Angolszász képregény

Új amerikai képregényfilmek

A kolosszusok árnyékában

Kovács Marcell

A vad és nyers képregény a minél alacsonyabb korhatár-besorolás érdekében többnyire ártalmatlan szórakozássá szelídül a moziban.

Úgy illett volna, hogy az ezredfordulóra súlyos válságba került képregényipart egy csapat rettenthetetlen szuperhős segítse ki a bajból, de a mentőakció elmaradt. Dörzsölt jogászokra és befektetési tanácsadókra hárult a feladat, hogy jó időben megkötött filmproduceri szerződésekkel kihúzzák a képregényt a slamasztikából. A két piacvezető kiadó, a Marvel és a DC filmprodukciós leányvállalatokat hozott létre, hogy a korábban eseti filmes adaptációk gyártása immár a mozipiaci viszonyok dinamikájához alkalmazkodva, pontosan kalkulált rendszerességgel történjen. A hollywoodi beavatkozás több szempontból is mentőövet jelentett. A filmváltozatok révén a kiadók a mozipénztáraknál gyűjthették be azt a bevételt, amit az egyre fogyatkozó olvasótábor a képregényboltokban már nem tudott kitermelni. És felcsillant a remény, hogy a legfiatalabb mozinézőkből a képregényfogyasztók új generációja nőhet ki. A nyitás a mozi felé igen látványos: a legnépszerűbb képregényhősök mára mind saját filmmel, sőt sorozattal büszkélkedhetnek, és a gyümölcsözőnek bizonyult együttműködés megnyitotta a kaput a második, harmadik liga előtt is.

Az elmúlt évek képregényfilmes dömpingje után az idei év a nagyoknál érezhetően a szusszanásé volt. A Marvel a következő X-Men-adaptációig, úgy tűnik, kibekkeli a meglepően jól teljesítő Vasember második részével. A DC pedig még mindig a Sötét lovagból él, a kritikai és bevételi szempontból is csak mérsékelt sikert hozó Az őrzők után néhány szerény kivitelű akciófilmmel nevezett az idei versenybe, csupa képregényből készült nem képregényfilmmel.

Amikor képregényfilmről beszélünk, jobbára szuperhősök kalandjaira gondolunk, feszes dresszben pózoló igazságosztók valóságtól elrugaszkodott, képtelen történeteire. De a képregényfilm mint képregényből készült filmes adaptáció ennél lényegesen sokfélébb. A képekben elmesélt történet remekül filmre vihető, egy profi író–rajzoló-páros munkája szinte kész storyboardként működik, érthető, hogy a producerek szívesen választják alapanyagul a szuperhősös filmeken túl más műfajokban is.

*

Várható volt, hogy a mozi egyszer majd benyújtja a számlát. A képregény és a film közötti szoros rokoni kapcsolatnak eddig leginkább a képregény volt a haszonélvezője. Sokat tanult a filmtől, de a moziban látott plánok és vágások alkalmazásával, valamint azzal, hogy történeteiben a fantasztikum felől a hétköznapibb témák felé fordul, egyszeriben veszélyes közelségbe került nagy testvéréhez. Egyre inkább tűnnek egymás tükörképének. Márpedig egyikük így feleslegessé válik, és nagyon valószínű, hogy nem a mozi lesz az.

A mozi erősebb, és mindinkább a saját képére formálja az elmúlt évtizedekben különben is súlyos identitásproblémával küszködő képregényt. Oda fordul ihletért, mert az számára kényelmes, és mivel csak a filmnyelvet beszélő képregényre tart igényt, a filmgyártók kegyeit kereső kiadókat a képregény saját nyelvének feladására készteti. A vámpíros 30 nap éjszaka és idei folytatása a Sötét napok, vagy a replikánsos Hasonmás filmesei a vérszívók és a Philip K. Dick-adaptációk konjunktúrája idején szívesen vették a divatos történeteket, az azokat furcsa törésben láttató groteszk képi világ átültetésére viszont már nem vállalkoztak. Amikor azonban a mozizsánerben íródott sztorit realista rajzok mesélik el, a mozivászonra történő leképezés szinte automatikusan történhet. A Vakító fehérség sarkvidéki thrillere könnyen lehetett volna olyan izgalmas, mint Greg Rucka és Steve Lieber független fekete-fehér sorozata, csak egy az egyben kellett volna leforgatni a képregény kockáit. A Vesztesek bosszúja viszont tényleg ugyanazt adja, amit a képregény: közhelyes, de szórakoztató, tarantinós hangulatú akció-komédiát.

Különösen érdekes a mozgókép és a képregény kölcsönhatása a Jonah Hex filmváltozata esetében. A hetvenes évek klasszikus vadnyugati-szériáját a DC akkor támasztotta fel, amikor néhány éve, a Deadwood tévés sikere nyomán egy újabb western-reneszánsz volt kilátásban. A western-divat hamar kihunyt, de a Jonah Hex megtalálta a közönségét, és ma is él, miközben a DC másik, az évtized közepén indított western-sorozata, a Loveless huszonnégy epizódig bírta csak.

Jonah Hex sebhelyesarcú fejvadász kifinomult erkölcsi érzékkel. Kényszeres igazságosztó, jön, rendet tesz, majd továbbáll, hogy a következő füzetben újabb sérelmeket toroljon meg. Igazi vadnyugati keménylegény, keselyűk és sírásók kísérik az útját. A film is a karakter morc és kegyetlen jellemére épít, ami azért különösen örvendetes, mert a hollywoodi átdolgozások rendre kiherélik a képregények bárdolatlan antihőseit. Thomas Jane Megtorlója, Stallone Dredd bírója, vagy a Neónak öltöztetett Keanu Reeves a mocskos szájú alkoholista John Constantine szerepében: megannyi traumatizáló emlék. Hex Josh Brolin alakításában zord és mindenre képes, a zenét pedig a Mastodon jegyzi, nyilvánvaló a gyártók igyekezete, hogy azt a vadabb élvezetekre vágyó tini-réteget szólítsák meg, amelyik nem győzi kivárni a Machete bemutatóját. Ám a megvalósítás felemás, az Egyesült Államokat támadó déli pribékek misztikus tűzgolyói idegen testek a régi vágású western szövetében, és Hex szellemidéző képességéhez hasonlóan a fantasy-jelleget erősítik, a western műfajt unalmasnak tartó közönség megnyerésére.

*

Az az udvariatlanul arcba mászó modor, amit a képregény – különösen a felnőtteknek szóló sorozatokban – megengedhet magának, a költségei megtérüléséhez jóval nagyobb közönséget igénylő filmváltozatban már egyáltalán nem kívánatos. A kiálló részeket lenyesik, az éleket lecsiszolják, a papíron tüskés, horzsoló látvány a moziban biztonságos, ártalmatlan szórakozássá szelídül, a minél alacsonyabb korhatár-besorolás érdekében. Így tűnt el nyomtalanul a Vakító fehérségből az egyik női főszereplő férfivá átírásával a leszbikus szerelem lehetőségét lebegető frivol hangulat, és így lett az antiszociális Jonah Hexből megbízható patrióta. A papírmesék vászonra kerülésének törvényszerű velejárója ez a szelídülés, még a képregényszerzők saját tulajdonú sorozatainál is megfigyelhető, pedig ott nem lehet a megalkuvó kiadót okolni. Az ijesztően termékeny Mark Millar nagy szakértelemmel gyártja a Marvel számára a szuperhősös kalandokat, miközben különböző minikiadóknál megjelenő saját sorozataiban perverz kéjjel gyalázza a szuperhősök mítoszát. Millart nem elégítik ki a képregénypiacon learatott babérok, megirigyelve Frank Miller és a Lost producereként is hírnevet szerzett Brian K. Vaughn sikereit, ő is a filmipar felé kacsintgat, nem is eredménytelenül. A csupa romlott és rosszindulatú szuperhőst felvonultató Wanted című sorozatának még a képregény megjelenése előtt eladta a filmjogait, majd kegyetlenül cinikus Kick Assre is hamar vevőt talált Hollywoodban. Az elkészült filmváltozatokban nem sok maradt a képregények nihilizmusából. A Wanted főszereplői már jó ügy érdekében gyilkolnak, és a Ha/verbe is sikerült némi emberséget csempészni azzal, hogy a kőbunkó balfék szereplőkből szeretnivaló balfékeket csináltak.

Warren Ellis, az amerikai képregényipart leigázó brit invázió másik fenegyereke kevésbé volt szerencsés mini-sorozata, a Red megfilmesítésével. A DC intézte a dolgot, sok beleszólása tehát nem volt, de tény, zokszó nélkül viseli, hogy a képregénye kicsúfolásának is tekinthető filmváltozat egyik írójaként szerepel a főcímben. Ez arra enged következtetni, hogy a filmiparba bekerülni számára is elsődleges fontosságú karriercél.

A CIA új vezetője hajtóvadászatot indít az egyik már nyugdíjazott ügynök ellen, nehogy kitudódjanak korábban felsőbb utasításra elkövetett rémtettei. A felmérgesített öreg katona őrült bosszúhadjáratba kezd, ami jó ürügy a rajzoló Cully Hammer számára, hogy Sin City ihletésű képein három füzeten keresztül lubickoljon az erőszakban. A filmváltozatban mindebből persze semmi sem marad. A soványka történet új szereplőkkel és fordulatokkal egészült ki, visszavonult ügynökök egész csapata lendül akcióba, és a vad akciójeleneteket ugyan megritkították, de legalább jut idejük a kedves, idős szereplőknek a romantikára. Mint egy kései Lemmon–Matthau-vígjátékban. A DC-nek idén nem nincs szerencséje az időzítéssel. A Vesztesek bosszúja szinte egyszerre kezdett a hasonló témájú, de jóval flancosabb kivitelű Szupercsapattal, a Red bemutatója idején pedig még A feláldozhatóktól volt hangos a média. Ebben a zsivajban pedig a Red Stallone filmjének paródiájaként hat. Annak nem is rossz.

*

Az idei képregényfilmes termés sokszínűsége ellenére komoly kétségeket ébreszt a képregény jövőjét illetően. A számos adaptáció között egyetlen volt, amelyik komolyan vette az alapanyagul szolgáló képregényt. Edgar Wright filmje, a Scott Pilgrim a világ ellen hűen adja vissza a szuperhős-fantáziákból, számítógépes játékokból szerzett élettapasztalatokból és nagyon hangos zenéből álló világot. Csak remélni tudom, hogy ez a számomra egyelőre semmitmondó lárma a várva-várt új hang, a képregény és a képregényfilm új generációjának hangja.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2010/12 36-37. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10422

Cikk értékelése:

szavazat: 1583 átlag: 5.5