KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/október
BLOG
• Klacsán Csaba: Röghöz kötve CinePécs 2009
3D REVOLÚCIÓ
• Ádám Péter: Térhatású jövő A mozi harmadik forradalma
• Varró Attila: Kalandra fel Térhatású animáció
• Gorácz Anikó: Térélmény A 3D múltja, jelene és jövője
• Sepsi László: A halál ezer arca David R. Ellis: A végső állomás 3D
MAGYAR SCI-FI
• Németh Attila: Mondjam vagy mutassam? A magyar SF-irodalom és a film
• Csordás Attila: Thelomeris Beszélgetés Hatvani Balázzsal
• Schreiber András: Vételhiba Vranik Roland: Adás
• Schubert Gusztáv: A számok ura Pater Sparrow: 1
SPANYOL TRENDEK
• Géczi Zoltán: Baljós arkangyalok Spanyol horror-reneszánsz
• Lénárt András: Van-e élet Almodóvar után? A mai spanyol film
• Bikácsy Gergely: Könnycsepp a vérhagymán Megtört ölelések
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: Szemben az árral? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Forgách András: Szélesvásznú lélek Robert Capa
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 2. rész
MÉDIA
• Hirsch Tibor: MikroHollywood YouTube mozi
KÖNYV
• Baski Sándor: Nyomkereső Mátyás Győző: A látszat birodalma
KRITIKA
• Klág Dávid: Anyaföldön kívüli Neill Blomkamp: District 9
• Bori Erzsébet: Ördögi kísértetek Gárdos Péter: Tréfa
MOZI
• Schreiber András: Fausta éneke
• Varró Attila: Rövidlátók
• Baski Sándor: Free Rainer
• Roboz Gábor: Pippa Lee négy élete
• Kolozsi László: Észak
• Alföldi Nóra: Pánikfalva
• Tüske Zsuzsanna: Családban marad
• Pápai Zsolt: Admirális
• Forgács Nóra Kinga: Apám zenéje
• Vajda Judit: A csúf igazság
• Sepsi László: Az időutazó felesége
• Géczi Zoltán: Halloween 2.
DVD
• Gelencsér Gábor: Bergman-jelenetek
• Varró Attila: Houdini – A halál mágusa
• Kovács Marcell: Az áruló
• Nagy V. Gergő: Foxy Brown

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Gárdos Péter: Tréfa

Ördögi kísértetek

Bori Erzsébet

Kosztolányi novellájában a nevetés gonosz epidémiaként ragadja magával a fiúiskola kamaszait.

 

Ranódy László óta nem láttunk ilyen szép és érzékeny Kosztolányi-adaptációt a vásznon. Igaz, Gárdos Péter már a 2004-es Porcelánbaba rendezőjeként tiszteletet parancsolt; az aligköltségvetésből, videóra forgatott film Lázár Ervin Csillagmajor novellaciklusának három darabját dolgozta fel – ha akarom, három különálló epizódban, ha akarom, egyazon zárt közösség történetének három időpillanatában. A Tréfa eredetileg szerényebb vállalkozásként, hatvanperces tévéfilmnek indult; alapja egy rövid, mindössze néhány lapos elbeszélés, melyben a szereplőknek nincsen nevük, sem arcuk. Na, ez az, amit filmen nem lehet megcsinálni, így az adaptátor már az első lépésnél ingoványos terepen találja magát.

A novella 1912-ben íródott, feltehetően akkor is játszódik, egy délvidéki kisváros bentlakásos egyházi fiúiskolájában. Két év múlva kitört a világháború, de ezt csak mi tudjuk, a történet szerzőjének és hőseinek fogalma sem volt róla, a háború „előérzetét” legfeljebb a kései olvasó vetíti bele a novellába. Persze, ha Balkán, akkor lőporoshordó, s ez itt a birodalom végvidéke, szerb a pedellus és rác a főkolompos (a filmben is, csak ott ez nem a nemzetisége, hanem a családneve), s errefelé lehet az a szerb falu is, ahová néhány hónap múlva büntetőexpedíció indul egy osztrák katona megölése miatt (lásd Magyar Dezső hajdani mozgókép-remekét). Ugyanezekben a hónapokban esett meg egy másik tragédia, jó távol a mi helyszínünktől, de időben-térben messzebbre hatón: 1912 áprilisában ütközött jéghegynek és süllyedt el a Titanic. Az alkotók jó érzékkel ezt vetették be kormeghatározó motívumként.

A forgatókönyvet jegyző Bíró Zsuzsa lényegében jól oldotta meg a kényes, hogy ne mondjam istenkísértő feladatot: Kosztolányi kompakt, feszes szövegét kellett úgy nagyjátékfilmmé bővíteni, hogy ne híguljon fel, ne veszítsen a sűrűségéből, az erejéből és a „kosztolányiságból”. Az új anyag egy részét más Kosztolányi művekből emelte át, s alaposan kiaknázta az archetipikus helyzetben rejlő lehetőségeket – magunk között ezt bátran nevezhetjük „iskola a határon” – felállásnak, de a Törlesstől A legyek uráig, Csáth Gézától Agota Kristofig, A pénzhamisítóktól a Tanár úr kéremen át A szegény kisgyermek panaszaiig szinte kimeríthetetlen az utalásháló. Nem kevesebbről van szó, mint hogy a rövid és balladisztikusan kihagyásos elbeszéléstechnikával megírt Tréfa filmváltozatában részint maga a néző végzi el saját élményanyagából a hiátusok kitöltésének munkáját. Ha hagyják. Ezzel már félig megnyerhető egy csata, de Gárdosék (talán némi joggal) úgy ítélték meg, hogy a közönség munkaerkölcse már nem a régi, elkényelmesedtünk, s annyira megszoktuk, hogy hovatovább el is várjuk a készételt, sőt az előcsócsált falatoktól sem idegenkedünk.

A cselekménypótlék nem különösebben érdekes, jellemző, hogy például Rácz és Géczy városi kalandja, ami leginkább kínálna külsődleges izgalmakat (szökés, kupleráj, mozi) a film leglaposabb epizódja. Amikor a nyitóképen Zoltán atya a dalos pacsirtáéval vetekvő füttyögésével becsalogat minket a kolostorba és bezárul a kapu, a benti világra leszünk kíváncsiak, és ki sem akarjuk tenni a lábunkat a falak közül. Szikárabb elbeszéléssel, bátrabb kihagyásokkal nemcsak Kosztolányihoz kerülhettek volna közelebb az alkotók, hanem a nézőhöz is.

A film egyik legnagyobb erénye a figurákban van: a paptanárok mindegyike saját karakterrel, lelki alkattal bír, amelyet rövid, de emlékezetes jelenetekben mutatnak fel. Gárdos újra bevetette azt a módszert – a hivatásos és az amatőr színészek „összeeresztését” –, ami már a Porcelánbabában is fényesen bevált. Az amatőrök közt van, aki az életben is tanár, mint szerzőnk, Takács Ferenc az ELTE angol tanszékéről, s van olyan meglepőnek tetsző, de tüneményes választás is, mint a latintanárt játszó Kovács Mihály, aki civilben hentes. A két főszerepet, Zoltán atyát és Weiglt atyát ugyan profi színészekre bízta Gárdos, de a karakterrel szembemenve: az angyalarcú Lengyel Tamás lett a keményszívű Weigl atya, és az aszketikus alkatú Váta Loránd a derűs szívű Zoltán atya. Kettejük nagy összecsapása a gyerekek lelkéért végül elmarad, mert Zoltán atyát egy családi tragédia megrendíti hitében, és el kell hagynia az intézményt. Így a nézőre marad annak a kérdésnek a megválaszolása is, vajon Weigl atya módszereivel, még a csírájában kellett volna elfojtani a bűnt, vagy épp ellenkezőleg, Zoltán atya szelíd oltalmában el sem fajultak volna a diákcsínyek. „Az ördög incselkedik veletek” – mondja az igazgató a fiúknak, és a vásott kamaszok magukban egyetértenek vele. De valóban ördögtől való a hormonok tombolása, a bezártság, a szigor elleni lázadás? Valóban „gonosz epidémia” a nevetés? Egy kortárs nem így látja abban a művében, amit éppen a Kosztolányi Dezső nevű barátjának ajánlott. Pedig ott is „az ördög bújt az osztályba.”

A Rousseau (vagy már Platón) óta folyó pert a jó nevelésről máig nem sikerült megnyugtatóan lezárnunk, s ez mindaddig így marad, amíg nem oldódik meg az emberi természet rejtélye. Hogy jónak születünk-e, s csak a „világ”, a társadalom ront meg minket, vagy erkölcs és nevelés híján végképp elszabadulna eredendően vad és erőszakos természetünk. A film megfogalmazza és feladja a kérdést – a nézőnek.

Ha Gárdos Péter tartózkodik is az egyenes választól, a Tréfa első kilencven percének gyerekképe közelebb áll Karinthyéhoz: hősei komisz, de szerethető kölykök, még ha kiütközik is rajtuk, melyik mi módon fejlik majd a szokott pimasszá. Nagyszerűek ezek a gyerekfigurák, Gárdos le sem tagadhatná, hogy szeret és tud is velük dolgozni; már az évnyitó pillanatfelvételei a glazúros térdekről, lecsúszott harisnyákról, spárgával felkötött gatyákról, a világló szeplőkről, a kő-papír-ollót játszókról, a feszengve vakarózókról arról tanúskodnak, hogy Gárdos a gyerekek pártján áll a magasban szónokló igazgatóval és a tanári karral szemben. A csillogó szemektől, a lelkesedéstől a jó tanárok óráin – ami nem zárja ki, hogy vágybeteljesítő képzelgéseikben csárdás pofonokat osszanak ki ugyanezeknek a tanároknak –, a szolidaritás és az igazságérzet bátor megnyilvánulásaitól, de még az internátusokban megszokott heccektől és ugratásoktól (összekötözött cipőfűzők, eldugott szemüveg, hidegvizes lavór) sem vezet nyílegyenes út a szadista kínzásig, a véres erőszakig. El kell fogadnunk, hogy nincs mindenre magyarázat, nem érthetünk meg mindent (önmagunkról).

1900-ban egy svéd reformpedagógus „a gyermek évszázadának” eljövetelét jósolta. Néhány éven belül azonban egy bécsi pszichiáter lerántotta a leplet a tiszta, ártatlan és romlatlan kisdedekről. Freud tanai a bődületes botrány után igen hamar utat találtak az irodalomba, a közgondolkodásba, és azóta két antagonisztikus gyermekképpel élünk együtt, távolról sem problémamentesen. Kosztolányi életművében van antitézise a hideglelős Tréfának, míg egy másik kortárs, Csáth Géza elbeszéléseiben mondhatni felülreprezentáltak a rövidnadrágos gyilkosok. Ahogy Szász János a nagy hatású Wittman fiúkban, úgy próbálja most Gárdos lélektanilag motiválni a gyerekek bűntettét. Szebeni, a Tréfa éltanulója a legkevésbé sem a jól ismert undok béka; nem törleszkedik a felnőttekhez, nem stréber és nem meggyőződésből, gyávaságból vagy személyes előnyökért válik besúgóvá. Társait viszont akkor sem érdekelnék a mentségei, ha tudnának róluk. Az árulást minden közösség végletesen ítéli meg. Kosztolányinak nem kell motiváció. A rideg paptanárok nagy szakértelemmel kezelik a nádpálcát, de a fiúk nem ezért lázadnak; a verés, a csuklóztatás, az örök kárhozattal fenyegetés a természet törvénye, kapálózni ellene értelmetlen. A kívülállónak mindig izgalmas megfigyelnie egy zárt „intézet” életét, az ott folyó in vivo és in vitro kísérleteket, amelyekből lényeges dolgokat tudhatunk meg az emberről, anélkül, hogy a bőrünkre menne a játék.

A kolostort más okból sem akarjuk elhagyni: remek helyszín, amely szinte a figurákkal egyenrangú szereplővé lép elő a filmben. A látvány emlékezetessé tételében kiemelkedő munkát végzett ifj. Seregi László operatőr; a bezártság, az alá- és fölérendeltségi viszonyok érzékeltetésének eszközei a különböző kameraszögek; a fény-árnyék-hatások a hangulatteremtésben jeleskednek, míg a korfestést, a századelő atmoszférájának megidézését szolgálja a képek szépiaárnyalata. A történetben visszatérő motívum a zootróp, a mozgókép egyik őse, amely szimbolikus jelentősége mellett strukturális elemként is szerepet kap. Akárhonnan nézem, a Tréfa átgondoltan és műgonddal színre vitt film, amely nemcsak egy irodalmi klasszikus adaptációjaként állja meg a helyét, de a mai nézőt is meg tudja szólítani.

TRÉFA – magyar, 2009. Rendezte: Gárdos Péter. Írta: Kosztolányi Dezső művei alapján Bíró Zsuzsa és Gárdos Péter. Kép: ifj. Seregi László. Vágó: Miklós Mari. Hang: Császár Ferenc. Producer: Szekeres Dénes. Szereplők: Váta Lóránd (Zoltán atya), Lengyel Tamás (Weigl), Kovács Mihály (Damián atya), Kovács Zsolt (Igazgató), M. Kecskés András (Ágoston atya), Takács Ferenc (Fóris atya). Gyártó: Tivoli-Filmprodukció Kft. Forgalmazó: Budapest Film. 94 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9891