Műkincsek nyomábanMűkincsrablók, műkincsvadászokA Führer múzeumaGéczi Zoltán
A zsarnoki elme mindig meghirdeti
saját esztétikáját, de hiába a rablott kincsek, a diktátor mindig parvenü marad.
A Führer a Kancellária kertjében
kialakított bunkerben fogadja Albert Speer Haditermelési Minisztert, korábbi Birodalmi
Főépítészt (A bukás – Hitler utolsó
napjai – Oliver Hirschbiegel, 2004). A végső hadállásába visszaszorult
Hitler, megfeledkezve a fővárost elemésztő pokolról, révetegen bámulja a Berlin
átépítési tervét szemléltető makettet, és áhítattal szónokol: „Maga zseni,
Speer! Csak mi tudjuk, hogy a Harmadik Birodalom nem áruházakból és gyárakból
áll, nem csak felhőkarcolókból és szállodákból. A Harmadik Birodalom a kultúra évezredeket
túlélő tárháza lesz. Bizony, Speer. Ez volt a vízióm, és még most is az.”
Nagy Sándor, Napóleon, s
a történelem valamennyi diktátora meghirdette a maga kultúrharcát. Adolf Hitler
hatalomra lépését követően rendeleti úton látott hozzá a kártékonynak ítélt
irodalmi művek megsemmisítéséhez (A
könyvtolvaj – Brian Percival, 2013), s miután Leni Riefenstahl zsenialitását
kihasználva megalapozta a nemzetiszocialista filmesztétikát (Az akarat diadala, 1934), eltökélte,
hogy gyökerestül irtja ki az Európát megfertőző „degenerált művészeteket”, az
értékes műkincseket pedig a világ minden szegletéből összegyűjti, hogy a
Harmadik Birodalom dicsőségére állítsa ki a kontinens kulturális fővárosává
tett Linzben, valamint Berlinben. Más zsarnokokhoz hasonlóan az örökkévalóságon
kívánt nyomot hagyni, ugyanakkor mélyen személyes sérelmek is tüzelték: a bécsi
művészeti akadémia felvételijén elbukott, középszerű festő gyűlölte a modern
művészetet, és kezdetleges esztétikai elképzeléseit általános zsinórmértékké
téve kívánta kipurgálni az Entartete
Kunstot az új világrend egységes szövetéből.
Az Erőszaktétel Európán (Rape of Europe – Richard Berge, Bonni Cohen,
Nicole Newnham, 2006) című, imponálóan alapos dokumentumfilm lépésről-lépésre
mutatja be a náci műkincsrablás menetét: a hitleri rendezőelv először a német
műgyűjtemények sorsát pecsételte meg, majd Ausztria annektálását követően a
bécsi múzeumok is sorra kerültek. Lengyelország megszállását követően félmilliónál
is több műtárgyat ládáztak be és szállítottak el Németországba (ezek egy része
sosem került elő), illetve több tucat múzeumot és kastélyt tettek a földdel
egyenlővé. A rákövetkező években speciális felhatalmazással rendelkező katonai
különítmények (Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg, Dienststelle Mühlmann,
Sonderkommando Ribbentrop, stb.) portyáztak a megszállott területeken, a
Berlinből instruált fosztogatás Belgiumtól Észak-Afrikáig precízen konstruált tervek
szerint zajlott: festmények, szobrok, ódon könyvek és kéziratok, bútorok,
szőnyegek, kegytárgyak, numizmatikai kollekciók váltak a Harmadik Birodalom prédájává,
amelyek tekintélyes hányada Hitler, Göring vagy Himmler személyes gyűjteményébe
került.
A második világháború töretlenül
népszerű filmvászontéma, a történelem legnagyobb műkincsrablása azonban csak
elvétve találtatott méltónak a rendezők és producerek figyelmére. Ezen kevesek
közé tartozik az Alku az életért (The Aryan Couple – John Daly, 2006)
című, magyar környezetben játszódó dráma, melynek forgatókönyvéhez - a
hivatkozások szerint – a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek 1944-es kisajátítása
szolgáltatott történelmi referenciát. Miközben a náci megszállók birtokba
veszik a gyárat, Heinrich Himmler megbízottja alkut ajánl az idős iparmágnásnak:
„Nem jó dolog manapság zsidónak lenni, ugye? Holnap még rosszabb lesz. Úgy
látom, meglehetősen szép gyűjteménye van, szóval válaszoljon a kérdésre: fel
kívánja ajánlani ezeket a műkincseket a Reichsführer számára?”. A Waffen-SS tisztje
a Berlinben megírt forgatókönyvet mondja fel a sárga csillagot viselő
aggastyánnak, aki rábólint az egyezségre, hogy családjának egérutat biztosíthasson.
John Frankenheimer korai
filmje (A vonat, 1964) homlokegyenest
más üzenetet tolmácsol, álláspontja jellegzetesen amerikai; a kollaboráció megtagadása
a körülményektől függetlenül hazafias kötelesség, az oppozícióra nem a
hivatkozott ügy súlya, hanem elvi megfontolás kötelezi az embert. A francia
ellenállás fenegyerekei inkább furfanggal, mintsem erővel szegülnek szembe a
német katonákkal, hogy hazai területen tegyék mozgásképtelenné a műkincseket
szállító szerelvényt, s bár a katonai művelet szabotálása sikerrel jár, a film
lezárása sokkal inkább keserű és felkavaró, mintsem katartikus. Ahogy Burt
Lancaster bicegve elsétál, végtelen elkeseredettséggel hagyva maga mögött a
kisiklott vonat mellett fekvő holttesteket, a vágány mentén szétszóródott,
felbecsülhetetlen értékű festményeket, a néző korántsem biztos benne, hogy a
kényszer szülte hős magánvéleménye szerint is megérte annyi vért áldozni a szállítmány
megmentéséért.
George Clooney legújabb rendezése
(Műkincsvadászok, 2014) az MFAA önkénteseinek
állít emléket, akik a francia ellenállókhoz hasonlóan magasabb ideák
hívószavára vonultak háborúba. Eisenhower tábornok, a szövetségi haderő
főparancsnoka egyébiránt is komolyan vette az európai kulturális örökség
megmentését (szigorúan tiltotta a fosztogatást, a tiszteket a taktikai céloktól
függetlenül a műemlékek megóvására utasította), az MFAA felállításával pedig
egyértelművé tette, hogy a konfiskált gyűjtemények felkutatását nem rendészeti,
hanem katonai feladatnak tartja. A Műkincsvadászokban
tetten érhető a dokumentarista igényű kísérlet a múltbéli események
nagyjátékfilmes rekonstrukciójára, ám a szövetségesek erőfeszítéseit, amint azt
a nemrégiben – a vakszerencsének köszönhetően – előkerült Gurlitt-gyűjtemény
esete is jól mutatja, nem koronázhatta teljes siker – a náci műkincsrablások aktája
ma sem tekinthető lezártnak.
Frankenheimer filmjének
(A vonat) nyitójelenetében a
Wehrmacht Lovagkereszttel kitüntetett tisztje így mereng a bedobozolásra váró Paul
Gauguin festmény előtt: „Ez volna az elfajzott művészet. Nekem, mint a Harmadik
Birodalom tisztjének, meg kellene vetnem. De gyakran elcsodálkozom azon a
kíváncsisággal vegyülő önteltségen, ami megpróbálta rendeletek által
meghatározni az ízléseket és ideákat.”
Valóban nehéz megérteni,
honnan is eredt az egyetemes kultúra átírására törekvő, elképesztő
magángyűjteményeket összeharácsoló, a klasszikus alkotók művei előtt gőgösen
pózoló náci vezetők bizarr érdeklődése a művészetek iránt, hiszen egytől-egyig iskolázatlan
fráterek voltak (Göring festmények dolgában a birodalmi márkában kifejezett
kereskedelmi érték és a négyzetméter szorzatát tartotta döntőnek), akik
hatalomra kerülésük előtt vajmi kevés figyelmet szenteltek az ilyesféle
bolondságoknak. Ámokfutásukat nem a nemzetiszocialista ideológiának való
megfelelés törekvése vezette (hiszen magángyűjteményük számára „fajilag
tisztátlan” alkotásokat is rekviráltak), hanem egy sokkal mélyebb ösztön, ami
rendre előtör a magas pozícióba vergődő fajankókból. Mohóságukban a teljes
világot fel akarják zabálni, és ha értelmezési nehézségek lépnek fel,
mennyiségi kérdés helyett minőségi problémákkal szembesül a bárdolatlan elme,
szerencsésebb esetben a birtoklás nyers aktusával, a szimbolikus értékkel
rendelkező tárgy kilóra történő megvételével kívánja leplezni a csalhatatlan vezető
hamis önképét megrendítő zavart. Hosszan lehetne sorolni a kortárs példákat, hiszen
a Viktor Psonka főügyész villájában talált sajátos portrék, avagy a hírhedt
akasztói csodavállalkozó rendelésre készült, páratlanul komikus tételekből (Vendégem, Claudia) álló műgyűjteménye egyaránt
a modern folklór részét képezi. Az ily módon megszólított örökkévalóság azonban,
mit sem törődve az önjelölt kurátorok erőfeszítéseivel, valós értékükön kezeli
ezeket a súlytalan próbálkozásokat, mert az egyetemes kultúra sem anyagiakkal, sem
hatalom által nem korrumpálható, miként fegyverekkel sem lehet lerombolni; az
emberi civilizáció esztétikai bázisát képző művészetet csakis géniuszok
formálhatják, és a közönyön kívül más nem pusztíthatja el.
Az utókor ma is csodálja
a súlyos áldozatok árán megmenekített festményeket és szobrokat, olvassák az
egykoron máglyára ítélt könyveket, miközben a művészettörténelem a legkevésbé
sem igazolta az ideig-óráig fennálló diktatúrák esztétikájának szupremáciáját.
Egy Gauguin-kiállítás bárhol a világon tömegeket vonz a galériákba, a fiatal
Adolf Hitler Bécsben készült akvarelljei pedig egyéb, ideológiailag terhelt
tételek társaságában a US Army Center for Military History washingtoni
múzeumának alagsorába lettek száműzve – a Führer legjelentősebb
művészettörténeti hozzájárulásává egy obszcén módon gúnyos akvarell vált, amelyet
az általa olyannyira megvetett „degenerált” művész, Salvador Dali készített a „felülmúlhatatlan
katasztrófaértéket” képviselő diktátorról.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 267 átlag: 5.61 |
|
|