétikai-filozófiai indíttatású kötettel – nem sugallja azt, hogy állításai megfellebbezhetetlenek lennének. Mi több, a kívülálló, objektív elemző álszent szerepében sem kíván tetszelegni, rögtön az elején bevallja például, hogy már csak műfajánál fogva sem kedveli a rendező debütáló munkáját (Alien 3), de később is több ízben jelzi, hogy Fincher munkássága iránti affinitása személyes érzelmeken, meggyőződéseken – akár elfogultságokon – (is) alapul.

Vitatható állításait is éppen ezzel legitimálja. Azon ugyanis lehet polemizálni, például a Játsz/ma kapcsán, hogy indokolható-e Baudrillard, Max Weber, Habermas vagy Umberto Eco tételeinek citálása, de azon, hogy mindez egy a sok lehetséges értelmezés közül, aligha. Egyébiránt maga Mátyás is megjegyzi a Benjamin Button elemzése során, hogy a filmben elhangzó „anything is possible” mondatról Feyerabend posztmodern jelszavára („anything goes”) asszociálni „talán önkényes gondolattársítás”. Ezzel viszont, ironikus módon, épp arra a problémára tud – akarva, akaratlanul – reflektálni, amellyel Fincher két kulcsfilmjének, a Hetediknek és a Zodiákusnak a főszereplői is szembesülnek. Ahogy Somerset nyomozó vagy a Zodiákus után kutató karikaturista sem tudhatja biztosan, vezetnek-e valahova, utalnak-e valamire a gyilkos által hagyott jelek, úgy A látszat birodalmának olvasója sem lehet biztos benne, hogy amit jelként, utalásként, nyomként azonosítani vél a szerző, valóban az-e, vagy csupán belelátja, belemagyarázza. Egy valami viszont nyugodtan kijelenthető: könyv és tárgya ennél adekvátabban már aligha viszonyulhatna egymáshoz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9889