Magyar MűhelyBeszélgetés Szabó AttilávalFába vésett történelemPető Szabolcs
„A művész meghal, de a
művészet örök”
Az Egy Isten, két nemzet és a Méregzöld
mesék után Fába vésett történelem – Félezer év a népművészet szolgálatában
címmel új egész estés dokumentumfilmmel jelentkezett az erdélyi Szabó Attila, ami helyenként inkább játékfilmre
emlékeztet, mint klasszikus értelemben vett dokura. A vargyasi bútorfestő és -faragó Sütő dinasztia jelenleg alkotó generációinak
sikereiről szóló, a Médiatanács Ember Judit-pályázatának támogatásával
létrejött filmet augusztus közepén mutatta be az M5 – ennek apropóján
beszélgettünk a rendezővel a megnyugvásról, a székelyföldi idill valódiságáról
és egy kicsit még Tarantinóról is.
Az ötszáz éves múltra
visszatekintő Sütő család története nem csak erdélyi, de összmagyar
sikertörténet is, számos díjjal kitüntetett népművészeti alkotásaik ma már nem
csak a nyugati turisták körében népszerűek, de egymásnak adják a kilincset a
vásárlók is, ami egyértelmű visszaigazolása annak, hogy szakadatlan munkájukkal
jó úton járnak és az éppen cseperedő, immár tizenhatodik generációnak is
érdemes lesz továbbvinnie a család félezer éves hagyományát.
*
Ha jól tudom, Vargyashoz közel él. Személyesen is ismerte a Sütő
családot?
Közel élek,
Székelyudvarhelyen, ami alig negyven kilométerre van Vargyastól, de ettől
függetlenül akár azt is mondhatnám, hogy távol, mert bármennyire is hihetetlen,
csak öt éve jártam ott először. Egy cikkben olvastam valahol, hogy ott él
Európa egyik legrégebbi, egy családon belül alkotó dinasztiája. Készítettünk
akkortájt róluk egy rövid riportot, de talán mondanom sem kell, hogy abba a
négy percbe szinte semmit sem tudtunk belepréselni az ötszáz évből. Akkor fogalmazódott
meg bennem a film ötlete. Nagyon megragadtak azok az emberek, különösen Sütő
István, ahogy neveli a gyermekeit, s ahogy az egész család együtt él azzal az
örökölt szellemiséggel, amiben osztoznak. A hagyományos ismeretterjesztés
helyett inkább „szocio-vonalban” gondolkodtam. Egyébként ebben az 52 percben is
lehetetlen volt egy ilyen család történetét a teljes egységében
összekovácsolni.
Azért híres dinasztiáról lévén szó, aki kíváncsi, az sok
információt megtalál a világhálón.
Az is volt a célunk, hogy
elsősorban az érdeklődést keltsük fel. Egyszerűen nem igaz, hogy nincs ma igény
az ilyen bútorokra, csak rengeteg a „hamisítvány” a piacon. Ma szinte minden
nyugdíjas néni ládafestéssel foglalkozik Székelyföldön – ezt azért fontos
megjegyezni –, de leginkább ilyen-olyan kínai nádszálbútorokból, meg
hasonlókból készítik a tulipános ládákat. A Sütő-bútor az Sütő-bútor, nem pedig
valami hályogkovács által készített kínai utánzat.
Három korábbi dokumentumfilmjével is elhozta – egyéb elismerések
mellett – a Lakiteleki Filmszemle fődíját. A legutóbbi két filmje, az emberi
sorsok bemutatásán túl a titkosszolgálati témához nyúló Egy Isten, két nemzet és a
famaffiával szembemenő Méregzöld mesék
konfliktusra épülnek. A Fába vésett történelemben nincs hagyományos értelemben vett „figyelemfelkeltő” téma. Ez egy
nagyon nyugodt, harmonikus film. Fel fognak erre is figyelni?
A lényegre tapintott rá,
megmondom őszintén: nyugalomra vágytam. Nem mondom, hogy a Méregzöld mesék forgatása alatt „elhullott a hajunk”, de az egy
nagyon kemény történet volt. Bár a főszereplőnk, Hans Hedrich, a civil
aktivista volt az, aki nyomozott a famaffia után és – ha lehet így mondani –
vitte el a balhét, mi csak kísértük egy éven át, de azóta nehezebben tudok
telefonon kommunikálni.
Úgy érti, hogy megválogatja, kinek, mit mond telefonon?
Igen, de ezzel most nem
azt akarom hangsúlyozni, hogy lehallgatnak, mert az nem egy nagy történet. A
legutóbbi adatok alapján az elmúlt öt évben mintegy hatmillió állampolgárt
hallgattak le Romániában. A Magyar Televíziónak dolgozó szerkesztőként,
riporterként lehetetlen nem beleesni ebbe, tudván, hogy mi, Székelyföld vagyunk
itt – idézőjelbe téve természetesen – a gócpont, ahonnan bármikor kipattanhat
valamilyen konfliktus. Pedig a székelyek szerintem egyáltalán nem gondolkodnak
így, mi csak egyszerűen ragaszkodunk saját magunkhoz, nem hiszem, hogy bárki is
akarna bármilyen konfliktust. Egyébként a filmnek és persze legfőképpen a civil
aktivisták tevékenységének köszönhetően nagyon sok minden változott: az akkori
rendőrparancsnokot nyugdíjazták és a rendőrség is érezhetően máshogy áll ma már
az ügyek mellé – emiatt a lelkem is valahogy megnyugodott mostanában.
Melyik korosztálynak szól elsősorban a film? Milyen fogadtatásra
számít?
Az az igazság, hogy
számomra is kérdés – mindkettő. Úgy érzem, hogy azok, akiknek van gyermekük,
vagy akiknek kezdenek a gyermekei kinőni a kezei közül – tehát elsősorban a
negyven-ötven éves generáció – meg fogja érteni és értékelni fogja ennek a
filmnek az üzenetét. Én most töltöttem a negyvenet, és már nem tudom, hogy
magam hova tegyem: nyilván fiatal már nem vagyok, de még öreg sem – legalábbis
ezt gondolom magamról. Hogy a fiatalok körében mennyire lesz népszerű, azt nem
tudom, de azzal a reménnyel készítettem, hogy minden generáció jól fogadja
majd. Mindig abban reménykedünk, hogy egyre jobb filmet készítünk, s mindig
csalódunk, ha nem. Megemlíthetném itt Tarantino példáját, neki volt talán eddig
a legnehezebb dolga rendezőként, hiszen már nagyon korán megcsinálta a Ponyvaregényt, és azt kellett volna
túlszárnyalnia. Utána is sok jó filmet készített, de a közönségnek egyik sem
volt elég jó ahhoz képest. Most velem is ez van. Egyáltalán nem hasonlítom
persze magam Tarantinóhoz, nem a nagyképűség beszél belőlem, de Lakitelken
mostanában elég jól szerepeltek a filmjeim, és gondolom, most az elvárások is
nagyok, mindenki árgus szemmel fog figyelni. A tévénézőket persze ezek a
részletek abszolút nem érdeklik, ők bekapcsolják a tévét, s ha tetszik, jó, ha
nem, „pöccentik át” a Barátok köztre.
Hogyan zajlott a forgatás?
Számomra nagyon nagy
élmény volt, hogy egy éven keresztül szinte már hazajárhattam Vargyasra, ma már
talán azt is kijelenthetem, hogy az ottaniakkal barátok lettünk. Valóban
megnyugvás volt az előző két film után ezt a mostanit készíteni, ráadásul az
opartőri munka javát is magamra vállaltam. Eddig nem igazán volt ilyen, nem is
feltétlenül tartom jó ötletnek, hogy a rendező kezében legyen a kamera, de ez
most pont azért volt így, mert valódi, bensőséges pillanatokat szerettem volna
elkapni. A lehető legkisebbre zsugorítva a stábot, közelebb tudtam kerülni az
eseményekhez, az emberekhez. Egy ilyen típusú filmben az ember ugye nem rendez
előre, nem magyarázza el a szereplőknek, hogy mit csináljanak. Kiválasztottuk
azokat az alkalmakat, amelyeken forgattunk, s aztán azokból gyúrtam össze a
történetet.
Ez egy tipikusan olyan film, ami – közhellyel élve – „önmagáért
beszél”, mindent elmond, nagyon meg van „komponálva”. Ezért is döntött amellett
a narratíva mellett, hogy végig a háttérben marad?
Miután megismerkedtem a
családdal, sokat töprengtem azon, hogy nem kellene-e mégis narráció vagy egyéb
segédeszköz, ami persze nagyon megkönnyítette volna a dolgomat. A következő
hónapokban fog eldőlni, hogy jól döntöttem-e, vagy marad majd az emberekben
némi hiányérzet a film kapcsán. Abban azonban biztos vagyok, hogy narrációval
nem lett volna ennyire érzelmes, más lett volna a hangulata, elveszítette volna
a filmes jellegét.
Engem – anélkül, hogy túl sokat elárulnánk a filmből – nagyon megérintett
az a kontraszt, hogy az első percekben hosszasan tévéznek a gyermekek, majd a
vége felé közeledve szintén nagy hangsúlyt kap, ahogy a szülők kaszálni
tanítják a kicsiket.
Ez a valóság. Semmibe
sem szóltam bele, soha – ezt a család is megmondhatja. Nem oktalankodtam, hogy
álljatok ide, s még egyszer elölről. Ez azért nagyon fontos, mert szerintem, ha
állandóan beleszólunk a valóságba, akkor tulajdonképpen már nem a valóságot,
hanem a valóságról általunk kreált képet rögzítjük, és a természetesség elillan.
Én is próbálkoztam korábban ezzel, de itt most nem szabadott az embereket
instruálni, hagyni kellett őket élni, s hagyni, hogy a dolgok történjenek.
Az ember szíve szinte összeszorul, amikor látja, hogy így is
lehetne élni. Erdéllyel kapcsolatban egyébként is nagyon idillikus kép él
mindenkiben, főleg a határon innen. Mennyire általános ez az idill ma ott, vagy
a film témája, hangulata már ott is kuriózum?
A környezet az, ami
igazán idillikus. Nálunk is vannak ugyan városok, de még azok is élhetőek. Öt
évig laktam Budapesten, például azzal összehasonlítva itthon tényleg olyan
idillikus, mint ahogyan a film ábrázolja. A legfőbb baj az, hogy a hagyományos
életstílus, ami mindig is jellemezte Székelyföldet, itt is kezd kiveszni.
Amikor gyerekkoromban elmentem nagymamámhoz, még minden egyes udvarban tyúkot,
kacsát, kecskét, disznót vagy lovat tartottak. Most már a falusiak is elmennek
a boltba és ott veszik meg a tojást – legalábbis nagyon nagy százalékban. Tehát
ilyen szempontból nekik is üzen a film. Ez egy olyan életmód, ami nemcsak hogy
alternatívát biztosít a mai modern világgal szemben, de szerintem nem is nagyon
van más út Székelyföld előtt. A biogazdálkodás, a turizmus, de főleg az
ökoturizmus, a természeti szépségeink azok, amelyek járható utat kínálnak a
régiónak és ezt szerintem a Sütő család is így látja. Az egyik ág, Levente egy
világjárta, több egyetemet végzett, hihetetlen nagy tudású és elismert
népművész, végül hazatér. A család másik ága, István szintén végzett ugyan egy
faipari mérnöki egyetemet, de ő otthon maradt a szülői házban – végül valahogy
mindketten továbbviszik az ősapák hagyományát. Ezt a fajta folytonosságot is
szerettem volna megmutatni. Az egyéni mulandósággal szemben a művészi munka
halhatatlan. Ahogy el is hangzik az egyik jelenetben: „a művész meghal, de a
művészet örök”.
Mi a véleménye egyébként a magyar dokumentumfilm helyzetéről és az
erdélyi magyar alkotásokról?
Még sose volt ennyire
pozitív a helyzet, ezt ki lehet jelenteni, és talán ezt nem csak a magam
nevében mondhatom, hanem minden erdélyi vagy külhoni filmes, filmgyártó cég
nevében. Hat-hét évvel ezelőtt közel sem kerülhettünk ilyen finanszírozási
lehetőséghez, maximum olyan összegekkel támogatták a dokumentumfilmjeinket,
amikből egy-egy rendező díja sem jött ki. Amióta van a mecenatúra-program, én
is folyamatosan pályázom. Aki kitartó, tehetséges – ezt nem magamról mondom
persze –, talál egy jó témát, azt jól elképzeli és jól is tálalja, annak nagyon
nagy esélye van arra, hogy finanszírozzák a filmjét. Én ezt látom. Csak meg
kell nézni, hogy milyen filmek születnek mostanában, és nem is a
dokumentumfilmekre gondolok elsősorban, de ott is szét lehet nézni – hogy csak
Tóth Zsolt Marcelléket említsem, vagy az erdélyieket, Zsigmond Attila
barátomat, aki az egyik nyertes film után készíti a másikat, vagy Bálint
Artúrt, de számos nevet lehetne még sorolni. „Aranykorszak” van a mi
szempontunkból, s amíg ez van, alkotnunk kell.
Másik két filmje is készülőben van Médiatanács-támogatással: A szőnyeg alá söpört negyed
Székelyudvarhely nem éppen konfliktusoktól mentes Budvár városrészéről, a Sebes
pisztrángok, sekély vizek című pedig a
Madarasi Hargita lábainál élő, veszélyeztetett halállományról szól majd. Ezeket
mikor láthatják majd a nézők?
Már mindkettő esetében
túl vagyunk a terepszemlén és forgatjuk őket, valamikor a jövő év végén,
legkésőbb 2020 elején mutatják majd be őket a közmédia csatornái.
Végül: van olyan díja, amire különösen büszke?
Erre én inkább azt
válaszolnám, hogy nem is a díjakra vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy most
már lassan egy évtizede tagja lehetek a lakiteleki alkotóközösségnek és ott
évente találkozhatok ezzel a közel negyven tagot számláló szenzációs zsűrivel,
amelyben nem csak filmes szakemberek vannak, hanem színészek, költők,
irodalomtörténészek, újságírók, sőt politikusok is. Valahol úgy érzem, hogy
itt, ebben a közegben forrtam filmessé. Amire azonban a filmjeim mellett igazán
büszke vagyok, az a családom természetesen.
Az alkotóról dióhéjban
Szabó Attila 1978-ban
született Marosvásárhelyen. 1998-ban szerzett újságíró-diplomát a nagyváradi
Ady Endre Sajtókollégiumban, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett
tanulmányokat kommunikáció és magyar szakon. 2004-2005 között a
székelyudvarhelyi Interfilm produkciós iroda szerkesztő-riportereként a
magyarországi közszolgálati és kereskedelmi adóknak gyártott tartalmakat,
2005-ben alapította meg saját produkciós irodáját, az Aves-médiát. Évek óta az
MTVA székelyudvarhelyi képviselője. A
szent hegy című dokumentumfilmje 2012-ben megjárta Kínát, majd Úton-útfélen című filmje a 2013-as
Lakiteleki Filmszemlén elnyerte a szemle fődíját, a Magyar Országgyűlés elnöki
és a Heti Válasz különdíját is. Ez volt a fordulópont a pályáján, az Egy Isten, két nemzet és a Méregzöld mesék című alkotásokkal aztán
megint elhozta Lakitelekről a fődíjat 2016-ban, illetve 2017-ben is – utóbbi
különdíjat is nyert a gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon, és a
Savaria Filmszemlén is díjazták.
Az interjút készítette
és a megjelenését támogatta a Nemzeti
Média- és Hírközlési Hatóság.
További interjúk és
filmajánlók: mediatanacs.blog.hu
Bővebben a támogatási
rendszerről: mecenatura.mediatanacs.hu
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|