KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
   2023/január
ÚJ-HOLLYWOOD
• Greff András: Mi űzi az üldözőt? Paul Schrader megszállottjai
• Kovács Patrik: Egy világcsavargó Hollywoodban Bob Rafelson (1933-2022)
• Gyöngyösi Lilla: A kék szem átka Paul Newman
A MELODRÁMA ARCAI
• Pápai Zsolt: „Az időnek kaputt” A nemzetiszocializmus filmmelodrámái – 3. rész
• Varró Attila: Zsigeri pátosz Test és melodráma 1.: A jövő bűnei
• Kránicz Bence: A barátom odafent Felix Van Groeningen – Charlotte Vandermeersch: Nyolc hegy
MAGYAR MŰHELY
• Rudas Dóra: A kapunyitási pánik nemi differenciái Így maradtam
• Pauló-Varga Ákos: A szomorúság háromszöge Kárpáti György Mór: Jövő nyár
• Földényi F. László: Mi rejlik a bőr alatt? Nemes Anna: Beauty of the Beast
• M. Tóth Éva: Animációs „így jöttem” Kollarik Tamás – Takó Sándor: Csupó Gábor
FRANCIA KÖNYVEK
• Ádám Péter: A „könyv-ember” Truffaut irodalmi átdolgozásai
• Barabás Klára: „A történet soha nem ment ki a divatból” Beszélgetés Josée Dayannal
• Demus Zsófia: A befogadás szabadsága Luc Jacamon – Matz: A gyilkos (Le Tueur)
FILM / ZENE
• Pernecker Dávid: A madárcsicsergés is gyanús Rich Vreeland
ARCHÍVUMOK TITKAI
• Barkóczi Janka: Láthatatlan mozi Avantgárd és kísérleti filmek archiválása
FESZTIVÁL
• Bakos Gábor: A látvány diadala Szolnok – Alexander Trauner ART/FILM Fesztivál
• Navarrai Mészáros Márton: Jégbe zárva Reykjavík
TELEVÍZÓ
• Orosdy Dániel: A repülő pingvin Hugo Blick: Az angolok
KRITIKA
• Huber Zoltán: Szépítő távolság Steven Spielberg: A Fabelman család
• Gyöngyösi Lilla: Nem nyugodnak békében Madarász Isti: Átjáróház
MOZI
• Pauló-Varga Ákos: Eltitkolt történetek
• Kolozsi László: Valaki hall engem
• Csomán Sándor: A látogatás
• Bonyhecz Vera: Azt mondta
• Hegedűs Zsófia: A kis Nicolas
• Benke Attila: Vérapó
• Varró Attila: Gátlástalan örökösök
• Alföldi Nóra: Az új játék
STREAMLINE MOZI
• Huber Zoltán: Bardo
• Pozsonyi Janka: Lady Chatterley szeretője
• Árva Márton: Csoda
• Varga Zoltán: Wendell és Wild
• Rudas Dóra: Toto, a hős
• Déri Zsolt: Meet Me In The Bathroom

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Francia könyvek

Beszélgetés Josée Dayannal

„A történet soha nem ment ki a divatból”

Barabás Klára

A rendezőnővel a biarritz-i televíziós vásáron beszélgettünk, legutolsó sorozata, a Diane de Poitiers ősbemutatója alkalmával.

A francia tévéfilmek, sorozatok koronázatlan királynője, Josée Dayan 79 éves. Alkotásainak több milliós nézőtábora van Franciaországban, az általa jegyzett 105 (!) film, illetve sorozat jó része a magyar tévécsatornákra is eljutott (Monte Cristo grófja, Nyomorultak, Ez a szerelem, Raszputyin, Milady, Veszedelmes viszonyok – a sort hosszan folytathatnánk).

*

Különös neve van. Honnan származik a Josée előnév?

A nevemet magam választottam. A Josée-ra azért esett a választásom, mert azon a napon, amikor megszülettem, operaénekes édesapám Don José-t énekelte a Toulouse-i Operaház Carmen előadásán.

Életrajzából kiderül, hogy gyerekkorát Algériában töltötte.

Kétéves koromban családommal együtt Algériába költöztünk, ugyanis édesapám amellett, hogy operaénekes és színész volt, de egyúttal az Algériai Televízió egyik megalapítója is. Nagyon izgalmas, de egyúttal megrendítő volt az ott töltött időszak, ugyanis akkor zajlott az algériai függetlenségi háború. A szüleim ki sem engedtek a házból, vagy ha muszáj volt, testőrök kísértek mindenhová. Neveltetésemre az az ellentmondás volt jellemző, hogy egyrészt szellemileg tökéletesen szabadon hagytak, apám még azt sem vette zokon, ha ellógom a tanítást, és helyette a tévében figyelem a műsorkészítést, másrészt viszont az állandó életveszély miatt mozgásomban nagyon is korlátoztak. Nagyanyám mozit üzemeltetett, állandóan filmeket néztem, a kijárási tilalom miatt néha egyedül ültem a moziteremben. Ha egy film tetszett, volt úgy, hogy 20-25-ször is végig ültem. Ennek hatására már egészen kiskoromban eldöntöttem, hogy filmes leszek. A világon semmi más nem érdekelt.

Hogyan sikerült megvalósítania ezt az álmot?

17 éves koromban visszaköltöztünk Párizsba, az érettségit már ott tettem le. Aztán jött a filmfőiskola, gyakornoknak pedig nem kisebb híresség, mint Claude Chabrol mellé kerültem.

Ennek ellenére nem a mozifilm, hanem a tévéfilm kerítette hatalmába.

A hetvenes évek elejétől napjainkig 105 alkotást készítettem, ebből mindössze három a mozifilm, köztük egy dokumentumfilm. Ez utóbbit Simone de Beauvoir-ról forgattam, az ő felkérésére. De utána már soha nem merészkedtem a dokumentumfilm területére, engem csak a fikció érdekel.

És miért éppen a tévéfilmek?

A temperamentumomnak sokkal jobban megfelelnek a tévéfilmek, ugyanis egy játékfilm elkészítéséhez csaknem két év kell, és úgy érzem, ennyi idő alatt bármilyen témába beleunnék. Megőrülök a lassúságtól, halálosan idegesít. Én egy tévéfilm epizódot 15-16 nap alatt forgatok le, holott a legtöbb kollégámnak ez egy hónapjába is kerül. Persze ehhez az kell, hogy előtte fejben tökéletesen kitaláljam a részleteket.

Legtöbb tévéfilmje, sorozata történelmi témájú irodalmi adaptáció.

Nem vagyok történész, de szeretem a történelmet, filmjeimmel különböző történelmi korszakokba kalandozom. A Maurice Druon regényei alapján készített Elátkozott királyok sorozat (2005) a középkorban játszódik, a most bemutatott Diane de Poitiers a kedvenc korszakomban, a XVI. században, a Monte Cristo pedig a XIX.-ben. A Diane nem irodalmi mű alapján készült, a forgatókönyvét teljes egészében én írtam. Nagyon szeretek a történelmi múlt távolában lévő történeteket mesélni, de a mai kor szemüvegén, látószögén keresztül. A díszletek, jelmezek vonatkozásában ragaszkodom a történelmi hűséghez, szeretem a korszellemet megidézni, de kerülöm a rekonstrukciókat.

Hol forgatja a történelmi filmeket?

Franciaországban csodálatos állapotban megmaradtak kastélyok, fontos történelmi helyszínek, ahol csak lehet, eredetiben forgatom a külső jeleneteket, de a belsőket – praktikus okokból – stúdióban. Történelmi filmjeimnek – már csak a díszletek, kosztümök, a saját zene, a lovak és a parádés szereposztás miatt is – hatalmas a költségvetése, de ez megtérül, hiszen mindegyiknek többmilliós nézettsége van, nem beszélve a külföldi eladásokról. A Diane de Poitiers zeneszerzőjének Jocelyn Pook angol zeneszerzőt kértem fel, aki többek között Kubrick filmje, a Tágra zárt szemek zenéjét komponálta.

A Diane de Poitiers elején egy robot meséli el a film történelmi előzményeit. Ez az „elidegenítő effektus” teljesen új vonás az ön munkásságában.

A film elején diákok látogatják meg Diane de Poitiers kriptáját, amely a szobra alatt helyezkedik el. A maradványait a forradalom után találták meg. Azóta ezt a helyet rendszeresen látogatják, többek között történelemóra keretében diákok, illetve a történelem iránt érdeklődők. Azt találtam ki, hogy mulatságosabb, ha egy robot meséli el a diákoknak és látogatóknak a történelmi hátteret, mintha egy idegenvezető tenné ugyanezt. Úgy gondoltam, hogy a robottal jobban össze lehetne kapcsolni a múltat és a jelent és ezzel a történetnek és a hősnőnek is az időtlenségét szerettem volna hangsúlyozni.

Témái kiválasztásával van valamiféle üzenete a jelennek?

Igen, feltétlenül. Nézzük például legutolsó filmemet. Diane de Poitiers korának egyik legmodernebb nőalakja volt, rendkívül intelligens, művelt, erős nő, akinek ráadásul volt politikai víziója is. Ha úgy vesszük, őt tekinthetjük az első feministának. A nők helyzete ma is ugyanúgy aktuális.

Kevés jelen idejű filmje van.

Azért időnként van. Például a Marguerite Duras írónő utolsó szerelméről szóló Ez a szerelem Jeanne Moreau-val a főszerepben, vagy a Captain Marleau (2021-22) című bűnügyi sorozatom szintén jelen idejű. De az új, most készülő sorozatom Isabelle Adjanival és John Malkovich-csal a főszerepben abszolút mai történetet mesél el, amely ráadásul finoman a fantáziafilmek világát is megidézi.

Évtizedek óta a legkiválóbb francia színészekkel dolgozik együtt (Gérard Depardieu, Catherine Deneuve, Jeanne Moreau, Isabelle Adjani, Fanny Ardant). Úgy tűnik, Ön nagyon hűséges a színészeihez. Depardieu a címszereplője a Monte Cristó-nak, ő a Nyomorultak Jean Valjean-ja, ő formálja meg az ön kedvenc íróját, Balzac-ot is, a Diane de Poitiers-ban szintén feltűnik egy kis szerepben, Nostradamusként

Depardieu-vel a kapcsolatom nagyon furcsán kezdődött. A reménység folyója sorozatom első epizódját közvetítette a televízió. Amint vége lett, megszólalt a telefonom. Depardieu hívott és elmondta, hogy nagyon tetszett neki ez a családi saga. Majd minden epizód után ugyanez megismétlődött. Az utolsó epizód után felvetette, hogy rendezzem meg a Monte Cristót, ő szívesen eljátszaná a főszerepet. Előtte soha nem találkoztunk, de a beszélgetés hatására azonnal ráharaptam az ötletére. El is készült, és a Monte Cristo grófja (1998) lett az egyik legsikeresebb francia tévéfilm-sorozat. Csak Franciaországban több mint 15 millió nézője volt és rengeteg ország megvásárolta. A munkakapcsolatból barátság lett, mindkettő azóta is tart.

Nekem a színészek a barátaim. Ez a hűség kölcsönös, hiszen ők is bármikor eljönnek, ha hívom őket egy-egy új filmhez. Szeretjük, becsüljük egymást, tulajdonképpen csak olyan színészekkel szeretek dolgozni, akikkel megvan ez a kölcsönös szimpátia és megbecsülés. Minden idők egyik legnagyobb színésznőjének Jeanne Moreau-t tartom, gondolkodásával, szellemiségével nagyban hozzájárult közös munkáinkhoz. Sokat adott nekem, egyéni világlátásával többször módosította is az előzetes elképzeléseimet. Halála mélyen megrendített, sokat veszítettünk azzal, hogy már nincs közöttünk.

Szabadon tud filmezni, mindent meg tud valósítani, amit szeretne? Mindig Ön választja ki a témát?

Nem akarok nagyképű lenni, de valóban teljes szabadsággal tudok filmezni, ennyi év alatt már elértem, hogy mindent megvalósíthatok, amit csak akarok. Ráadásul 2005-ben létrehoztam a Passion Films nevű saját filmes cégemet. A filmjeimnek szerencsére csak a művészi oldalával kell foglalkoznom, az üzleti ügyekre ott vannak azok a munkatársak, akik ehhez sokkal jobban értenek.

Soha nem akart szerzői filmet csinálni?

Szerintem az én filmjeim szerzői filmek. Az Ez a szerelem mindenképpen, a Diane de Poitiers is nagyon személyes. Jeanne Moreau egyszer azt mondta, hogy én a szereplőim mögé rejtőzöm. Van ebben igazság, hiszen Duras szerelmének, Yannak az alakjába sok mindent belecsempésztem magamból. Ez a szerzői film mánia francia betegség, ma már senki nem vágna bele egy filmbe forgatókönyv nélkül. Az új hullám már nagyon régen nem létezik, ezzel szemben a klasszikus történetmesélő filmek soha nem mentek ki a divatból.

Magyarországon a fiatalokat nem igazán érdekli a televízió. A filmeket is inkább az interneten nézik, számítógépen vagy mobiltelefonon keresztül. Mi a helyzet Franciaországban?

Szerintem ez katasztrofális. Egy filmben nem csak a történet fontos, hanem a képi világ, a zene, az atmoszféra. Ennek nagy része elvész, ha nem nagy képernyőn, vagy filmvásznon nézik az emberek.

A Covid óta, úgy tűnik, megváltozott a televízió szerepe. Fontosabbá vált. Franciaországban is?

Természetesen, hiszen minden zárva volt, a mozik, a színházak, a múzeumok. Az emberek állandóan a képernyő előtt ültek, a Netflix, az Amazon rendkívül népszerűvé váltak. De a franciák soha nem is lettek hűtlenek a televízióhoz, még ma is többmilliós nézettsége van egy-egy televíziós adásnak. Én magam is rendszeres tévé-néző vagyok, sok amerikai sorozatot nézek, a Netflix műsorait is nyomon követem. És természetesen továbbra is nagy filmrajongó vagyok.

A Covid a mi munkánkat is nagyon megnehezítette. A lezárások előtt éppen a Captain Marleau-t forgattuk, a forgatást a járvány miatt el kellett halasztanunk. Mivel nem tudok tétlenül ülni, a lezárásokat arra használtam fel, hogy átnézzem és kicsit koncentráltabban átírjam az elkészült forgatókönyveket, illetve újakat írjak.

Soha nem gondolt arra, hogy megfilmesítse gyerekkorát?

Nem, mert túl személyes, fájdalmas sebeket szaggatna fel. Mi, franciák halálos ellenségekként álltunk szemben az arabokkal, közben nekem sok jó barátom volt az iskolában az algériai gyerekek közül. Egyébként azóta, hogy eljöttünk onnan, képtelen voltam visszatérni Algériába.

Honnan ered ez a fiatalokat is megszégyenítő, hihetetlen életerő? Amint befejez egy filmet, már kezdi is a másikat.

Engem a munka éltet, imádok forgatni. Tulajdonképpen a filmkészítést nem is érzem munkának. Gyűlölöm a tétlenséget. Ha nem dolgozom, ha nem vesznek körül a saját magam által kiválasztott munkatársak, a színész-barátaim, akkor üresnek érzem magam és belebetegszem. Remélem, életem végéig fogok tudni forgatni és a kamera túloldalán állva ér majd a halál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 37-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15618