KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
   2021/április
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Régi szép kritikusközhelyek A 60-as évek „bátor-filmjei”
• Herczeg Zsófia: „Ha látnám a Földet kívülről” Beszélgetés Bucsi Rékával
• Bartal Dóra: A cukormázon is túl Beszélgetés Visky Ábellel
• Szíjártó Imre: Vendégjátékok Orosz színészek magyar filmben
A CSEND MESTEREI
• Gelencsér Gábor: Északi fény Skandináv klasszikusok
• Kránicz Bence: Ma is ropják valahol 120 éves A táncz
• Ádám Péter: A humor új hulláma Tati, a kívülálló
HOLLYWOODI HATÁRSÉRTŐK
• Greff András: Az ember, aki célra tartott John Huston utolsó évtizede
• Varró Attila: Ragadozók tora Női bosszúfilm
CSEH KORTÁRSAK
• Gerencsér Péter: Kimaxolt csehesség Jan Svěrák
• Varga Zoltán: Elveszett lelkek karneválja Kultmozi: Éjszaka a városban
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Szedlák Ádám: Utálja a világot, de ez kölcsönös Warren Ellis: Transmetropolitan
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Folytatni a képeket Jonny Greenwood
FILM ÉS VIDEÓJÁTÉK
• Nagy Eszter: Konzolvilágok A videójátékfilm
FESZTIVÁL
• Pazár Sarolta: Északi fények a nappaliban Finn Filmnapok
• Pauló-Varga Ákos: Traumaoldás és önkifejezés BIDF
• Murai András: Fájdalmak országa Új izraeli filmek
• Schreiber András: Nyelvében élnek tovább Perzsa nyelvleckék
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Az emlékezet démonai Két új holokauszt dokumentumfilm
• Roboz Gábor: Józan számítás Még egy kört mindenkinek
MOZI
• Huber Zoltán: A fészek
• Kovács Kata: Fuss
• Alföldi Nóra: Mese a barátságról
• Fekete Tamás: Monster Hunter – Szörnybirodalom
STREAMLINE MOZI
• Kovács Kata: Antigone
• Árva Márton: Nyom nélkül
• Parádi Orsolya: A boldogság titka
• Varró Attila: Amíg a háború tart
• Varga Zoltán: WolfWalkers
• Roboz Gábor: Cherry
• Margitházi Beja: A Norrtull csapat
• Huber Zoltán: Zulu
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Elvadult jövő, lidérces múlt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

BIDF

Traumaoldás és önkifejezés

Pauló-Varga Ákos

A 7. BIDF versenyprogramjának több filmjében visszatérő motívum, hogyan segíthet a traumák feldolgozásában a művészet.

 

Az idén online zajló BIDF (Budapest International Documentary Festival) négy Oscar-várományos alkotást hozott el a hazai közönségnek, hármat közülük országos premierként. A chilei Maite Alberdi forgatott már rövid dokumentumfilmet idősotthonban, Kedves kém című, két kategóriában Oscar-shortlistre került munkája pedig izgalmas továbbgondolása a 2016-os I’m Not From Here-nek. Míg utóbbi egy baszk származású asszony történetén keresztül engedett betekintést a zárt, idősek által alkotott közösségek dinamikájába, a Kedves kém már high-concept alapokon nyugszik. A film főhőse a nyolcvanhárom éves Sergio, aki egy magánnyomozó megbízásából beépül egy chilei szeretetotthon lakóközösségébe. A küldetés elsődleges célja, hogy Sergio folyamatosan jelentsen az egyik bentlakó állapotáról, a megrendelő pedig a „célszemély” családja. Alberdi és stábja kémfilmekbe illő pillanatokat örökít meg, amikor a főszereplő először fokozatosan kideríti, kit kell megfigyelnie, majd rendszeresen tudósít az otthonban tapasztalt körülményekről. A filmet jellemző helyzetkomikumot és az intézmény idilli hangulatát azonban lassanként felváltja a melankólia. Sergio egyre közelebb kerül az idősotthon lakóihoz és kémből lassacskán terapeutává válik. A beszélgetések során felszínre hozza az asszonyok szorongását, empatikus hozzáállásával segíti a traumaoldást. A Kedves kém idővel mégis kőkemény szociodrámába fordul át, Alberdi az időskori magányról értekezik meghatóan. Hiába a decens körülmények, a bentlakók többsége magányos, megtört és megfáradt asszony, akik feleslegesnek érzik magukat. Így aztán a kezdetben barátságos idősotthon az utolsó jelenetekre nyomasztó, fojtogató helynek, a zárósnitt fényében valóságos börtönnek érződik.

Szintén a magány az egyik fő motívuma Benjamin Ree Oscar-shortlistes alkotásának, ám A festőművész és a tolvaj a művészet erejéről is szól. Barbora Norvégiába emigrált cseh festőművész, Bertil pedig egy drogfüggő bűnöző, aki egy galériából ellopja a nő két képét. Művész és tolvaj végül szoros barátságot kötnek, miután Barbora a bíróságon egyszerűen leszólítja a műveit meglovasító tetovált férfit. Bertil a nő állandó modellje lesz, a film pedig ennek apropóján mindkettőjük magánéletébe betekintést enged. Barbora is függő: az ő drogja a festészet, Ree pedig bemutatja, hogy ez is, akár az addikció más formái, súlyosan romboló hatással lehetnek az alanyra és környezetére egyaránt. Barbora és Bertil így igazi rokonlelkek, akik a művészet által kapcsolódnak össze. Ráadásul mindketten egyedül érzik magukat, mintha szeretteik nem tudnának mit kezdeni a problémáikkal. Felejthetetlen az a jelenet, amikor Bertil meglátja a róla készült első portréfestményt: Barbora és modellje is figyelemre vágynak, a képeken keresztül pedig ezt meg tudják adni egymásnak. A festőművész és a tolvaj komplex karaktertanulmány két kívülállóról, akik épp azért képesek megérteni egymást, mert egyikük sem tud szabálykövető életet élni.

Margreth Olin, Katja Høgseth és Espen Wallin szintén a művészet erejéről mesélnek, méghozzá egy súlyos beteg fotós lány, Lene Marie Fossen portréján keresztül. A költői, meditatív Ön-kép azt a folyamatot követi, ahogy főhőse szemében a trauma művészi értékké alakul át. Lene a „művésznek szenvednie kell” alaptézissel azonosul. Az anorexiás lány testi leépülését lelki-egzisztenciális kiteljesedésként éli meg, amit megrázó végignézni. Lene dilemmáját a gyógyulástól való félelem adja: attól tart, hogy fizikai szenvedés nélkül csorbulna művészi hangjának tisztasága. Sőt, a fotózás iránt elhivatott lány gyakran elbizonytalanodik, hogy vajon ténylegesen a tehetségét ismerik-e el, vagy csak a betegsége és a saját testéről készített megrázó fotók jelentik a fő szenzációt. Azzal, hogy a filmbe szervesen beépül Lene művészi önmegvalósítással kapcsolatos szorongása, még közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük az anorexia működési mechanizmusát. Az Ön-kép páratlan betekintés egy alkotó belső harcába, abba a visszafordíthatatlan folyamatba, ahogy a súlyos pszichés betegség felőrli a testet is.

A művészet teremtő ereje adja Visky Ábel fesztiválkedvenc dokumentumfilmjének kiindulópontját is. A Mesék a zárkából sokat vállal. Egyfelől súlyos témát választ, hiszen a rendező börtönben ülő apákról és az őket váró családokról készített portrét. Ám Visky alkotása nemcsak a társadalom perifériájára szorultak mélyen emberi és empatikus bemutatása miatt fontos. A projekt valódi tétje, hogy a három főszereplő család hogyan tud egyesülni a mesék, illetve közvetlenül a mozgókép által. A társadalmi érzékenység mellett így a Mesék a zárkából is a művészet és traumaoldás kérdéskörén keresztül vizsgálja az alanyait, miközben a történetmesélés közösségteremtő erejéről is van mondanivalója. A börtönéveiket töltő férfiak mesét írnak a gyerekeiknek, majd ezekből Visky és stábja rövidfilmeket forgat, a szerepeket pedig a család tagjai és a börtönviseltek játsszák. Az alkotók elérik, hogy az elítéltek művészi igénnyel nyilatkozzanak saját helyzetükről. Nem mindennapi, ahogy a súlyos testi sértésért büntetését töltő Gábor rózsaszín malacjelmezben alakít féltő apukát kisfia társaságában vagy amikor börtönben ülő apa és fia játszanak mesebeli halászokat átszellemülten. A mesék a rabok vágyait, szorongásait vetítik ki, motívumaik rengeteget elárulnak az adott család dinamikájáról és a börtönévek súlyát is érzékeltetik. A szereplők a “klasszikus” dokumentarista jelenetekben is meglepő természetességgel vesznek részt, a kamera nagyon fontos és sokszor megrázó családi beszélgetéseket rögzít.

Az On The Spot alkotói, Cseke Eszter és S. Takács András új filmjének középpontjában szintén a család áll, a rendezőpáros az örökölt trauma hatásait vizsgálja. A két főhős az auschwitzi haláltáborban született Angéla és lánya, Kati, akiknek életét és cselekedeteit alapjaiban határozza meg a holokauszt. Angéla szó szerint beleszületett a földi pokol közepébe, anyja kisgyermek korától a túlélésre trenírozta őt, folyamatosan fenntartotta benne a félelmet a veszedelmes külvilágtól, később pedig ő is ugyanezen alapelv mentén állt neki a gyereknevelésnek. Katiban már csak felnőttként tudatosodnak a család történetét generációkon át meghatározó trauma hatásai. A feloldozás érdekében meg kell értenie felmenői múltját és döntéseit, hogy anyjával közösen feldolgozhassák az addig ki nem mondott sérelmeket. A Születési helye: Auschwitz az örökölt sors kérdésköre mellett megmutatja az antiszemitizmus jelenlétét az ‘50-es évek Magyarországán, miközben az identitáskereséssel kapcsolatos általános érvényű kérdések is fel-felbukkannak benne. A rendezőpáros kifejezetten érzékeny annak megmutatásában, hogy egy egyébként féltő és gondoskodó szülő érzelmeire milyen sorvasztó, lényegében visszafordíthatatlan hatással lehet egy ilyen felfoghatatlan tragédia. Angélát és Katit egy megterhelő, de megvilágosító belső utazáson kísérhetjük végig, amit elmélyítenek a flashbackekként működő animációs betétek. Ezek a jelenetek amellett, hogy jól érzékeltetik az adott kor miliőjét, segítenek megérteni Angéla múltbéli élményeit, ezáltal pedig azt a ridegséget, ami a gyermeknevelési stratégiáját megalapozta. A Születési helye: Auschwitz az identitás kérdésének tematizálása okán a Soul Exodus, a családtörténet vonatkozásai miatt pedig a Nagyi projekt méltó szellemi örököse. És nem mellesleg a Spektrum Televízió egyik legnézettebb filmje.

Dér Asia és Haragonics Sári egy szivárványcsaládnak az elfogadásért folytatott mindennapos küzdelmét mutatja be. Az Anyáim története még akkor forgott, amikor homoszexuális párok úgy tudtak gyermeket adoptálni Magyarországon, hogy egyikük egyedülálló szülőként kérelmezte az elhelyezést. A rendezőpáros azonban a politikai közeg gyors felskiccelésével már az elején tisztázza: Nóra és Virág, valamint a hozzájuk hasonló, gyermeknevelést fontolgató párok egy kiskaput használnak ki a rendszerben, melyről a döntéshozók is tudnak. Így aztán, habár jogilag kivitelezhető, mégis egy nehéz ügyről van szó. A film tétje azonban túlmutat azon, hogy a két főszereplő végül nevelhet-e gyermeket. Nóra és Virág, két magyar értelmiségi nő a saját hazájában szenved az egzisztenciális krízistől, hiszen úgy érzik, nem tudnak családként kiteljesedni. Az Anyáim története nem propagandafilm. Az alkotók sokat foglalkoznak például azzal a kérdéssel, hogy Melissza, az örökbefogadott kislány hogyan éli meg azt a helyzetet, hogy két azonos nemű szülője van. Virágot anyának, Nórát dadának szólítja, azonban, és talán ezek a film legerősebb jelenetei, a dadától kezdetben tart, nehezen tudja őt elfogadni. Ezzel párhuzamosan a kivándorlás kérdése is egyre hangsúlyosabban jelenik meg a történetben, így a családi kötelékek komoly próbatétel elé kerülnek. A rendezőpáros kifinomult történetmeséléssel, pátoszt és hatásvadászatot kerülve áll ki a „család az család”, tézise, vagyis a családi együttélési formák sokszínűsége mellett. Az Anyáim története a befejezés, az elkészítése óta történtek, valamint a szintén a BIDF idei programjában szereplő Isten hozott Csecsenföldön-ben látott brutális események, a homoszexualitás rendőri üldözése fényében kifejezetten pesszimista lecsengésű műnek érezzük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 50-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14871