KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Schubert Gusztáv: A prófécia éve 2001. Űrodüsszeia
• Bodoky Tamás: Időmátrix Beszélgetés Galántai Zoltánnal, Székely Lászlóval és Szilágyi Ákossal
• N. N.: Az Űrodüsszeia és a technika
• Dániel Ferenc: Űrkaland és laposfogó MIR-képek
• Nyírő András: Se HAL, se drót
• Karátson Gábor: Szkifisztalker Tarkovszkij jövőképe
• Schubert Gusztáv: Dr. Mocsok A rosszízlés diadala
• Pápai Zsolt: A néző meztelen Tabu a kukában
• Beregi Tamás: Excrementum sacrum A betiltott test
• Békés Pál: Tök sirály! Szleng-szinkron
ANIMÁCIÓ
• Varró Attila: Utópia a rajzlapon Miyazaki Hayao
• Láng István: Dragon Ball, a kultuszmese Botrány-anime
MAGYAR MŰHELY
• Bársony Éva: Ideológiai kalandfilm Beszélgetés Fekete Ibolyával
TELEVÍZÓ
• Mihancsik Zsófia: Képszabadság Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal
• Bóna László: Csevegő fejek Távduma
• Bodolai László: Perpatvar és paragrafus Jogi show
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Pacsmag Egyszer élünk
• Bori Erzsébet: Álomalkotó népek A másik ember iránti féltés diadala
• Bikácsy Gergely: Vándorvitorlán Agyő, édes otthon!
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A vágy forradalma
• Ágfalvi Attila: Vatel
• Boronyák Rita: Pokémon
• Varró Attila: Blöff
• Pápai Zsolt: A 6. napon
• Békés Pál: A Kelet az Kelet
• Mátyás Péter: A bájkeverő
• Kézai Krisztina: Apádra ütök
• Strausz László: Zűrzavar
• Tamás Amaryllis: Charlie angyalai
• Hungler Tímea: Sátáni játszma
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Illés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Távduma

Csevegő fejek

Bóna László

Nincs kényelmetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány; a televízió irtózik a csendtől.

 

Két ember beszélget, sok ember hallgatja, nem szólnak bele, csak belenevetnek, beletapsolnak. Mindezt egy egész ország vagy akár fél világ nézi. Pedig nincs a nyilvános párbeszédnél kevésbé vizuális jelenség. Hogyan válhat éppen ez a pőre látvány egy világot átható média fő attrakciójává? Miért a párbeszéddel köt házasságot a revü, hogy talkshow formájában világuralkodóként törjön be a háztartásokba. Kora reggel tévécsevegésre ébred az ország, a képernyőről egész délelőtt ömlik a szó, délután nemkülönben, lélegzetvétel egy-egy fikció vagy a hírek, egy-egy vetélkedő, majd főműsorban újra csevegés következik a kommunikáció sztárjainak vezényletével, a szellem embereit pedig éjszakai kerekasztal-beszélgetés várja. A nyilvános dialógus strukturálja a média-időt. Maga a beszéd, a közönség előtt beszélgető ember vált az első számú látványossággá.

Pedig nyilvánvaló, hogy a nyilvános beszélgetés nem két ember közti dialógus. A közönség előtt beszélgetők nem egymásnak beszélnek, hanem egy harmadiknak, a közönségnek mondják egymás felé válaszaikat és kérdéseiket. Nem beszélgetés zajlik tehát, hanem a dialógus színjátéka.

„Az ember örök problémája, hogyan strukturálja az ébrenlét óráit – írja Eric Berne híres könyvében, az Emberi játszmákban. – Egzisztenciális értelemben minden társas létezésnek az a funkciója, hogy az emberek kölcsönösen segítsék egymást ebben a vállalkozásban.” Minél üresebb egy nyilvánosan folytatott beszélgetés, minél kevésbé van benne lényeges mondanivaló, minél érdektelenebb részletekre kíváncsi a kérdező, annál inkább magára a beszélgetésre mint a kapcsolatteremtés általános igényének formájára terelődik a figyelem, és nem a beszélgetés tartalmára. „A serdülők örök problémája: «És aztán mit mondjak neki?» De nemcsak a serdülő, hanem sok felnőtt is úgy érzi, nincs kényelmetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a néma, strukturálatlan időtartam, amikor a jelenlevők egyike sem tud értelmesebbet kiizzadni, mint effélét: «Ugye, milyen függőlegesek ma a falak?»”

A beszéd tehát időtöltés, a beszélgetés-bemutató műsor, az idő strukturálásának kényszerességét bemutató drámai színjáték. Az unalom elűzésének kommunikációs variációi: ezek a beszélgetős-műsorok. „A hosszú ideig tartó unalom az érzelmi nélkülözés szinonimája, és ugyanazokkal a következményekkel járhat – írja még mindig Berne –, ilyenformán az unalom elűzésének időtöltés-formái a valódi átélt intimitás pótlékai. Az intimitás az egyetlen tökéletesen kielégítő válasz az ingeréhségre, az elismeréséhségre és a struktúraéhségre. Prototípusa a szerelmi egyesülés.” A beszédrevük általában épp az intimitás feszegetésével képesek elérni azt, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy a beszélgetés a valódi, átélt intimitás pótléka. A Férfisztriptíz című talk-showban nem az az érdekes, amit a meghívott, pellengérre állított riportalany elmond, hanem az, ahogyan a műsorvezető vetkőztető kérdéseire reagál. A riportalany válaszaiból kirajzolódó intimszféra az érdekes, a beszélgetésben a műsorvezető, a közönség és a riportalany a bensőséges viszony-varációk színjátékát játssza el a tévénézőnek.

„A világ nem Isten-játék, hanem Isten-sors. Hogy van a világ, van az ember, van az emberi személy, vagy te és vagyok én, ennek isteni értelme van” – írja Martin Buber, aki a legtöbbet tette azért, hogy az ember megértse, a szeretet nem önálló, adott tény, hanem az Én és a Te közti viszony terében jön létre. „A szellem nem az Én-ben van, hanem Én és Te között. Nem olyan, mint a vér, mely benned kering, hanem mint a levegő, melyben lélegzel. Az ember a szellemben él, ha képes válaszolni a neki rendelt Te-nek. Képes rá, ha egész lényével belép a viszonyba. Csak viszonyt teremtő ereje által képes az ember a szellemben élni.” A nyilvános beszélgetéseknek mint műsortípusnak a tétje valójában tehát ez: testet ölt-e a beszélgetésben mint drámában a szellem, belép-e láthatóan, tetten érhetően, kifigyelhetően a létezés isteni értelme az emberi kapcsolatok közti térbe?

A televíziózás nem kereskedelmi és nem globális korszakában a beszélgetés azért létezett a tévében, mert Én és Te között valami tartalmi érdeklődés közös teret hozott létre. Úgy tűnt, hogy értelme van egymás faggatásának, mert a beszélgetés tartalma lényeges. A talk-showban maga a kommunikátor az érdekes, az ő emberi kapcsolatokat esztrádműsorrá szervező képessége, minden beszélgetőpartnert felülmúló kommunikációs zsenialitása, valamint az ebből eredő narcisztikus viselkedése, sikerorientált megjelenése a fontos, mert ezek a kellékei annak, hogy a beszélgetés unaloműző funkciója váljon kézzelfoghatóvá. A régimódi beszélgetős-műsorban, a Csak ülök és mesélek, az Ötszemközt típusúakban a beszélgetés a kapcsolatteremtés eszköze, a tévéképernyőt ma uraló „tóksókban” maga a beszélgetés a lényeg, a kiürült beszéd helyébe a beszélgetés látványa lép. Valójában egymástól független műsortípusok ezek, nem az egyik változott át másikká. Ilyenformán a műsorfolyamban néha helyet kap a klasszikus beszélgetés is, például a Kepes András jóemlékezetű Desszertje és Vámos Mikós Lehetetlenje. Vitray Tamás és Friderikusz Sándor híres dialógusa a Friderikusz-show-ban a tévés beszélgetés műfajának eme két koncepcióját ütköztette, mintha ez konfliktushelyzetet vagy rivalizálást jelentene. Mintha egy letűnt kor bizonygatta volna elveszett értékeit, szembeszegülve a jelen feltörekvő ürességével, miközben a jelen bizonygatta elismertségét és fontosságát, a közönség tömeges rokonszenvét, támogatását.

A Csak ülök... -típusú valódi beszélgetés és a látványos talkshow után mára megjelent az új, a harmadik fajta, a showder-szerű, amelyben már a látszata sincs meg a párbeszédnek. Műsorvezető és vendég egymás mellett beszélnek a nézőnek. A Friderikusz-showban is egyértelmű volt a műsorvezetőnek az a törekvése, hogy beszélgetés közben rávezesse a partnerét, hogy nem egymásnak beszélnek, hanem a közönségnek, vagyis közös színjáték és nem beszélgetés szereplői ők, egymás sikerétől függ saját sikerük, nem az egymással szót értésben, nem a beszélgetés tartalmasságában, hanem a néző elkápráztatásában érdekeltek. A Heti hetes, a Vitriol, a Férfisztriptíz, a Lányok angyalok típusú beszélgetős-műsorban a beszélgetőpartnerek, a meghívott riportalanyok közvetlenül a közönségnek beszélnek. A Heti hetesben egymásra reagálnak ugyan a szereplők, de a közönségnek mondják poénjaikat. A Férfisztriptízben egy vallatásnak bemutatott szituációban úgynevezett kényes kérdéseket kap a nőközönség elé ültetett férfisztár, hogy minél frappánsabb és gyorsabb válaszokat adjon a közönségnek. Ezekben a csevegő-műsorokban a beszélgetés a vetélkedő műfajával alkot különös szimbiózist. Mert a beszélgetések által bemutatott közös és nyilvános „időtöltés” sikere a minél gyorsabb és ötletesebb válaszon múlik. Nem attól lesz sztriptíz ez a beszélgetés, hogy kényes kérdések hatására a riportalanynak fel kell tárnia életének rejtett zugait, hanem attól, ha a riportalany fesztelen exhibicionistának bizonyul. Ezekben a beszélgetős-műsorokban nem az a sztár, akinek gondolatai vannak, hanem az, aki jól kommunikál. Aki azonnal szellemes, vicces, felháborító, meghökkentő választ tud adni, az nyert. Minél gyorsabb a reakció, annál nagyobb a várható siker. A műsorvezetőnek pedig úgy kell tenni, mintha minden megszólalás ilyen lenne, rögtönzött, frappáns és egyéni, ha a válaszok unalmasak, laposak, akkor is el kell hitetnie, hogy minden megszólalás mögött őszinte, ösztönös szókimondás rejlik, hiszen nincs gondolkodási idő. A tóksó nézője nem a gondolkodó, az életét mesélve újraélő ember arcára kíváncsi; itt az a rokonszenves arc, amelyen nyoma sincs kétkedésnek.

A gyerek a játékához beszél. Gondolkodik, és rögtön ki is mondja, ami eszébe jut. Hangosan gondolkodik, nincs határvonal a kimondás és az észbe jutás között. A Heti hetes nyilvános regresszió. Annak az illúzióját adja, mintha az észbe jutás és a kimondás között nem lenne határ, hiszen nem telik el idő. A szuperkommunikátorok arra készülnek föl, hogy képesek legyenek úgy csinálni, mintha azonnal reagálnának, mintha ott jutna eszükbe az, amit azonnal kimondanak. Ennek a regressziónak a drámáját játsszák, ennek a színjátéknak a színészei. Egy boldog gyerekkor világát idézik, ahol a gyerekszájért mosoly járt és nem megtorlás. Amikor még nem bolond az, aki magában beszél, aki rögtön és hangosan kimondja amit gondol. Ezért nem rádiós műfaj ez a beszélgetés, ezért nem egyszerű rádiókabaré-műfaj. Mert látni kell, hogy tényleg azonnali a reakció, hogy gondolat és szókimondás között tényleg nem telik el idő, hogy tényleg nem telik el idő gondolat és tett között. Ezt kell láthatóvá téve hitelesíteni.

A Friderikusz-féle beszédrevü és a kabaré-vetélkedő-beszélgetős műsor között áll a Fábry Sándor-féle szövegelés. Ő fogalmazta meg talán legjobban egy vele készült interjúban a tévé nyilvánossága előtti beszéd lényegét abból kiindulva, hogy mi a különbség egy klasszikus kabaréest, egy Hofi Géza-műsor és egy beszélgetős tévés talkshow között: „Hofinál minden «kiesztergályozott», nála a frenetikus humor színészeten keresztül jön. Egy poént három percig tud görgetni. Én pedig, ha egy percen belül nem volt legalább négy poén, kétségbeestem. Zimre Péter forgatókönyvíró barátom mondta, hogy minden estem egy kétségbeesett sikoly. Ebben volt valami, mert pánikba estem. Ha csönd volt, megijedtem.” (Magyar Hírlap, 2000. május 20.) Fábry tökéletes választ ad Eric Berne-nek, mintha vele beszélgetne. A folyamatos szövegelés valóban a csendtől való rettegést leplezi. Nem az a lényeg, hogy mondanivalónk legyen, hanem hogy beszélni tudjunk, mert a csendet az űzi el. A lélegzet egy a beszédhanggal. Ahogy kilégzünk, úgy már meg is kell hogy szólaljunk, hogy a csendnek egyetlen pillanatra se legyen esélye az unalom által elragadni tőlünk az életet. A csevegő fej sámánarc, a halál elűzésének rituáléját végzi, valójában fekete mágiát űz, mert nem természetfeletti világokba utaztat, hanem a hétköznapi életnek azt a téveszméjét erősíti meg, hogy az intimitás, a valódi élet folyamatosan helyettesíthető életfogytiglan tartó beszélgetős-műsorokkal, vagyis az igazi kapcsolatteremtés pótolható a beszélgetés látszatával. Ez által azt sugallja, hogy az életet nem meg- és átélni kell, hanem helyettesíteni, mert csak így szabadulhatunk meg a halálfélelemtől. A beszéd ilyenformán többé nem a két ember között testet öltő isteni értelem tere, hanem a halál maszkja. Az életet a strukturálatlan idő öli meg, attól megy el a semmibe, az értelmetlen csevegés, legalább még mindig az élet látszata, mert enélkül már élet sem lenne. Erre a téveszmére vagy még inkább félelemre épül a műsoridő egésze. Abban a globális televíziózásban, amelyben a vég nélküli beszélgetésekben rejlő csendtől való rettegés strukturálja az időt, szünet nélkül, a halálfélelem sugárzása zajlik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3179