KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Sinkovits Imre (1928–2001)

• Lengyel László: Szabadlegény Jancsó 80
• Vidovszky György: Jancsó, a király Beszélgetés középiskolásokkal
• Mundruczó Kornél: Állatkerti mesék Jancsó 80
• Bikácsy Gergely: Mozilidérc Mándy mozija
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: A szépség rabjai Televízió: férfireklám
• Hammer Ferenc: Claudia Citroën Nők a tévéreklámban
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan kéz Beszélgetés Levendel Ádámmal
• N. N.: Az amerikai tévéreklám (1945–95)
CYBERVILÁG
• Sipos Júlia: A hálózott ember Beszélgetés Nyíri Kristóf filozófussal
• Kriston László: e-demokráci@? Paradigmaváltás Hollywoodban – 2. rész
• Kriston László: Párhuzamok Könyvszakma – Filmipar
• Kömlődi Ferenc: Gépi balettek Robotrendezők

• Beregi Tamás: Monty-montázs Angol humor
• N. N.: Monty Python repülő CD-ROM-jai
• Karafiáth Judit: A megtalált Proust Az eltűnt idő filmjei
• Ardai Zoltán: Időnk Leával A fogolynő
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A kőkori szappanopera Pordenone

• Csont András: Egy brassói Párizsban Brassaï-kiállítás
FILMZENE
• Szőnyei Tamás: Sűrített idő Beszélgetés Szemző Tiborral
KRITIKA
• Csengery Kristóf: Bartók-kenyér Gyökerek
• Gelencsér Gábor: Mértékrend Zalán Vince: Gaál István krónikája
• Varró Attila: A kép ópiuma Rekviem egy álomért
• Takács Ferenc: T-modell Dr. T és a nők
• Báron György: A Szovjetunió magányos hőse Vorosilov mesterlövésze
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Pan Tadeusz
• Varró Attila: Tigris és Sárkány
• Csantavéri Júlia: Malena
• Köves Gábor: Wonder Boys
• Reményi József Tamás: Betty nővér
• Ádám Péter: A meztelen Maya
• Nevelős Zoltán: Billy Elliot
• Kis Anna: Anyegin
• Strausz László: Szívörvény
• Tamás Amaryllis: A jövő kezdete
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Temetés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés középiskolásokkal

Jancsó, a király

Vidovszky György

A Lámpás… vagy az Anyád… azon generáció körében is népszerű, amelynek tagjai nem Jancsó-filmeken nőttek fel.

 

2000 decemberében Jancsó Miklós a Vörösmarty Mihály Gimnázium filmklubjának vendége volt. A kizárólag középiskolásokból álló hallgatóság a Fényes szelek után találkozott azzal az alkotóval, akit addig jórészt a Lámpás… és az Anyád… rendezőjeként ismertek. Bár a filmklubba járó gyerekek filmes „tudása”, érdeklődése nem átlagos, abban jó néhány kortársukkal megegyeznek, hogy Jancsót különös helyre sorolják a képzeletbeli rendezői ranglétrán. Egyikük anyukája mesélte: gyönyörűség megélnie, hogy a lánya ugyanúgy „rajong” Jancsóért, mint annak idején ő. A közel kétórás beszélgetés után pár héttel arra kértem néhány lelkes diákot, mondják el gondolataikat a Mesterről. Véleményük egy a sok közül, s talán nem is tipikus. Egy azonban biztos: Jancsó legújabb filmjeivel középgenerációk feje fölött átnyúlva a tizenévesekkel kommunikál.

 

– Tudom, hogy mindnyájan ismeritek Jancsó Miklóst, legalábbis láttátok néhány filmjét – gyanítom, főleg az utóbbiakat. Mégis, arra a banális kérdésre, hogy ki az a Jancsó Miklós, mit mondanátok?

Marton Gergő: Filmguru.

Tarján Vera: Szép lelkületű ember, aki szerencsére ért a filmkészítéshez.

Káli György: Szabó Istvánnal együtt ő a legismertebb magyar rendező külföldön, benne van az elitben, számon tartják.

Kovács Renáta: Jancsó maga a Jancsó-stílus.

– Valamennyien nagyon dicsérő szavakat mondtatok. De ismertek-e más rendezőket, akikkel össze tudnátok hasonlítani? Tudjátok, hogy sok filmet forgatott, de láttatok-e ezek közül néhányat? Milyen a Jancsó-képetek?

M. G.: Két-három filmjét láttam. Például megnéztem a Fényes szeleket, amely nagy hatással volt rám, de inkább azok a filmek érintenek meg, amiket most csinál. Kolosszális, ahogy lépést tud tartani velem, pontosabban az én generációmmal is. Jó, hogy mondtad a Jancsó-stílust. Tényleg egészen újszerű és zseniális, amiket kitalál. Szerintem Jancsó Magyarországon annyira izzó, aktív, monumentális dolgot művel, hogy nem lehet egész egyszerűen átlépni fölötte. Ő az, aki – már nem tudom, hány évesen – még mindig olyan filmeket forgat, hogy 18 évesen az eszem elhagyom tőle. Úgy érzem, nekem szól.

– Mi ez az újszerűség? Mi az, amiben eltér a többi rendezőtől?

K. Gy.: Szerintem azért különleges az új Jancsó-filmstílus, mert fiatalos környezetbe helyezi ugyanazt a klasszikus gondolatsort, amit már korábban is követett. Más filmek, mint mondjuk a Blöff vagy Tarantino újabb filmjei, hasonló életérzést tükröznek, de nincs mögöttük az a háttér, ami Jancsónál érezhető.

– A stílusában vagy a hangvételében mi az, ami számotokra megragadó?

K. R.: Mindig tudott a fiatalokhoz szólni, és ugyanúgy tud most is.

– Mire gondolsz?

T. V.: A zene és a színészek…

Nusser Veronika: Mindig jól választ.

K. R.: Állandó színészekkel dolgozik. Az utolsó két filmjében is.

M. G.: Összeszedi azokat az arcokat, akiket mi is szeretünk: kifogja Lovasit, Gangstát. Másrészt olyasmi kerül elő Jancsónál, amit a modern, szabad, külföldi filmekben látunk. A szétszabdaltság, a szétesettség, a közvetlenség. Persze Jancsót nem lehet összehasonlítani Guy Ritchie-vel, aki egy fiatal ficsúr, bár a filmjei abszolút bejönnek, még sincs meg benne az, amit Jancsó múltja hordoz.

N. V.: Az új filmjein nem érezni, hogy egy nyolcvanéves ember készítette. Azt hiszem, azért jön be Jancsó a fiataloknak is, mert mindenki a saját gondolatain keresztül azt olvassa ki belőle, amit ő akar.

– Beszélgettem egy veletek egyidős fiúval az új Jancsó-filmekről. Elmesélte, hogy a barátjától „használati utasítással” együtt kapta meg a Lámpás…-kazettát, felírták neki egy cetlire, hogy hány percenként vannak a jó részek. Odatekerte, megnézte, nagyon tetszett neki. Később rávette valaki, hogy nézze végig az egész filmet: unta, úgy érezte, hogy semmiről sem szól. Továbbra is csak a kiválasztott jeleneteket kedvelte, a zenéket, Kapát, Pepét.

N. V.: Lehet, hogy miattuk nézem meg az első ilyen filmet. A másodikat már azért, mert tudom, hogy sokkal több van benne.

K. R.: Nem akarok nagyképű lenni, de szerintem Jancsót azért is érdemes nézni, mert egyedülálló ötletek, megoldások vannak a filmjeiben.

M. G.: Átörökít, a régiekből hozzátesz valamit. Ez az, ami fontos. Lehetnek benne jó jelenetek, mondhatja valaki, hogy nem szól semmiről, de az a furcsa, hogy épp ez a semmiről nem szólás szól valamiről.

– Titeket nem zavar az, hogy a Jancsó-filmek történeteit nem lehet egykönnyen elmesélni? Ahogy néhányan mondják: „követhetetlenek”?

T. V.: Nem igaz, csak arról van szó, hogy a Lámpás… több epizódból áll. Érdekes, ahogy hirtelen átkerülünk egy másik történetbe. Engem ez abszolút nem zavar, sőt élvezem.

K. R.: A Jancsó-filmeknek nem története, hanem mondanivalója van. Az epizódok, kis események a mondanivalót tartalmazzák, és a film csak a végén áll össze.

K. Gy.: Külföldön bevett szokás, hogy különböző részekből áll össze egy film.

T. V.: Ez annak az embernek furcsa, aki a karate-filmeken nevelkedett fel. Ott aztán elmondják az egész történetet. Jancsónál pont az az érdekes, hogy nem rágja az ember szájába, hogy mit akar, hanem nekem kell összeraknom.

K. R.: Az a legjobb, hogy utána még órákon keresztül gondolkodhatom azon, mit is láttam.

Grunwalsky Ferenc mesélte, hogy a Lámpás… egyik vidéki vetítése után a fellelkesült fiatalok autogramot kértek Jancsótól – papír híján a saját testükre…

M. G.: El tudom képzelni, mert engem is nagyon megérint.

K. R.: Lehet, hogy ez butaság, de szerintem Jancsót nem szokták ennyire sztárolni. Elismerik minden filmes körben, de nem gondolom, hogy rajongó-tábora volna.

– Ti is találkoztatok Jancsóval a filmklubban. Nektek nem volt meglepő, hogy egy ilyen híres rendező veszi a fáradságot, és leül negyven diákkal beszélgetni?

T. V.: De. Nagyon közvetlen volt.

K. R.: Ha megközelíthetetlen lenne, akkor a filmjei nem lennének hitelesek. Olyan, mint a filmjei.

T. V.: Jó, de akkor is ő „a Jancsó”. Ezért én teljesen másnak gondoltam. Erre ott ült egy közvetlen, fehér hajú bácsi…

Jancsót bohémnak tartjátok?

M. G.: Aki nyolcvan évesen ilyen filmeket csinál, az az.

K. R.: Inkább életművész, de a legjobb értelemben. Nagyon megfogott mindaz, amit az életéről mesélt: kikkel találkozott, merre járt, hol élt.

– Mit gondoltok vagy tudtok arról, hogy milyen lehet egy Jancsó-film forgatása?

K. Gy.: Improvizálnak. Sokan támadják is emiatt. Így egy fiatal filmes nem forgathat, mert az sokba kerülne.

– Úgy gondolod, hogy drágák a filmjei?

K. Gy.: Nem hiszem, mert Jancsó is olyan, mint amilyen Fellini volt: tudja, mit akar. Egy tehetségtelenebb rendező azonban ebbe belebukna.

M. G.: Valószínűleg egészen más munka folyhat, mint egy átlagos filmnél. Olyan lehet, mint a színház, nemcsak az improvizációk, hanem a bensőséges, meghitt hangulat miatt. Azok után, amit a Fényes szelekről mesélt, úgy képzelem, hogy a csapat végigbulizta az egész forgatást.

T. V.: Én is ezt hittem, de amikor beszélgettünk vele, rájöttem, hogy iszonyatosan sokat foglalkoznak a technikával. Majdnem arra megy el az egész nap. Ezért van ideje a színészeknek woodstockolni. Mire beállítanak egy hosszú jelenetet úgy, hogy még a Nap is megfelelően álljon, az rengeteg idő és munka.

– Most nézzünk meg együtt egy részletet a Szerelmem, Elektra című filmből. A történetet bizonyára mindnyájan jól ismeritek. Látjátok-e ebben a filmrészletben azt a Jancsót, akiről eddig beszéltünk?

N. V.: Azt látom, hogy az Elektra-történetet is tudta aktualizálni, hogy az akkori problémákat ugyanúgy fel tudta vetni abban a filmben, mint az új filmjeiben a mostani problémákat.

K. Gy.: Elmondta, hogy annak idején azért találta meg a Pusztát, mert Magyarországra ez a legjellemzőbb. Most is fölfedezte azt, ami a korunkat jellemzi: a gyorsaságot, a kuszaságot, a felszabadultságot. Ez a részlet úgy színpadias, hogy közben minden filmes eszközt kihasznál.

T. V.: Hihetetlen, mennyi embert mozgat!

M. G.: De egész más célra is használja őket, mint egy hagyományos filmben.

– Hogyan hathatott szerintetek ez a film a saját korában? Úgy, mint manapság a Lámpás… vagy az Anyád…?

M. G.: Az a baj, hogy én általában jobban szeretem a régi filmeket. Szeretem egy másfélórás zúzáson szanaszét szakítani magam. Szerintem ez még mindig komolyabb a mai átlagfilmnél, és úgy gondolom, hogy harminc évvel ezelőtt még egy pár klasszissal durvább lehetett.

– Provokatívnak érzitek, hogy az Elektra-történetet így vitte filmre a 70-es években?

K. Gy.: Szerintem Jancsó a 70-es években ezeket a filmeket úgy csinálta, hogy mindenképpen különbözzön másoktól; arra törekedett, hogy valami eredetit hozzon létre. Az utolsó filmjeiben ez már nincs így. Mások is forgatnak hasonló filmeket – külföldön.

Jancsó arra törekszik, hogy remekművet csináljon?

M. G.: A zsenik általában nem törekednek a zsenialitásra.

– Miért csinál Jancsó még mindig filmeket?

M. G.: Mert rendező.

N. V.: Van mondanivalója.

T. V.: Még van feladata. Csinálnia kell, ez az ő élete.

– Mi az, amit ellesnél tőle, amiben szívesen hasonlítanál rá?

K. Gy.: Szeretnék olyan nyitott lenni – vagy maradni –, mint ő.

K. R.: Őszintének érzem. Irigylem a bátorságát.

M. G.: Ősmagyar erőt érzek benne. Ha körülnézel, nagyon kevés ilyen dögös embert látsz. Csinálja a filmjeit, rendületlenül. Ha akarnád, sem tudnád elnyomni, mert azzal a szép, nyugis stílusával – ahogy alkot, meg dolgozik –, azzal borít fel mindent maga körül.

K. Gy.: Azt mondta, hogy Grunwalsky nélkül már nem is tudna filmeket forgatni.

M. G.: Grunwalsky egyébként nagyon durva filmeket csinál. Még mindig összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut, ahogy a Visszatérésben az öreg nénit belerakják a nylon zacskóba, ráhegesztik a hordó tetejét, bevágják élve a földbe, és rádobnak egy régi ágyat. Jancsó más. Olyan, mintha ecsettel dolgozna. Olyan képeket meg mondanivalót rak össze, hogy az inkább szép, mint sokkoló.

– Nevezzetek meg olyan fiatal, magyar filmrendezőt, akinek a filmjét hasonló lelkesedéssel nézitek.

M. G.: Az úristen@menny.hu nagyon jó. Biztos vannak még mások is, csak a mélyben…

T. V.: Majd lesznek.

K. Gy.: Azért nem tudunk ilyet mondani, mert aki be akart futni, az inkább az amerikai filmek stílusát másolgatja. Igaz, nincs is az ilyen filmre közönség. Jancsónak bejött, de másnak nehezen sikerülne. Különben sincsen „szabad” magyar filmgyártás. Kompromisszumokkal jár, hogy valaki egyáltalán bekerülhessen a szakmába. A szakmán kívül pedig nem lehet megélni, mert nincs közönség, és pénzt sem kap senkitől.

– Változtatott-e a rajtatok, a szemléleteken bármelyik Jancsó-film?

M. G.: Gyökeresen nem változtatja meg az életemet, de máshogy állok hozzá egy sor dologhoz. Nem is tudom, hogyan lehetne ezt elmondani. Egy Jancsó-film utáni három hét valahogy máshogy telik az életemben.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 07-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3225