KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/szeptember
KRÓNIKA
• Dobai Péter: In aeternam memoriam amice Vayer
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Azt a berbereknek kell megcsinálni Párbeszéd Jeles Andrással
• Székely Gabriella: A belgaság dicsérete Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Stőhr Lóránt: Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél Beszélgetés Szabó Ildikóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Millennium mambó, kánkán, haláltánc Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Gelencsér Gábor: JLG, a játékos Korai művek
• Gelencsér Gábor: Egy lány és egy pisztoly Godard szerelmesfilmjei
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Új Éva A Tomb Raider film-játék
• Herpai Gergely: Pixeldívák Nők a számítógépes játékokban
• Herpai Gergely: Amerikai szépség Final Fantasy – A harc szelleme
FESZTIVÁL
• Vizi E. Szilveszter: Népszerű tudomány Millenniumi Tudományos Filmszemle
• Báron György: Tiszavirág-filmek Szolnok
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Elvágólag Magyar sztárok
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Közelmúlt-analízis Tarantino előtt 1.
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Csak lazán Moszkva tér
• Bakács Tibor Settenkedő: Filmszeletek a pizza korából Pizzás
• Takács Ferenc: Szalmaszezon Szalmabábuk lázadása
• Turcsányi Sándor: Egy érzés béklyójában Umca, umca, macska-zaj
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Betépve
• Ádám Péter: A síró ember
• Bori Erzsébet: Rózsatövis – A francia pite
• Elek Kálmán: Jurassic Park 3.
• Harmat György: Dr. Dolittle 2.
• Köves Gábor: Yamakasi
• Hungler Tímea: Áldott a gyermek
• Ágfalvi Attila: Éjjel-nappal fiatalok
• Tamás Amaryllis: Élni tudni kell
• Pápai Zsolt: Gengszterek gengsztere
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A képernyős ember

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Emma Donoghue: A szoba

Szoba kilátás nélkül

Sándor Anna

Az ír regényírót az amstetteni emberrablás ihlette meg.

 

2008. április 27-én az osztrák Amstettenben 24 év rabság után kiszabadult Elisabeth Fritzl, akit saját apja tartott fogva szexrabszolgaként a házuk pincéjében. Az amstetteni rémként elhíresült férfi hét gyermeket nemzett lányának, akik közül a legkisebb szabadulásukkor mindössze 5 éves volt. Az eset korántsem példa nélkül való, csak az elmúlt tíz évből több hasonló is ismert a nyugati országokból. A nemzetközi felháborodás ismételten feltett kérdései: milyen szörnyetegek képesek ezt tenni? És hogy lehet megszabadulni egy ilyen helyzetből? A szintén Ausztriában elrabolt és fogvatartott Natascha Kampusch a 3096 nap című könyvben írta meg a maga történetét. Az ír származású Emma Donoghue írónő pedig az amstetteni események hatására látott neki A szoba (2010) című, Man Booker-díjas regényének. A kritikusok szinte egyöntetűen dicsérték az érzékenységet, mellyel a szerző a nehéz témához nyúlt, néhányan viszont azzal vádolták, hogy meglovagolja a botrány körüli intenzív médiafigyelmet. Kérdésként felmerült az is, hogy vajon képes-e az áldozaton kívül bárki más hitelesen bemutatni a rabság és a szabadulás lélektani folyamatait.

Emma Donoghue azonban nem csupán ihletet merített az amstatteni botrányból, hanem egy merész húzással meghaladta a hagyományos elvárást, mely a történetet az elkövető-áldozat-menekülés témáira építené fel. A regény ugyanis egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogyan születik a szörnyeteg, és még csak nem is az elsődleges áldozat szemszögén keresztül láttatja az eseményeket. Donoghue narrátorául a könyvbeli áldozat kisfiát választotta, ezzel megtöbbszörözve a regény rétegeit: éppúgy elénk tár egy hiteles gyermeklélektani tanulmányt, mint ahogy rámutat a nyelv vagy a történetmondás erejére, és mélyen fejet hajt a szülői szeretet és az anyaság előtt. Donoghue írói erénye, hogy a kis Jack nem szirupos figura, hanem hol naiv, hol meglepően bölcs, hol aranyos, hol idegesítő – mint akármelyik gyerek.

A szobába Jack ötödik születésnapján lépünk be, mikor megismerjük a még egyetemistaként évekkel korábban elrabolt anya és már fogságban, a mindennapos nemi erőszakból született fia fullasztóan klausztrofób és monoton világát. A megélt valóságok között viszont hasadás mutatkozik, hiszen ami az anyának börtön, az Jack számára teljes élet, sőt, maga az Élet, amit gazdag részletességgel kommentál. Számára a szoba nem csapda, sokkal inkább anya és fia abszolút egységének fizikai kivetülése. Anyaméh, ahol ők ketten soha nem válnak el egymástól. Az anya pedig mindent megtesz, hogy a lehetőségekhez képest egészséges lelkű és szellemű kisfiút neveljen: sok játék, tanulás, tornagyakorlatok, gondosan felügyelt tévézés és végtelen figyelem kíséri Jack napjait. Az extrém közegbe helyezett, mindent körülvevő borzalmat felülíró szülői szeretet és gondoskodás tematikája nem véletlenül cseng össze Cormac McCarthy poszt-apokaliptikus apa-fiú sztorijával; Donoghue konkrét előképként hivatkozik Az útra (2006).

A szobában megtapasztalt korlátok azonban nemcsak fizikaiak, hanem fogalmi szinten is megjelennek. Jack belső monológja a szerző által tudatosan roncsolt szöveg; azaz az anyanyelvi szabályokat, kifejezéseket még tanuló gyerek gyakran kusza beszéde a gyermeki percepció illusztrálásának eszköze. A kisfiú számára értelmetlen, ijesztő vagy megnevezhetetlen dolgokra az olvasónak azonban már nagyon is vannak fogalmai. Ezekből a narratív hiányokból bomlanak ki számunkra a felnőttek által megélt események a múltban és a jelenben. A hitelesen megvalósított nyelvi bravúr mellett a külső nézőpont alkalmas arra is, hogy Donoghue az anya lelki folyamatait érzékeny tapintattal, de pontosan ábrázolja a szabadulás előtt és után.

Mert a cselekmény látványos fordulópontját jelentő szabadulás a kötet felénél bekövetkezik. Donoghue ugyanis a rabság mellett fontosnak tartja annak bemutatását is, hogyan lehet belépni, illetve visszaintegrálódni a falakon túli világba. Az anya számára a trauma kiterjeszti a magányt és a kiszolgáltatottság érzetét a jelenbe, a szeparációs szorongással túlkorosan küzdő Jacknek pedig a „szabad élet” rémisztő és logikátlan. A fizikai rabság ugyan megszűnik, de lelkileg egyáltalán nem könnyű elhagyni a szobát.

 

Alexandra, 2011.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/02 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12596