KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Sinkovits Imre (1928–2001)

• Lengyel László: Szabadlegény Jancsó 80
• Vidovszky György: Jancsó, a király Beszélgetés középiskolásokkal
• Mundruczó Kornél: Állatkerti mesék Jancsó 80
• Bikácsy Gergely: Mozilidérc Mándy mozija
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: A szépség rabjai Televízió: férfireklám
• Hammer Ferenc: Claudia Citroën Nők a tévéreklámban
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan kéz Beszélgetés Levendel Ádámmal
• N. N.: Az amerikai tévéreklám (1945–95)
CYBERVILÁG
• Sipos Júlia: A hálózott ember Beszélgetés Nyíri Kristóf filozófussal
• Kriston László: e-demokráci@? Paradigmaváltás Hollywoodban – 2. rész
• Kriston László: Párhuzamok Könyvszakma – Filmipar
• Kömlődi Ferenc: Gépi balettek Robotrendezők

• Beregi Tamás: Monty-montázs Angol humor
• N. N.: Monty Python repülő CD-ROM-jai
• Karafiáth Judit: A megtalált Proust Az eltűnt idő filmjei
• Ardai Zoltán: Időnk Leával A fogolynő
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A kőkori szappanopera Pordenone

• Csont András: Egy brassói Párizsban Brassaï-kiállítás
FILMZENE
• Szőnyei Tamás: Sűrített idő Beszélgetés Szemző Tiborral
KRITIKA
• Csengery Kristóf: Bartók-kenyér Gyökerek
• Gelencsér Gábor: Mértékrend Zalán Vince: Gaál István krónikája
• Varró Attila: A kép ópiuma Rekviem egy álomért
• Takács Ferenc: T-modell Dr. T és a nők
• Báron György: A Szovjetunió magányos hőse Vorosilov mesterlövésze
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Pan Tadeusz
• Varró Attila: Tigris és Sárkány
• Csantavéri Júlia: Malena
• Köves Gábor: Wonder Boys
• Reményi József Tamás: Betty nővér
• Ádám Péter: A meztelen Maya
• Nevelős Zoltán: Billy Elliot
• Kis Anna: Anyegin
• Strausz László: Szívörvény
• Tamás Amaryllis: A jövő kezdete
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Temetés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Pordenone

A kőkori szappanopera

Kovács András Bálint

Ami tizenkilenc évvel ezelőtt csak széplelkű leletmentők számára volt érték, mára a médiacápák egyik aranybányája lett.

 

Pordenone néhány éve átköltözött Sacilébe, amely a közelben fekvő még kisebb város, s talán emiatt a némafilm-napokat nagyobb vendégszeretettel fogadják. A szervezők azonban ezt a költözést ideiglenesnek tekintik, s szilárdan hisznek benne, hogy Pordenone egyszer még visszafogadja a fesztivált.

Húsz évvel ezelőtt, amikor a némafilmfesztivál ötlete megszületett, a filmarchívumok (hogy a tévéarchívumokról ne is beszéljünk) poros raktárak voltak csupán, amelyekben néhány kutató és archivista kapirgált. Nagy filmfelújítási programokról szó sem volt, sőt, a megőrzésre sem fordítottak megfelelő figyelmet, épp ezért ment tönkre olyan gyorsan a színes filmek első generációja. A nyolcvanas években már divatba jött a némafilm, és az archívumok is felismerték, hogy elsősorban a nitrát-filmek, valamint a korai színes filmek napjai meg vannak számlálva. A kilencvenes években gyökeres változás állt be. Az audiovizuális megőrzés és restaurálás technológiája nagyot ugrott előre, többek között a digitális technológiának is köszönhetően, de főleg amiatt, hogy váratlanul nagy érdeklődést keltettek az audiovizuális archívumok: olyan méretű műsoréhség jelentkezett a kábel- és műholdas televíziók tízezerszám megjelenő égi és földi csatornáin, amelyet nem lehetett kielégíteni csupán a film- és műsorgyártás növelésével. Ez a folyamat hihetetlen módon fölértékelte az audiovizuális archívumokat, rengeteg pénzt pumpáltak a filmfelújításba, a karbantartásba, megőrzésbe. Az érdeklődés még korántsem tetőzött. Ha az Internet fejlődése eléri azt a fokot, amelyen a képtovábbítás normája a minimális élvezhetőség szintjére kerül (megközelítőleg ez az MPEG-1 norma), az tovább fokozza majd a meglévő audiovizuális tartalom kihasználását.

Annak az önzetlen érdeklődésnek a tárgya, amely a pordenonei fesztivált tizenkilenc évvel ezelőtt elindította, mára jelentős gazdasági értékké vált. A régi filmek is újrafelhasználható audiovizuális tartalomnak számítanak. Az, ami egykor csupán a szaktudósok és a széplelkű leletmentők számára volt érték, mára a médiacápák egyik aranybányája lett. Csak az a kérdés, ki tudja jobban kihasználni ezt a tartósnak ígérkező konjunktúrát. Valószínűleg az, aki a filmfelújításba befektetett pénzek jobb megtérülését tudja ígérni. Az idei pordenone–sacilei fesztivál tipikus látogatója inkább a filmtudós volt, mint a filmkereskedő vagy a médiamenedzser.

Az idei program három fő sorozata: Feuillade, Griffith, és a korai német avantgárd. A Griffith-program az életművet bemutató sorozat harmadik része volt, és azt a 85 tizenöt és huszonhat perc közötti időtartamú filmet foglalta magába, amelyet a rendező 1910 januárja és decembere között készített. Már ezek a számok is sokat mondanak arról, mit jelentett egy film rendezése 1910-ben ahhoz képest, amit mondjuk 1960-ban jelentett. A leghosszabb ideig a Child’s Stratagem című tizenhét perces filmmel foglalkozott, amelyet október 5 és 26 között készített, igaz, közben két másik filmbe is belefogott. A legrövidebb időt pedig a tizenöt perces His Last Burglary című filmre fordította, amelyet január 7-én forgatott. A filmek nagyrészt hasonló díszletben – sokszor ugyanabban – készültek, történeteik azonban igen változatosak. A történelmi filmtől a vígjátékon keresztül a szerelmi melodrámáig minden megtalálható közöttük.

A német avantgárd program sok újdonsággal nem szolgált, inkább csak az újranézés és a felújított kópiák látványának öröme volt vonzó benne. Ruttmann, Richter, Fischinger etűdjei, valamint Karl Heinz Martin Reggeltől éjfélig (1920) című tőről metszett expresszionista filmje újra emlékeztetett arra, mennyire tudatos gyakorlat volt már az avantgárd film Németországban 1920-21-ben, valamint arra, hogy ebben az időben az avantgárd ugyanolyan mértékben táplálkozott a dokumentumfilmből, a fikciós filmből és az absztrakt filmekből.

Az igazi felfedezést a Feuillade-sorozat jelentette. Nem mintha őt bárki bármikor is elfelejtette volna. A francia új hullámosok egyik legbecsesebb elődjükként tartották számon, a Fantômas-sorozat (1913–14) pedig a hatvanas években új életre kelt. Sőt, a Gaumont cég, amelynek Feuillade 1907-től 1925-ben bekövetkezett haláláig művészeti igazgatója volt, nemrég újra kiadta a felújított Fantômas-filmeket. Csakhogy épp ez a leghíresebb sorozata homályosította el munkásságának többi részét. Feuillade mintegy húsz év alatt körülbelül nyolcszáz filmet rendezett, nagyon változatos műfajokban, és mindegyikben kitűnik rendkívüli elbeszélő tehetségével. Nemcsak izgalmas bűnügyi filmeket, könnyfacsaró melodrámákat, hanem remek vígjátékokat, sőt „magvas” politikai propaganda filmeket is tudott készíteni. Ezen kívül ő volt a televíziós sorozatok ősének kitalálója. A Fantômas mellett tucatnyi sorozatot készített, melyek közül legalább ilyen jelentős volt a Vámpírok (1915–16), a Barrabás (1920) vagy a Parisette (1922) című egyenként tíz-tizenkét részes filmregénye is. Ezek annyiban nem hasonlítanak a mai szappanoperákra, hogy cselekményvezetésük koncentrált, tehát egyetlen nagy, igaz, igen fordulatos és szerteágazó történetet mesélnek el, nem pedig sok kis apró, egymással csak lazán összefüggő történetből állnak. Így ezek valójában egyetlen sok órás hatalmas filmet alkotnak, nem pedig laza epizódfüzért.

Feuillade elsősorban bűnügyi filmek alkotójaként vált jelentőssé, és nem véletlen, hogy legfontosabb sorozatai ugyancsak mind bűnügyi történetek. Ezek jelentős különbözőségük ellenére mind meglehetősen hasonló alapmotívumra épülnek föl. Ennek a motívumnak a célja az, hogy a gonoszt a lehető leggonoszabb formában mutassa meg. Ezt pedig azzal éri el, hogy a gátlástalan és totálisan romlott gonosztevő nemcsak a bűnt követi el, hanem arra is gondja van, hogy mindig egy ártatlan emberre terelje a gyanút. Gonoszsága abban csúcsosodik ki, hogy az ártatlanokat elveszejtse. Ezt a manővert a gonosz úgy tudja leghatékonyabban elvégezni, ha az, aki vele szemben áll, talpig úriember. Az úriember számára ugyanis rengeteg olyan lépés megtétele válik lehetetlenné, amellyel könnyedén leleplezhetné vagy tőrbecsalhatná a gonoszt. A gonosz mindig az úriemberséget, a tiszta becsületességet használja ki, és próbálja befeketíteni. Ezekben a filmekben tehát nem egyszerűen a jó és a rossz örök párharcát figyelhetjük, hanem azt, vajon a tiszta becsület képes-e megvédelmezni magát a gátlástalansággal szemben. Ezek a filmek végső soron mind az úri becsületről és a nemeslelkűségről szólnak, egy olyan erkölcsiségről, amely tehetetlen a látszatokkal szemben, mert alapelve a jóindulat, az önzetlenség, a hagyományok tisztelete és a becsület. A Barrabásban például az egyik szereplő inkább hagyja bevádolni és kivégezni magát, mintsem hogy igazi kilétét felfedve besározza családja nevét. Ugyanebben a sorozatban a pozitív hősöknek már-már sikerül tőrbe csalniuk ördögi ellenfelüket egy szállodai szobában, amikor az a váratlanul bekopogó szobapincértől köszvényére hivatkozva segítséget kér, amit hőseink nem mernek megakadályozni, sőt a kabátját is rásegítik a tisztességes idős úriember kinézetű gonosztevőre. A Parisette-ben az egyik főhős inkább vállalja, hogy mindenki rablógyilkosnak nézze, és űzött vadként él, mintsem hogy biztos alibijét feltárván egy hölgy becsületét tegye kockára.

Ezekben a részletekben mutatkozik meg Feuillade erőteljes moralizáló magatartása, amely egyedül lehet magyarázata annak, hogyan volt képes 1917-ben elkészíteni Vandémiaire című nacionalista háborús propagandafilmjét. Ez a film saját műfajában kis remekmű. A maga árnyalatlan, direkt ideológiai és agitatív, sőt a németekkel szemben egyenesen gyűlöletkeltő vonásaival akár ellenszenves is lehetne, mégis, Feuillade megtalálta a francia nemzeti érzésnek azt táplálékát, amely elég konkrét, sőt frivol ahhoz, hogy mindenki azonosulni tudjon vele, ugyanakkor a legelvontabb költői általánosításra is alkalmas: ez nem más, mint a bor. A francia haza védelmét, a nemzet legfőbb értékeit egy szüret kapcsán ábrázolja. A borban benne van a természethez és a földhöz való ragaszkodás, a kultúra ősisége, benne van a vérrel való szoros kapcsolat, amellyel a film többször el is játszik, a forrásban levő must gőzét szembeállítja a német mustárgázzal (a gyilkos gázok használatával dicsekvő német katona egy szőlőveremben végzi, ahol a forrásban levő must gőzétől fullad meg). Ugyanakkor mindebben ott a vidámság, az élet szeretete, a hétköznapi dolgokhoz való ragaszkodás, és nem utolsósorban egyértelműen szembeállítható a németek sörkultuszával. Feuillade kihasználja a bor összes lehetséges konnotációját a nemzeti érzés felkeltéséhez, és ezt, valljuk be, ügyesen teszi.

Feuillade vígjátékaiban a szokatlanul finom humor és a viszonylag bonyolult, inkább az amerikai filmekből ismerős helyzetkomikum használata a meglepő. Egy-egy filmje mintha Ernst Lubitsch keze alól került volna ki. Például az, amelyikben egy hivatalnok azt álmodja, hogy ő asztaltáncoltató médium, mégpedig olyannyira, hogy ha belép egy szobába, az összes bútor elkezd felé vándorolni. Gondol egyet, és szolgálatait felajánlja egy költöztető cégnek. Egymaga, puszta tekintetével percek alatt kirámol egy egész lakást.

A fesztivál több apró érdekességet is tartogatott. Az egyik a Biograph cég dokumentum-felvételeiből készült összeállítás volt, amely elsősorban történelmi, néprajzi és szociografikus kuriózumokkal szolgált. A másik a legkorábbi hangos- és színes film-kísérleteket mutatta be. Kiderült, hogy a legkorábbi hangosfilm-kísérlet 1894-ből (!) való, tehát egy évvel megelőzte a híres párizsi nyilvános és fizetős némafilm bemutatót, amit a mozi-intézmény megszületésének szoktak tekinteni. Természetesen nem fényhangos filmről van szó, hanem egy szinkronizált viaszlemezfelvevő és egy kinetograph által párhuzamosan rögzített eseményről. A kísérletet az Edison-laboratórium hajtotta végre. Mivel a hangfelvétel négy perc hosszú, a film pedig csak egy, a lemezen mindenféle hangdokumentumok is hallhatók a kísérletben résztvevőkről, például ahogy utasítást adnak a filmfelvevő elindítására. A színes film terén is meglepően korai eredményeket produkáltak a kutatók. Az első Kodachrome eljárással készült film 1916-ból való, az első Technicolor tesztek pedig 1925-ben készültek Mary Pickfordról. A wisconsini egyetem diákjai pedig 1999-ben két filmet is készítettek egy 1907-ből való Charles Urban Bioscope kamerával, amely az eredmények szerint jó egészségben vészelte át az elmúlt kilencvenhárom évet.

Az érdekességek csúcsa a kétszázadik megtalált Méliès-film bemutatása volt. Csak összehasonlításul: az 1940-es években mindössze nyolc Méliès-film volt ismert. Hatvan év alatt előkerült még 192. És senki sem tudja, hol a vége.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3240