KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/október
BLOG
• Klacsán Csaba: Röghöz kötve CinePécs 2009
3D REVOLÚCIÓ
• Ádám Péter: Térhatású jövő A mozi harmadik forradalma
• Varró Attila: Kalandra fel Térhatású animáció
• Gorácz Anikó: Térélmény A 3D múltja, jelene és jövője
• Sepsi László: A halál ezer arca David R. Ellis: A végső állomás 3D
MAGYAR SCI-FI
• Németh Attila: Mondjam vagy mutassam? A magyar SF-irodalom és a film
• Csordás Attila: Thelomeris Beszélgetés Hatvani Balázzsal
• Schreiber András: Vételhiba Vranik Roland: Adás
• Schubert Gusztáv: A számok ura Pater Sparrow: 1
SPANYOL TRENDEK
• Géczi Zoltán: Baljós arkangyalok Spanyol horror-reneszánsz
• Lénárt András: Van-e élet Almodóvar után? A mai spanyol film
• Bikácsy Gergely: Könnycsepp a vérhagymán Megtört ölelések
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: Szemben az árral? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Forgách András: Szélesvásznú lélek Robert Capa
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 2. rész
MÉDIA
• Hirsch Tibor: MikroHollywood YouTube mozi
KÖNYV
• Baski Sándor: Nyomkereső Mátyás Győző: A látszat birodalma
KRITIKA
• Klág Dávid: Anyaföldön kívüli Neill Blomkamp: District 9
• Bori Erzsébet: Ördögi kísértetek Gárdos Péter: Tréfa
MOZI
• Schreiber András: Fausta éneke
• Varró Attila: Rövidlátók
• Baski Sándor: Free Rainer
• Roboz Gábor: Pippa Lee négy élete
• Kolozsi László: Észak
• Alföldi Nóra: Pánikfalva
• Tüske Zsuzsanna: Családban marad
• Pápai Zsolt: Admirális
• Forgács Nóra Kinga: Apám zenéje
• Vajda Judit: A csúf igazság
• Sepsi László: Az időutazó felesége
• Géczi Zoltán: Halloween 2.
DVD
• Gelencsér Gábor: Bergman-jelenetek
• Varró Attila: Houdini – A halál mágusa
• Kovács Marcell: Az áruló
• Nagy V. Gergő: Foxy Brown

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Spanyol trendek

Spanyol horror-reneszánsz

Baljós arkangyalok

Géczi Zoltán

Az amerikai és az ázsiai színtér kifulladásával az angol, a francia és a spanyol filmesek váltak a zsáner meghatározó szereplőivé.

 

Ha a kollektív traumák, a vallási és társadalmi tabuk képesek feltüzelni, a történelmileg kialakult kulturális sokszínűség pedig gazdagítani a horrorfilmesek kreativitását, úgy a hispán alkotók rendkívül inspiratív örökséget mondhatnak magukénak. Az inkvizíció intézményében kicsúcsosodó bigott katolicizmus, a görögök, rómaiak, az arabok kulturális hagyatéka, az 1936 és 1939 között tomboló véres polgárháború és a rákövetkező fasiszta rezsim borzalmai, valamint az állami egység mellett a mai napig létező etnikai megosztottság kitartóan kísérti a spanyol filmeseket.

Az apokalipszis négy lovasa

Az Ibériai-félsziget filmszínházai 1944-ben mutatták be Edgar Neville A hét Quasimodo tornya (La torre delos siete jorobados) című moziját, a Francisco Franco ezredes által vezetett katonai kormányzat hivatalos kultúrpolitikája azonban vajmi kevéssé bátorította a zsáner művelőit, a Movimiento Nacional (Nemzeti Mozgalom) vezérelveivel legfeljebb a legmerészebb gerillaharcosok és a színbolond nonkonformisták mertek szembemenni. A fasiszta diktatúra – nem meghazudtolva a leggusztustalanabb rezsimek általános természetrajzát – a nacionalizmus, a puritán életvitel és a családi értékrend kizárólagosságát hirdette, gőzerővel törekedett az ország teljes rekatolizálására, cenzúra alá helyezte a kulturális alkotásokat, a lakosság „tájékoztatását” pedig a hivatalos kormányzati híradótekercsek, a No-Do-k (Noticiarios y Documentales, azaz Hírek és Dokumentumok) voltak hivatottak szolgálni. A nyughatatlan alkotókra könnyedén rásütötték az anarchizmus, a szabadkőművesség vagy a kommunizmus bélyegét, és azokat, akik nem voltak hajlandók sürgősen jobb belátásra térni, a titkosrendőrség érdemi közbenjárásával a legmegengedőbb esetben is hűvösre tették. A rezsim legsötétebb periódusa az 1950-es évek végén zárult le, amikorra felengedett a szigorú izolációs politika, és beköszöntött a Desarrollo, a spanyol gazdasági fellendülés korszaka. Az igazán elszánt filmesek immáron kamerát ragadhattak; anyagi támogatásra és állami elismerésekre továbbra sem számíthattak, tevékenységükkel a társadalom peremére száműzték magukat, de legalább az ultrakonzervatív falangisták megtorlásától nem kellett már tartaniuk.

A politikai és kultúrpolitikai körülmények miatt a spanyol horror csak az 1960-as évek elején, egy jazz- és szexőrült, vitatott ízlésű auteur színrelépésével gyűjthetett valódi lendületet. A szilaj alkotói szellemmel és hihetetlen szakmai állóképességgel megáldott Jesus „Jess” Franco A rettenetes Dr. Orlof (Gritos en la noche, 1961) és A szadista von Klaus báró (La mano de un hombre muerto, 1962) filmekkel kezdte meg az exploitationök hihetetlenül hosszú sorozatát, s vált a mozgalom zászlóvivőjévé. Mintha gátat szakított volna át: a rákövetkező évtizedben tucatszám zúdultak elő a klasszikus hollywoodi rémfilmek változatos parafrázisai, a rendezők latinos temperamentummal igyekeztek ledolgozni a felhalmozott hátrányokat. A következő ikon 1968-ban tette le a névjegyét A farkasember jele (La marca del hombre lobo) című mozival. Paul Naschy máig tartó pályafutása során összesen tucatnyi alkalommal öltötte magára a farkasember sminkjét (bár a sorozat második filmjének – A farkasember éjszakája, Los noches del hombre lobo – kópiáját sehol sem lelik, rossznyelvek szerint soha nem is mutatták be, tehát a fenti számot visszább kellene faragni eggyel), amellyel még az amerikai farkasember-filmek királyán, Lon Chaney-n is túltesz. A civilben inkább joviális temetkezési vállalkozónak kinéző Naschy annak idején Waldemar Daninsky gróf figurájával lett híres, de íróként, színészként és rendezőként zavarbaejtően terebélyes katalógust halmozott fel – sokan őt tekintik a spanyol horror legfőbb animátorának.

Amando de Ossorio négyrészes sorozata, a középkori keresztény mitológiából és pogány kultuszokból egyaránt táplálkozó Vak halottak-tetralógia (La Noche del Terror Ciego, 1971; Ataque de los muertos sin ojos, 1973; El buque maldito, 1974; Noche de las gaviotas, 1975) már mind témaválasztás, mind kivitelezés szempontjából túlmutat az epigonizmuson; nem kívülről behozott mintákat adaptál, hanem új formákat teremt. A spanyol gótika esztétikájából építkező zombifilm a templomos lovagok mítoszát keresztezi a vérre szomjazó élőhalottak motívumával, atmoszférája, erőszakhoz és szexualitáshoz való viszonya eredeti szemléletet tükröz. De Ossorio elődjeinél jóval nagyobb figyelmet fordított a hangulatteremtésre: megfontoltabban építette fel a konfliktust, a hisztérikus bestialitást hideg szadizmusra cserélte, és kiemelt figyelmet tulajdonított a zenének (a tetralógia visszatérő, lidérces vezérmotívumában mintha egy bentlakásos pszichiátriai intézet férfibetegei énekelnének gregoriánt egy feketemisékhez előkészített kápolnában). A galíciai mester, ki soha nem volt képes megszabadulni a filléres költségvetés átkától, sokat és sokfélét rendezett 1984-es visszavonulásáig (a westernek terén is jeleskedett), legendáját azonban a vérengző élőhalott templomos lovagok alapozták meg.

Az első spanyol horrorfilmes, aki amerikai megbízásokat kapott, Juan Piquer volt. Piquer büszkén hangoztatta, hogy alkotói szemléletét nem szennyezte be a „lutheránus-kálvinista erkölcs”, és a Grand Guignol koncepció híveként hirdette, hogy azért van a kamera, hogy mindent megmutasson. „A klasszikus példa szerint, amikor egy régi moziban, ha egy fickó megcsókol egy lányt, a kamera elmozdul, a kép elhalványul, majd a következő jelenetben már reggel van és ők kilépnek a hálószobából. Én pont ezt akartam elkerülni a szex- és az erőszakjeleneteknél.” A konok katalán maradéktalanul sikerrel járt: az amerikai koprodukcióban forgatott Darabok (Mil gritos tiene la noche, 1982) a nyílt brutalitás terén kíméletlenül leiskolázza a Halloweent és a Péntek 13-at (vért és belsőségeket a vágóhídról, láncfűrészt a barkácsboltból szereztek, így a forgatás során előadódtak balesetveszélyes helyzetek), megsemmisítő választ adva az amerikai slasher-hullámra.

A másfél évtizeden át tartó vad tobzódás bőséges hozamot produkált, évekre elegendő néznivalóval látva el a műfaj teljes feltárásán fáradozó fanatikusokat. A klasszikus időszakban 130-nál is több horrorfilm született, gyakorta tébolyult, szexuálisan explicit, fésületlen low-budget alkotások, amelyek gátlástalanul áthágják a jó ízlés és a polgári morál határait, miközben a narratíva szerkezeti problémáit meglepően kreatív effektekkel, a pénztelenséget vizuális fantáziával ellentételezik.

El Greco angyalai

Amando del Ossorio, Jess Franco, Juan Piquer, Paul Naschy kultikus ikonokká, az európai horror gerillahőseivé váltak, de ötpezetás költségvetésből forgatott filmjeiket inkább csak a nonkonformista ínyencek és a mániások istenítették. A publikum konzervatívabb halmazát az 1980-as években a demokratikus korszak új rendezőgenerációja tudta megszólítani: Pedro Almodóvar, Fernando Trueba, Fernando Colomo váltak a spanyol filmművészet utazó nagyköveteivé, akik személyes hangvételű emberi történeteket meséltek, nyíltan felvállalták a romantikát, a humort és a melodrámát, modoruk pedig lényegesen csiszoltabb volt.

„Nincs mozink, mert nincs filmiparunk. A spanyol mozit csak az mentheti meg, ha elfogadja, hogy a mozi iparág is egyben.” A fenti idézet Alejandro Amenábar Szakdolgozat (Tesis, 1996) című filmjében hangzik el; a fiatal polihisztor debütáló mozija a horror és a thriller szürkezónájában fejlődik ki, miközben a rendező büszkén felvállalja az őt ért hatásokat: férfi főszereplője, Chema elvakult rajongó, lakása klasszikus amerikai és spanyol filmek relikviáival van tele, még a hálószoba koszlott tapétája is Giger biomechanikus mintázatait idézi. A snuff-movie-k bestiális világában játszódó történet a média és az erőszak viszonyát analizálja, de mélyebb rétegeiben az emberek közti bizalom törékenységét ábrázolja. Amenábar rákövetkező filmjével (Nyisd ki a szemed, 1997) felkeltette egy hollywoodi hatalmasság figyelmét, s megköttetett a bársonyos alku: Tom Cruise, az elsősorban filmexportra alapított Cruise/Wagner Production társtulajdonosa az amerikai remake jogaira tett ajánlatot, s cserébe biztosította egy önálló produkció részfinanszírozását, amely egyezségnek része volt Nicole Kidman részvétele is. A 2001-ben bemutatott, nemzetközi koprodukcióban készült Más világ (The Others) már a spanyol horror új hullámának dicsőséges nyitánya, amely magában hordozza a következő generáció stílusjegyeit. Eleganciája és kifinomultsága a legszebb tündérmeséket idézi (már a főcíme elvarázsolja a nézőt), forgatókönyve a legapróbb részletekig kidolgozott, s bár témaválasztásánál fogva végső soron a hagyományos kísértettörténetekhez köthető, Amenábar szellemei nem a klasszikus Universal-horrorok rémeihez, hanem El Greco vészjósló és méltóságteljes angyalaihoz hasonulnak.

A Más világ 209 millió dolláros összbevétele kereskedelmi szempontból is nemzetközivé tette a spanyol horrort, és elindította az egyedi szemléletű ghost storyk újhullámát. Az Ördöggerinc (El espinazo del diablo, 2001), a három Oscart nyert A faun labirintusa (El laberinto del fauno, 2006), az Árvaház (El orfanato, 2007) mélyen rokonlelkű alkotások: elragadóan szenzitív, jól megkomponált vonósnégyeshez hasonlatos művek, amelyek csodásan játszanak a lélektani horror dinamikai lehetőségeivel, úgy keltve érzelmi hatást, hogy messziről elkerülik a primitív sokkolási technikákat. Guillermo del Toro, Alejandro Amenábar, Juan Antonio Bayona és alkotótársaik olyan elemeket emeltek be a műfajba, amelyeknek az ekkor már erős lejtmenetbe került, távol-keleti importra szoruló amerikai horror régóta nyögte hiányát: a csüggesztően motivációhiányos, az egysejtűek érzelmi skáláján megnyilvánuló lövészárok-töltelékek helyett emberi tragédiákat, valódi feszültséget és fájdalmas veszteségeket tudtak vászonra vinni. Filmjeiknek továbbra is domináns eleme a Franco-rezsim traumája, a magány és a kiszolgáltatottság érzése, a keresztény misztika, de esztétikájuk már nem a filléres képregények maszatos tusrajzait, hanem a spanyol katedrálisok freskóinak magasztos komplexitását idézi meg. Ráadásul a felsorakoztatott történetek főszereplői kivétel nélkül tiszta lelkű gyermekek, akik védtelenek a felnőtt világ gonoszságaival szemben, így a darabok könnyen dekódolható szimbolikája és érzelmi intenzitása azokat a nézőket is könnyedén elcsábítja, akik egyébiránt ódzkodnak a műfajtól.

A mainstream nyugati horrortól való elkülönülés kritikus pontját maga Guillermo del Toro jelölte meg a következőképpen: „Úgy vélem, hogy a spanyol nyelvű filmekben van valami csodálatos egyediség, ami másféle élményt kínál a néző számára. Az amerikai zsáner egyre inkább a test elpusztításának módozatait mutatja be megszállott részletességgel, létrehozva a torture porn alműfajt. A spanyol és a latin-amerikai zsáner ezzel szemben sokkal inkább a lélek pusztulásának bemutatására törekszik.”

A neoklasszicizmus apostolai

A spanyol horror mainstream arculatát ma a melodrámát horrorral elegyítő, metafizikus és költői filmek határozzák meg, de a nagy hasonlóságot mutató kísértethistóriák ellenére sem jellemzi a zsáner egészét a műhelyvakság kórsága. Az elmúlt években egyebek mellett készült tinédzser slasher (La Central, 2006 – Francisc Giró Roura), klausztrofóbiás sci-fi horror (La hora fria, 2006 – Elio Quiroga), karakteres torture porn (Imago Mortis, 2009 – Stefano Bessoni), pszichológiai thriller (Aparecidos, 2007 – Paco Cabezas), tradicionális szörnyfilm (Romasanta, 2004 – Paco Plaza), vagy éppen politikai színezetű kísértethistória (No-Do, 2009 – Elio Quiroga). A legnagyobb hírnévre azonban egy olyan mű tett szert, amely szemléletében és kivitelezésében is homlokegyenest eltér del Toro vagy Amenábar munkáitól, és visszahozza a műfaj klasszikus korszakát jellemző nyersességet, a zsigeri terrort.

A [•REC] Jaume Balagueró (Darkness, 2002) és Paco Plaza (El Segundo nombre, 2002) közös munkája, a régi cimborák testvériesen megosztoztak a legfontosabb krediteken (írás, rendezés). A történet egy fiatal riporternőt és Pablo nevű kameramanját követi, akik az éjszakai műszakban dolgozó tűzoltók bevetéseit dokumentálják. Egy rutinfeladatnak induló hívás azonban véres káoszba torkollik: a ház lakóit egy ismeretlen fertőző organizmus zombikká változtatja, az épületet hermetikusan lezárják, a szereplők sorsa ezzel megpecsételődik. A mindössze 1,5 millió eurós költségvetésű film brutális survival horror: cselekményvezetése kiszámíthatatlan, a kézi kamera pedig ugyancsak kényelmetlen közelségből, vágatlanul mutatja meg a borzalmakat.

A [•REC] kétségkívül sokat merít Romero klasszikus zombifilmjeiből (a szintén kézi kamerával forgatott A holtak naplója balszerencsés módon szintén 2007-ben került a mozikba), miként referenciaként a 28 nappal később (2002, Danny Boyle) vagy az Ideglelés (1999, Daniel Myrick, Eduardo Sánchez) is megnevezhető, de végsőkig lecsupaszított spontaneitása, eszköztelen realizmusa okán a leghatásosabb horrorok közé sorolható. A kamerahasználat a híradókat idézi, a forgatáshoz egyetlen díszletet sem építettek, nem alkalmaztak stúdiólámpákat, miként a színészeket sem avatták be a kulcsjelenetekbe, így természetes képeket és reakciókat rögzíthettek filmre. A néző akár tiltakozása ellenére is a cselekmény részévé válik, nem kínálkozik számára egérút, a terrort nem ellenpontozzák narratív vagy vizuális iróniával – itt csupán a cím van idézőjelbe téve. Az urbánus áldoku-horrort Karantén (Quarantine, 2008 – John Eric Dowdle) címmel forgatták újra az Egyesült Államokban, az eredetit jegyző rendezőpáros pedig már elkészítette a hivatalos folytatást, amelynek bemutatója idén októberre várható.

A spanyol horror legfőbb erőssége ma már nem az egzotikum, hanem a sokoldalúság és a tiszteletet parancsoló szakmai színvonal. Az Angliából származó remekművek (A vadász, 2006 Michael J. Bassett; Eden Lake, 2008 James Watkins) szikár realizmusa sokak számára megbocsáthatatlan mértékben nélkülözi az entertainment-faktort, az új francia iskola élvonalbeli darabjai (A l’intérieur, 2007 Alexandre Bustillo, Julien Maury; Martyrs, 2008 Pascal Laugier) pedig leírhatatlan könyörtelenségük miatt csak a zsáner keményvonalas híveinek ajánlhatók nyugodt szívvel, radikalizmusuk gyakorlatilag kizárja a széleskörű terjesztés lehetőségét. A spanyol horror azonban univerzális, az alkotók bármely fegyvernemben párbajképesek: a klasszikus euro-kult, az exploitation, a lélektani dráma, a zombifilmek, a gore flickek, a kísértethistóriák vagy a véres thrillerek barátai egyaránt találnak örökbefogadásra érdemes kedvencet ebben a hatalmas katalógusban.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9883